"Kétségbeesésünk, mikor elvesztünk egy szeretett lényt, gyakran titkolt önszeretetünkből fakad, meg gyávaságból, hogy most oly feladatokkal kell szembe néznünk, melyet az ő távozása okozott."

                                                                                                                                         George Sand

Ajánlom, vak szerelmednek szédítő Farkasom -

és neked Fiú, mert igazad volt abban, amit a fajtádról tanítottál.

   Smaragdszínű ormok alatt feküdt egy hely, benne az agg kor tengerében, mikor még nem létezett a mennyei oltalom, sem a földi gyarlóság. Égszínkék gyémántokkal tarkított falai ódon és hatalmas fenségességgel vibráltak az északi havas szivárvány gyöngyei alatt. Ablakainak kövezete olyan volt, akár a sellők uszony-szirmai, melyet hősi halottak emeltek a magasba, miként kiváltságot nyertek, hogy szellemük itt lebeghessen tovább. Üvegmárvány homlokzatán hajósok bárkáinak maradványai függtek arany porral behintve, s szinte a felhőkig nyúltak, belevesztek az égbolt gomolygásába. 

   Belépett a hófehér sziklakővel borított csarnokba, hol bálokat rendeztek és orgiákat a szerencsések, kiket magához szólított. Vas-szürke leple lobogott utána, míg elhaladt az asztalok mellett, miket bódító italok és zamatos ételek maszatoltak igénytelenné. Folyton ez ment itt, úgy fogyasztottak mindent, akár az ambróziát vagy a nektárt, mert áttetsző testükön már semmi sem rondíthatott. Érzékelt valamit, ismeretlen neszt a sötétség ármánykodásában. Úgy vágtatott végig a Sessrumniren, mintha ölni készülne. Széke előtt megállapodott, melyet bíbor bársony fátylak fedtek. A nyárhoz volt ő hasonlatos, a forró vágyakozó nyárhoz, még az illata is, a virágokhoz, azokhoz a szenvedéllyel fűszerezett erős aromájú növényekhez. Tökéletes idomait aligha takarta kendővel, vagy bármi mással, csupán kivételes alkalmakkor. 

   Ácsorgott ott némán, füleivel fürkészve a zefírt, amely beszáguldott a terembe, sírva és nyöszörögve Folkvang mezői felől. Mélyről jött lélek kergette azt oda, sötét és tüzes ismeretlen, olyan felfoghatatlan gonoszsággal, mit az úrnő még sosem látott. Pupillái összeszűkültek és két karját formás melleire fonta. Tépelődött reszketve, úgy remegve, ahogy még sosem tette, igazi rémület volt, mi csupán a halandókat béníthatja. De most ott járt nála, az Idegennel együtt és hirtelen döntésre kényszerítette. A zokogást még mindig hallotta, nem szűnt, még inkább erősödött és szemcséi arcára tapadtak. Fölkapta íját, melyet trónja mellett tartott, miként Sessrumnir ajtaja kitárult. Megfordult sebesen, megfeszítve a fegyvert, de az milliónyi  darabra hullott. Csuklyás Idegen kezét előre tartva közeledett. Olyan bűzt hozott, mely átjárta az egész palotát. Mintha a világ létezése óta elpusztult testek cafatjai lógtak volna a ruháján. Fekélyes tenyerét a nő mellkasára tette, s ekkor a fáklyák lobogása elenyészett, a légbe kürtszó csapott, mi úgy sértette a hallást, akár állatok vonítása, ha egymásért keseregnek.

   Rőt haja, melyben ékköveket hordott parázsolva foszlott szét, s e izzás fejbőrébe marta magát. Azúr szemei gyémántja vörössé, majd feketévé vált, s addig fajult átalakulása, míg szét nem repedt és be nem terítette a megmaradt üregből záporként ömlő folyadék egészen a nyakáig. Érezte a szagát. Olyan volt, mint a romlott dögök vére. Az idegen letépte a leplet s szilánkokká szórta. A festői porcikákból sovány gallyakat csinált. A nő hánykolódott, küszködött, s jajveszékelése elérte a mezőn túli kietlen sivatagot. Ajkaira sűrű massza ömlött, melyben fuldoklott és fuldoklott. Kínlódása alatt körmeit a kövekbe vájta, rendezetlen rángása közben mind beletörte. De az meg sem érezte, miként összeaszalt zsigereiből feltörő vére arra készült, hogy megfolytja őt. Nyeldekelt kétségbeesetten, már se nem látott se nem hallott, csupán az íz járta át, az a hányingert keltő buké. S visszakényszerítette bensőségeit testébe, mert egyéb választása nem adatott, hogy megmenthesse, mi lényéből maradt.

