Faye Harris a hotelszobában állt a tükör előtt és a haját fésülte. Mögötte a széken a megkötözött Theresa, akit a kórház alagsorából egy sötétített üvegű autóval hozott ide néhány lelkes vámpír segítségével. Elégedetten nézett a húgára, majd széles mosolyra húzta szépen ívelő ajkait.

– Faye, mire véljem mindezt? – zihálta Tess, miközben próbálta kiszabadítani magát a kötél szorításából. – Szedd már le rólam ezt az izét!

– Be tudnád fogni pár percre? – kérdezte Faye. – Ennyire te sem lehetsz ostoba, hugicám!

– Vissza kell mennünk apához a kórházba!

– Neki már mindegy. Elpatkolt a vén bolond!

– Hogy lehetsz ilyen kegyetlen? Az apánkról beszélsz… nem értem mitől lett rosszul, mikor meghall… – itt belefagyott a szó, hirtelen megvilágosodott előtte minden. Egészen eddig nem értette Faye viselkedését, de most, mint a villám hasított bele a felismerés. Hiába várta, hogy az apja reagáljon a medál képére, Faye hangja volt az, ami reakciót váltott ki belőle. – Te tetted ezt apával? – félig vádló félig megdöbbent volt a hangja. Nem fogta fel teljesen. Mi oka lett volna Faye-nek bántani az apjukat?

– Gratulálok, Tess! – színpadias mozdulatot tett, és meghajolt a húga előtt.

– De miért? Hogy voltál képes bántani a saját apádat?

– Sem te, sem a szüleid nem jelentenek nekem semmit! Nincs és nem is volt közöm hozzájuk! – az arca, és a hangja is mintha megváltozott volna.

– Hogy került hozzád a medál? – kérdezte Tess az amulettre tévedő szemmel.

– Az enyém volt mindig is – válaszolta a nő. – Amint megtalálta a megfelelő embert, visszatalált hozzám.

– Van róla fogalmad micsoda veszélyes fegyver az?

– Hát persze, hiszen én készítettem.

– Te készítetted? – értetlenkedett Theresa továbbra is. Nem sikerült neki még minden részletet összerakni. – Ki vagy te? – a hangja megremegett, mikor feltette ezt a kérdést, remélte, hogy nem azt a választ kapja, amitől retteg.

– Nagyon jól tudod, hogy ki vagyok! Te vagy közöttük a legokosabb elvileg!

– George Madison – suttogta a nő, hirtelen fel sem fogta milyen hihetetlenül veszélyes helyzetben van. – Mit tett a nővéremmel?

– Jaj, Theresa, micsoda ostoba teremtés vagy! – kacagott fel Faye hangján George Madison. – Faye és én egyek vagyunk, ő már lélekben az én másomra formálódott.

– Hogyan lehetséges ez?

– Ismered a varázslatot, láttad a képet a nyakamban levő amulettről. Faye megtalálta. Ő volt az a lélek, amire annyi éven át vártam – kezdte mesélni, Theresa szemét lassan ellepték a könnyek. Sajnálta a testvére elpazarolt életét, és úgy érezte az ügyük is veszni fog. – Az évek során ő és én eggyé váltunk, és az ellenségeim is mind visszatértek ide. Most érkezett el az idő, hogy valamennyin bosszút álljak.

– Az én családom mit vétett magának, hogy ezt kellett velünk tennie? – sírta a nő megtörten.

– Annak ellenére, hogy a feleségem leszármazottai vagytok, a szüleid és a bátyád, valamint te számomra nem jelentetek semmit. Ellenem nem tettetek semmit, csak felhasználtalak benneteket a céljaim elérésére. Először az ostoba anyád, aki hasznavehetetlennek bizonyult a tekercs szövegének megfejtése céljából, majd pedig apád, ami tényleg csak a figyelmeteket akarta kicsit elirányítani az ügyről.

– Így sikerült megszerezned anyám jegyzeteit, sosem értettem, hogyan kerültek hozzád – váltott tegeződésre.