I.

Amit mások nem láthatnak

1.

   Átokverte nap volt. Emberünk emlékszik minden mozdulatára a másodpercmutatónak az órán.  Mintha halált hozó kezek mozgatták volna őket lidérces ujjaikkal. Sosem járt az pontosan. Megette az idő a fogaskerekeit és néhány év elteltével el is rohadtak. Az volt élete legbánatosabb napja. 1994. december 31 -e volt. Ha jobban beleveszek gondolataim trükkös spiráljába felötlik, hogyan csípte a karját a lengedező hideg szél, miként az ágyon feküdt az ablak alatt. Szöszke tincseit néha megtáncoltatta egy-egy fuvallat. Nem volt nagy tél akkor, csupán a gyér hó telepedett vékony huzatként a város macskakövezett járdáira. Tizenöt éve, amióta a világra jött, nem érezte magát annyira szomorúnak, mint abban a huszonnégy órában. Napfelkeltétől fogva undorító keserűség hajszolta szüntelenül teóriáit, mélabús szorongás nyomta a mellkasában lévő dobogó szervet. Motoszkált még valami az ereiben is, amelytől ideglelés lett úrrá egész testén. Nem hagyta, hogy őszintét és hősieset cselekedjen, pusztán kuporogni engedte a szobája falai közt. Reszketett benne a lélek. Egész 31. -t ez a kilátástalan érzelemhullám ejtette csapdába. 

   Még mindig kattogott az óra fáradhatatlanul, mint mikor a pap gyászos beszédét mormolja. Siratta az össze szóval a megboldogultat, ugyan úgy, ahogy emberünk siratta a lassan múló perceket. Megérzések zuhataga öntötte el szívét és folyton-folyvást elszorult. A levegő sípolva távozott a száján át. Kizárólag az járt az eszében, hogy mi lehet a félelme tárgya. Kutatott elméje titkos rejtekeiben, de nem talált rá rettegése okára. Az volt benne, legbelül, hogy valami rémséges dolog fog bekövetkezni, teljes lényén átsuhanó iszonyatos, hatalmas erő, mely nyomán más lesz a jövő. Mi lehetett ez az erő? Talán egy sértett gondolat? Kínos beszélgetés? Esetleg egy megrázó élmény? Küzdeni próbált minden sejtjével az elkeseredettség ellen, ám hiábavalónak tűnt az igyekezete. -Csak vinne már el! Történjen akármi, én vállalom a következményeket! -ez járt a fejében.

Gyökeret vert belé a bánat s végig futott egész valóján. Tovább viszont nem tudott ellenállni neki. Lassacskán elégett a keserűség máglyáján. Pedig jeles ünnep volt akkor. Új évet köszönthetett, és ő is egy újabb esztendőbe lépett.

   Parányi nesz hangzott az ajtó felől. Cipő kopogása volt, aztán az illető benyitott. Hirtelen elenyészett az óra észveszejtő menetelése. A szöszke bal kezével visszatolta a résnyire kinyitott ablakszárnyat s ránézett a látogatóra.

-Hogy vagy, fiam? -kérdezte a nő lágyan.

-Remekül. -válaszolt rideg modorral.

Szinte meg sem mozdult a takaró, oly súlytalanul ült le mellé. Kecses lábait keresztbe tette, majd tenyerét gyermeke vállára helyezte. Hosszú szőke haját mindig fonatban hordta, mi könnyeden hullott a hátára. Beszéde a tavaszi eső gyöngédségét idézte. Módosan becsomagolt dobozka volt nála, élénk piros szalaggal átkötözve. Csinos kis ajándék volt.

-Ezt tőlem és az apádtól kapod.

-Köszönöm. Ő hol van most?

Az anya aprót sóhajtott, közben a falon lévő sietősen ketyegő szerkezetre tekintett, melyen már az idő jócskán előre folyt. Végül fiára pillantott. Szemei tükrözték, hogy hazudni fog.

-Nem lehet itt. Dolga van.

-De ünnep van. -tiltakozott.

-Ne aggódj! Ma még láthatod. Boldog születésnapot!

Az asszony elégedett arckifejezését felváltotta a merő kétségbeesés és csalódás. Nem tudta mikor jön haza a férje. Senki sem tudta.

   Zene dübörgött odalentről. Rokonok özönlötték el a házat. Az apa nem került elő egész délután. Mintha a föld nyelte volna el. Biztosan szokásos rituáléját tartotta a szomszédos vendéglőben, ahol bőségesen kiszolgálták étellel, illetve itallal egyaránt. Általában  nem tartott igényt az otthoni kosztra.

   A család egy faluban tengődött. Egy sorban, komótosan foglalták el helyüket a régimódi épületek. Ugyanolyanok voltak, rezes hatású téglákból, azonosnak tűntek a járdával, csupán az kopottabb és megviseltebb volt. Rendezett fasor csupaszon lengedezett a szellőben, a pislákoló lámpák odavesztek a csattogásban és a dühös kavalkádban. Az út másik oldalát kietlen tisztás uralta, kerítéssel elzárva. A nappaliból tökéletesen lehetett látni a rétet, mikor a hajnali napsugarak csíkokat alkottak a zöld füvön, szikrázóvá téve azt. Akkor hó fedte vékonyan a pázsitot, amely nyaranta tündöklően virított. Az ember néha úgy elmerült volna benne, mint tengerben, kinyújtóztatott tagokkal, hogy csak a vibráló kékséget vizslatva merengjen órákon keresztül. Viszont okosan el volt az kerítve a mögötte lévő komor erdő miatt.

   A zsivaj nem csendesült odalentről. Néha benyitott fiára az anya, az édes járású Rose, de az nem volt hajlandó elhagyni a zugot. A sárga tapéta vonalait nézegette, a barna berendezést és a rendetlenséget. A ruhák a földre voltak vetve, azok, melyek már a fotelban nem fértek. Íróasztalán halom papír és könyvek pihentek, a ceruzák és tollak éppen hogy nem szaladtak széjjel s hullottak a földre. Rossz előérzete hajszolta az eszét. Csupán az ablakból fürkészte a tájat, az éjjel függönyt kerekített a végtelen mezőre. Letelepedett rá, akár észrevétlen lepel, s egyedül a nap képes felemészteni, ha majd felemelkedik a lombok mögül lángoló sugaraival s lassacskán szétégeti a halotti fátylat. Ám még zordul feketéllett a komor napszak az erdő fáinak rései közül, egy csöpp utat sem engedve a fénynek. Más sem foglalkoztatta emberünket, csak az, mikor a világosság hanyatlásnak indult, színes izzással és felvonta kísérteties vásznát az est mélabúsan, csillagokat festve a matt égboltra. Remegett ettől az emlékképtől. Még sosem várta annyira a reggelt. Mintha valami várakozott volna rá. Arra gondolt, hogy talán választ nyerhet a bensőjében tomboló tébolyra. Esetleg üzenetet kívánt hozni neki a Nap, de a Hold még nem engedte jöttét. 

     Rose ismét megjelent flitteres öltözékében és körömcipőben. Ruháján lila pozsgás fakadt, miként rávetült a kinti tűzijáték-vihar villogása. Karján egy tálca süteményt egyensúlyozott.

-Most sem jössz le, Gary?

A fiú csupán morgott valamit. Nem igazán kedvelte a unokatestvéreit, mert ritkán jártak náluk és akkor is csupán a felfordulást okozták. 

-Kérsz? -nyújtotta a tálcát.

-Nem sokára lemegyek.

-Örülnék. Nem tetszik, hogy itt búslakodsz.

-Kimész? Át szeretnék öltözni.

-Rendben.