– Kiadtam a parancsot és az ostoba vámpírok vakon engedelmeskedtek – a hangjában megvetés volt, ahogy kiejtette a vámpír szót.

– Hogy sikerült elérned, hogy hallgassanak rád? – az egész ötlet abszurdnak tűnt. Itt egy törékeny nő, és egy egész vámpírhadsereg fekszik a lába előtt.

– Pofonegyszerű volt. Arthur és én már próbáltunk együttműködni 1852-ben, de akkor abbamaradtak a tárgyalásaink az általad is ismert okok miatt. Azonban az idő az én malmomra hajtotta a vizet. Megkerestettem, ajánlatot tettem neki, és elég volt megígérnem, hogy pár vámpírt neki is visszahozok, máris a lábaim előtt hevert. Olyan megalázó, ahogyan lesüllyedt erre a szintre.

– Ennyi? – Theresa számára túl egyszerűnek tűnt ez a dolog. Arthurtól egészen eddig rettegett, és most kiderül, hogy ő is csupán egy báb.

– Igen, ennyi. A vámpírok ostoba lények. Meglebegtettem előtte a tekercs darabját, és elárultam neki, hogy felkutattam egy aneihkot, aki ténylegesen érti a varázsige szövegét, ezután, mint egy pincsikutya engedelmeskedett nekem.

– Mi a terved velem?

– Gondolkozz kicsikém! – odalépett a nőhöz, lábát a székre tette, és egészen közel hajolt. – Vajon mit akarhatok? Mi az ördögért zárattam magam egy rohadt kőbe majdnem száznegyven hosszú évre?

– Hogy visszahozd a feleséged – suttogta Tess. A szíve a torkában dobogott.

– Bravó! – tapsolt Faye.

– A tekercset akarod, de nem fog sikerülni. A párducok sosem fogják átadni neked.

– Valóban? Akkor sem, ha az életedbe kerül? – kacsintott.

Theresa elgondolkozott, mélyet sóhajtott, majd megrázta a fejét. Imara sokkal elszántabb annál, minthogy egy ember élete számítana neki.

– Akkor meghalsz – nevetett fel váll rántva Faye. – Legalább Taylor is megfizet azért, amit a lányommal tett… ugyanazt a kínt fogja kiállni!

– Bármit is tervezel, nem fog sikerülni! Egy lépéssel előtted járunk, a tekercs talán már meg is semmisült!

– Micsoda? – kiáltott fel magából kikelve Faye, nekiugrott Tessnek és a nyakát kezdte szorongatni.

– Imara el fogja pusztítani! – hörögte.

– Nem! – üvöltötte a nő hirtelen Madison hangján. – Meg fogjuk állítani! Arthur!!!

Azzal a másik szobából előbukkant a fent nevezett két másik nosferatu társaságában.

– Nem gondoltam, hogy ilyen szánalmas talpnyaló lettél! – nézett rá Theresa szúrós szemekkel. – Vámpírok szégyene!

– Én is örülök, hogy látlak, Theresa. Megértem, hogy ilyen keserű vagy, ha kötözött sonka lennék, én is biztos hasonlóan éreznék.

– Jegyezd meg a látványt, mert nemsokára te leszel az! – vágott vissza Tess.

– Hagyd abba! – ripakodott Madison hangja Arthurra. – Koncentrálj, te ütődött! Nincs időnk szócsatákra! Indulnunk kell!

– Igen, főnök – felelte Arthur, majd a telefonján néhány szót susmogott, és visszanézett Faye-re. – Készen vannak.

– Remek! Jegyezzétek meg, hogy a párduclány élve kell! Szükségünk lesz egy boszira. A többi nem számít! Őket megölhetitek! – azzal fitymáló pillantással nézett a megkötözött nőre. – Hozzátok!

***

William Taylor épp a csatorna fedelét emelte fel, mikor hátulról leütötték, és eszméletlenül terült el a földön.

– Fogjátok! – mondta a lény a társainak.