Előhúzott gardróbjából egy fehér inget és a legújabb farmerját. Lomhán somfordált a rozoga lépcsőn, s már középtájt felfedezte az ikreket, Carol-t és Diana-t, kik egyforma viseletben rohangáltak és dobálóztak a nyalánkságokkal. Tiszta fodor és masnik, gyalázatos lányos maskara. De mire is számíthat az ember a hétévesektől. A szüleik Helen és Adrian Madison a kanapén ülve koccintottak érdekes állapotban, s ahogy csak tehették, locsolták az italt a fogadószoba összes szegletébe. Ők laktak a legtávolabb, valami tanya félén, ahogy azt megnyilvánulásaik mutatták. Gary megállapodott a kandallónál és nyelt. Kezeit zsebeibe bújtatta. Végig pásztázta az ott lévőket, de csupán az anyja családjából voltak ott, az apjáéból talán egy valaki, a testvérének a lánya Christin, kit biztosan felültettek a vonatra, mint minden évben, csak ne zavarja az otthoni mulatozást a jelenlétével. Esetleg őt kedvelte egyedül, mert szépnek vélte és igényesnek, bár igen zárkózottnak is. A tincseit kötözte, azokat a fekete bársonyszálakat. Tűegyenesek voltak és fenekéig értek. Sötét szemeit Gary-re vetette, de odamenni nem akart, igazított szoknyáján és harisnyáján, majd eltűnt az étkezőben. 

   Diana, testvére nyakára akasztotta a saját derekára kötözött masnit. Olyan szépen kioldotta, csak azért, hogy kínozhassa a másikat, s addig rángatta, míg köhögésbe nem kezdett. Helen fölpattant, lelökve a holmikat a fenyő dohányzóasztalról. Hirtelen képtelen volt eldönteni, melyiket válassza, kisebb csemetéje életét mentse, vagy feltörölje a foltokat. Erélyesebben kiáltott, végül ledobta magát.

   A többiekről fölösleges szót ejteni. Nem voltak különbek.

  Rosa odament a fiához s átadott neki egy pohár italt.

-Szabad?

-Csak pezsgő.

-Nem kérek.

Gary magas volt és vékony, már majdnem akkora, mint az apja. Hogy a férfi hol tartózkodott senki sem tudta biztosan, de mindenkinek volt róla sejtése. Jó ideje hanyagolta a feleségét és gyermekeit. Általában cimboráival szórakozott a utca végi, nem bárban, sem étkezdében, hanem inkább a züllöttek gyűjtőhelyén, hol a füsttől és a szagoktól szinte moccanni sem lehetett.

   A fiú tovább nem volt hajlandó figyelni családjának közönséges drámáját és inkább elmenekült. Bezárta hálója ajtaját, úgy becsapta, hogy a homályos folyosó is megborzongott tőle, hol képek függtek a falon, régi fotók, és relikviák porosodtak a komódon a csipkés terítőn. Kerámia figurák, melyeket különleges alkalmakból kaptak, táncoló balerina és tündérnek látszó törött akármik.

   Az ágyon hevert az ajándék, a rajta lévő piros szalagra a bevándorló fehéres éjjeli ábránd drágakövek millióit csalta. Szinte vakított a csillogása. Gyöngéden meghúzta az egyik oldalát, és az puhán a takaróra feküdt. A sötétkék csomagolót csörögve tépte le. Kicsiny doboz volt alatta, melyben egy könyv bújt meg és koszos szürkés árnyalatú ezüst gyűrű.  Az ékszeren, a hajszálnyi világosságba emelve, kirajzolódott valamilyen cifra írás. Akkor még nem ismerte a jelentését. Később fedezte fel csupán, hogy a nevét vésték bele régi skandináv betűkből. Kizárólag neki készült és szerencsével jár majd, ha viseli. Pont passzolt az ujjára.

   A könyvet is a kezébe vette, de aztán ügyetlenül a szőnyegre ejtette. Bíbor színű lapnál nyílt ki, hol a fekete szöveg kifejezetten jól mutatott. Rajz volt a jobb oldalán. Mintha mély folyóból kilépő pogány harcost ábrázolt volna, egy hercegnőt, kinek bőre hamvas volt s tekintete igézően cserkészte be a balgatag elmét. Azúr szemei hívogatóan figyeltek,  míg rőt tincsiben íjjak maradványai ékeskedtek. Két karját kígyók képezte páncél óvta, porcikái többi részét néhol állati szőrök borították. Veszélyes fegyverek suhantak felé, míg maga szintén éles, karóra szegezett vasdarabokat hajított ellenségei irányába. Háta mögött omladozó palota csuklott a porba. Mosolyában gyilkos vágy pislákolt, arcán megcsillanó ártatlan szenvedély ölni vágyott. Fenséges kisugárzása elszívta a halandó lelket. Emberünk néhány gyors pislogás után a sorokra koncentrált, miután rávette magát , hogy fölemelje a kemény fedeles könyvet. A kezdőmondat első betűjét iniciálé szerű díszítéssel nyomtatták. Elbújtattak alatta egy keresztet, melyet körbe nőtt egy babér leveles szára. Kielégítően nyugodt látványt nyújtottak, ám volt ott valami más is, s ez megbontotta a harmóniát, szárnyasnak tűnő angyali alak, a kereszten feszülve, viszonyt nem lehetett mennyei csoda, sem egyéb hasonlóság, mert szenvedett, kínlódott, akár a haldoklók, s nem úgy mint ő, ki feláldozta létét értünk. E ellentmondásos, káromló összhatás borzongást keltett a fiú remegő testén. 

   Mikor az ég alja vörössé válik, s a nappal belebújik sötét köntösébe, hajdanán gyönyörűséges istennőnk, kinek széttépte a mélység bájait, véget vet királya életének. Kétszáz évente, mikor meghasadnak a fellegek és vérét ontja, elküldi segítőit, a Látót és a Teremtőt. Ők a kiválasztott nyomát meglelik, ki majdan átkel az árnyékvilágon és beteljesíti méltó sorsát, az Úrnő akaratát. Akkor már nem tehet kárt benne semmilyen fegyver, csupán a szívén áthaladó mérgezett szablya. Hogy tisztává váljék szándéka, koponyája zsigereibe szövi átkát, hogy kényszer nélkül rostokoljon oltára előtt.

Bár a kifejezések olvasása derűt hozhatott volna, de sokkal inkább megvacogtatták a zsenge tagokat. Azokra a régi rémmesékre emlékeztette őt, miket a nagyapja taglalt elalvás előtt, azokon a forró estéken, mikor náluk töltötte a nyarat. Azt hitte azért küldték oda, hogy a szünetben feltöltődjön és elfeledje az iskola fáradalmait. Az igazság viszont az volt, hogy szülei összezörrenései kis híján váláshoz vezettek és nem akarták, hogy szemtanúja legyen. Nem volt ember, ki megérthette volna Rose viselkedését férjével kapcsolatban. Más nők szerint el kellett volna hagynia, ha nem felakasztania. E helyett csupán zúzódásait takargatta, ha szükségesnek vélte nyáron is pulóverben járt.

   Nem lapozott tovább. Fiók mélyére, tankönyvei mellé rejtette a majdnem darabjai hulló kötetet. Azon morfondírozott, miért kaphatta az apjától. Biztosan utolsó mentsvárként egy ócskásnál rálelt és elvitte.

   A ház később sötét volt, akár kietlen barlang s baljóslatú zörejek visszajátszása zengett az emeleti folyosón. Csupán a fűtés hatására felmelegedő gerendák lassú lehűlése váltotta ki azokat. Minthogyha nyikorgott volna egy szekér fából összetákolt kereke, mi csörömpölve csattogott a lépcsőn. Üvegek zörgésére is hajazott, a bárszekrényben megbúvó holt árnyékok koccintására, ahogy megtisztelve mondja szél-hangjuk: Egészségetekre!

   A fiú virrasztott, mert ha egy pillanatra lehunyta a szemeit lidérces álom gyötörte. 

   Kósza kísértetek ködösítették el a láthatárt. Lomhán beleolvadtak egy hatalmas sziklába. Emberünk menekülésében odaért, kezében agg rózsafüzért szorongatva. Égett hús szaga sanyargatóan marta az orrjáratait, miként belépett az óriási kriptába, amely a szikla belsejébe fúródott. Az undort keltő buké átjárta a tüdejét, s odafészkelte magát, hogy gyötrelmes fájdalmat okozhasson. A hold csillogása majdnem szétzúzta a retináját a mennyezetet alkotó kupolán keresztül. Elmosódott volt a légkör, akárcsak a szellemek jelenlétében. Hirtelen vízben tocsogott a lába. Elenyészni látszott a homály szemei elől, kezeit a magasba tartotta, reményeit belevetve a tiszteletet parancsoló ékszerbe. Úgy hatott, mintha az apró láncszemek elkergették volna minden rettegését. Óriási víz állt előtte. Rajta keresztül kőhíd ívelt. Piroslani kezdett a tó széle, aztán kört alakítva felfalta a tavat a sűrű massza. Alattomosan a partra vándorolt és a lábaiba kapaszkodott a nyúlós folyadék s lerántotta őt a mélybe. Sikoltása a falnak ütközött, dobhártyájára többször visszaverte saját kiáltását az akusztika.

   Oldalra fordította a fejét és egy alacsony sziluettet látott ágya mellet. Megremegett, de aztán felismerte.

-Mit akarsz, Nate?

A gyermek pizsamában és zseblámpával ácsorgott.

-Nyöszörögtél. Minden rendben, Gary?

-Igen. Most pedig tágulj innen! 

-De...

-Mars aludni!

-Elment az áram.

-Idáig eltaláltál, vissza már nem mersz menni?

Bólogatott.

-Gyere! 

-Kösz.

Elkísérte az ifjabbat a hálójába, majd leheveredett újra. Nem tudta, be merje-e hunyni a szemét. Az öccse teljesen olyan volt, mint ő, csak soványabb és tömzsibb kivitelben. Nem merte bevallani, hogy mennyire megrettent és, hogy mit látott az alvás alatt. -A könyv miatt van. Biztos vagyok benne.

Nem tetszett neki az ajándék, sosem kedvelte a régi holmikat, mert dohosak és koszosak voltak. 

Fáradsága győzedelmeskedett felette, pedig irtózatos erővel küzdött az alvás ellen. Szoros kendőjét Morpheusz homlokára kötötte és addig simogatta pilláira, míg annak súlyától elszenderedett.

  Sikerült felriadnia, mikor már verejtéke vörössé ette a bőrét. Körmeit belé vájta, hogy enyhítsen a mardosó érzeten, viszont zihálásban tört ki. A szemben lévő ablakra meredt zavart tekintete, amely igéző kilátást nyújtott a tisztásra. A kint lévő hó néhol fel-feltűnő foszlánnyá szakadozott. Vérben fürdött az ég alja, s pöffeszkedve előbújt a gyáva nap, hogy békét hozhasson rá. Szíve ritmusa minimalizálódott.

   Az óra nem adott felejthetetlen szerenádot a reggelnek. Gary felállt, hogy szemügyre vegye. Nem mozdult azon már, mióta a mutatói éjféltájt megakadtak.

   Hatalmas némaság járta át a házat. Az ébredő napsugarak megvilágították a fogadószoba parketta padlóját. A fiú pillantása a szikrázó arany színű sávra futott s ettől a puszta levegőben apró körök milliót éledtek és szűntek meg előtte. Csalóka játékot űzött vele a fény. Furcsamód eltűntek a zajok. Még a tűz eleven ropogását is hallani lehetett a kandallóból, ahogy a lángokba vetett papír hamuvá enyészik. Akár az ember, úgy vált porrá.

   Egy gondolat sebes tempójával elméjébe szökött. A nap már olvasztotta a gyér havat, és különleges tehetsége volt ahhoz is, hogy nyugalmat árasszon felé. De miért nem tette így? Kifújta a levegőt hosszasan. A plafont nézte. Átadta magát a kezdődő melankóliának. Hirtelen feltevések és kételyek rohamozták meg. -Mit ér az életem, ha elfecsérlem az időt felesleges tevékenységekre?- Úgy vélte, ha marad a régi elveszik a rohanás mocsarában. Jövőjének homályos léte nem hagyta békében tengődni. Mégis egy része hitte, hogy fiatalok még az évek, azok is voltak. De eszét hajtotta egy természetes ösztön, mely az eljövendőt kutatta. Mindezektől olyanná lett, akár egy rezignált kisugárzású művészeti alkotás. Miként efféleképp morfondírozott az ajtó csattanása vándorolt füleibe. Egy fehéres suhanó foltot látott fürgén fölrohanni az emeletre. Reflexszerűen utána indult. Köpcös alkatú orvos volt az. Külsejéről patyolattisztaság áradt. Gary egyszerű háziorvosnak vélte, de látogatására nem ismert megfelelő indokot. A szülei hálószobáját célozta meg.

   Egyértelművé vált a ház nyomtalan üressége. A helyiség közepét franciaágy uralta, amelyet körbefontak árnyékaikkal a lakók. Arcuk merev volt, akár eleven szobroké. Sápadt tekintetüket az ágyon fekvő beteget vizsgáló doktorra szegezték és feszült várakozással felügyelték a szokatlan eseményt, mire a férfi moccant, jelezve, hogy mind távozzanak.

   A nagyszülők vén ujjaikat egymásba kulcsolták, mint a misén szokás. Kézfejükön kiduzzadó erek mutatták szorgos ifjúkorukat. Saját múltjuk portréi voltak. 

   A legkisebb, Nate, duzzadt szemekkel vánszorgott a folyosóra. Rózsaszín pecséteket kent a könny a járomcsontjára.

   Rose volt a legsápadtabb. Eldönthetetlen volt életben van-e, vagy már holt. Őrködő, aggodalmas pillantása összetapadt idősebb fiáéval, szemöldökét megráncolta, majd a padlóra lesett elmélkedve valamin. Talán végzetünkön, miegymáson...

   Az apa. Szintén ott volt. Őt takarta a lepel, melyet az orvos vizsgálata után ráterített jéggé fagyott tagjaira. Csupán az ujjai lógtak ki alóla. Még emberinek tűntek, mégis  mozdulatlanok voltak. 

   A szöszke megrökönyödve állt szótlanul az ajtóban. Attól fogva nem volt képes haragudni az apjára helytelen dolgai miatt. Hiánya volt annyira nehéz, hogy elnyomta a vívódást. Vérvörösnek látta akkor alkonyatkor az ég alját. Még sosem leste annyira a napfelkeltét. Megmentőjének vélte, kegyelmet várt tőle, felszabadítást. De e helyett álnok módon próbára tette. Hogyan és miért merészelte? Bízott abban és hitte, ha majd eljön s a sötétségnek nyoma vész, szelleme elfeledi a küszködést. Kínozta és uralta a keserűség. Talán elméje legjelentéktelenebb rekesze számított a veszteségre, s tudatni akarta értetlen serdülővel elméjével, hogy készüljön fel. Buta módon becsapta magát, hogy csupán az éjszaka csapdája a letargia, s boldogságot adhat, ha majd a feketeség beleszáguld a vérző hajnalba, elhurcolva csillagtestű cinkosait.

   Mindnyájukban ott volt, és tépte galádul szívüket a keserű gyász. Leült a porszemekre, a bútorokra, a tárgyakra, és onnét nem kotródott volna el. Gary moccanni sem mert. Talpa egy időre a recsegő parkettához ragadt, amely sokáig fontolgatott vontatott sétája alatt kimerülten nyögött alatta. Lomhán megállapodott. Ábrázatára a gyötrődés fanyar fizimiskát mázolt. Lábának koccant az üres üveg, mi azóta ott heverhetett, amióta a családfő könnyed álmot lopott a haláltól. Lehajolt érte. Némán vizslatta hosszasan. Erőteljesen áradt belőle az alkohol gyilkos szaga. Kezei irányíthatatlanul a földhöz vágták. Szétrepedt s darabkáit szerteszórta messzire. A zárt függönyön halovány fény illant be. A szilánkokon megtört, melyek színpompázva tükrözték le azt a porlepte padlóra.

   A fiú komor arca előtt ködössé vált a hely, mintha valami gátolta volta a zavartalan látást. Mikor forrón végigvonult a bőrén, már nem számított, mit vehet ki a környezetéből, hisz úgysem volt lényeges. Már nem érdekelte a létezése értéke. Olyan volt, mintha a könny rácsöppent volna a gyönge szívre, és átölelte volna azt reményt adó kezeivel.

   Szeretteire nézett, aztán elhagyta a szobát. A nyikorgó parketta, a falon lévő hatalmas másodpercenként lármázó masina nyomasztóan üvöltöttek utána.

   A világegyetem rútsága elé tárult. Észlelni kezdte a nyomorúságot, a kínlódást és az elveszettség feszélyezett tespedtségét. Gyermeteg mivoltát örökké bebörtönözte. Vajon hasonlatos sors vár rá is, akár felmenőjére? Vagy neki kegyesebb pusztulás rendeltetett?

   Sűrű függönyét az eső az ablakra hintette. Apró kopogással lüktetett az ereszen és a párkányon érvékony patakokat alkotott. Gyönyörű volt akkor, Chris Gary szeme tündöklőnek vélte. A felhők a mennyre tornyosultak, akár egymásra halmozott lepedők, így terítve be a horizontot. Mikor elcsitult a vihar, tengereken kóborló szigetekre emlékezettek, s partvonaluk ott volt, hol előbújt a szikrázó kékség, vibráló koronggal együtt, mely könnyed bujasággal olvasztotta az aszfaltra dermedt fehér buckákat. Lapossá gyalulta azokat a zuhatag, a télnek nyoma sem maradt a megtépázott vidéken. Sóhajtott a mindenség, a tisztás és az erdő. Mire elérte volna a világosság a szalmaszín fűszálakat, újra háború kerekedett, gigantikus és felfoghatatlan, s a tájra kárhoztatta áldozatkész mártírjait jeges pihék képében. Gary kinyitotta az ablakot. Az üvegnek röpült valami. Tenyerébe vette. 

-Ritka számba megy télen az ilyen szép madár. -jelentette ki, mintha közölni kívánta volna vele, hogy nem jó helyen jár.

Istápolta az eltévedt fiókát. Jobban megfigyelve nem ivadék volt, hanem egy kisebb termetű faj egyik egyede.

Csipkedni kezdte mintás tollait. Miként a fiú leste a cicomázkodást kissé elvonatkoztatott. Édesanyja léptei zavarták meg, majd keze érintése a vállain.

-Mi van nálad? -érdeklődött.

Ujjait szétnyitotta és megmutatta a tollászkodó jövevényt.

-Milyen csöpp!

Rose sokáig nézte Gary arcát, melytől még inkább elszomorodott. Így szólt:

-Egy fa akkor növeszt új hajtást, ha már a fagy elvonult a feje felől. -hangja olyan volt, mint mikor a lenge szellő egy sovány üregből távozva zeng idillikus dallamot képezve.

-Itt nincs fa. Nincs semmi.

-Ültess! -megemelte a fia állát.

-Mikor lesz a temetés?

-Szerintem a jövőhéten. -felelte. 

Rose a gyűrűjét forgatta és forgatta. Évekig viselte. Talán haláláig őrizte a fogadalmat. Szeme sarkából indulni készült egy csöpp, csillámló cseppecske, melyhez sebesen odakapott. Mélyet szívva a levegőbe sóhajtott. Minden kincse benne volt. Ajkain megakadtak a szavak, aztán magához szorította gyermekét, a pillanat gyönyöréért, egy percnyi feledésért.

-Engedd szabadon a barátodat.

Gary kinyitotta az ablakot és eleresztette. Az elszállt messzire, bele a hűvös légbe, átívelt a tisztás fölött, keresztül az erdőn és tovatűnt.

   Abból a napból kimaradtak a fontos mozzanatok. Se reggeli, se vacsora, se beszélgetés a kandalló előtt a fogadószobában, melyet ezen túl üresség büntetett. Nem óvta a társalgások titkos beszédét, mintha magányában eldobta volna a boldogság mámorító könnyedségét. Hallgattak a téglák és a gerendák, ázva a délelőtt makacs ürömében. Gary többé nem tekinthetett otthonként rájuk, csupán ellenséges börtönként. A növekvő szürkületre nézett, vizslatta a hanyatló pompát, az égalj lángolását, majd a plafonra meredt, mintha hályog telepedett volna pupilláira és kéklő íriszére. A valóság rémségektől fulladozott.

Újra előtte termett az ősi terem, hol szívének monoton ricsaja dobszóként lüktetett. Az émelyítő bűz ismételten csépelte szaglójáratait. Sírás és jajveszékelés dübörgött, mely éppen hogy nem zúzta töredékeire a koponyáját. A fáklyák feléledtek, vakítottak és sercegtek. A tóból vörös folyam alakult, aztán felemelkedett, gömbbé vált s visszataszítóan csöpögött. Sanyargató nyekergéssel női alak formálódott belőle. Kitekert részei, akár a fekete özvegyé tapicskoltak a nedves márványon. Irtózni sem volt idő, máris lángra kapott, s hamvait szerteszórta.

Merev izmai négykézláb pozícióba kényszerítették a fiút. Nyöszörgése tehetetlen csecsemőére emlékeztetett, miként szilánkok marták az arcát. Vérszülte  maszkját ruhájába törölte. Az üressé vált fakereten át a szél csontjáig hatolt.  -Kitört az ablak! Kitört, ez kétségtelen. De miért nem látja senki?!

Egy újabb villanás észrevétlen visszahozta őt. Elképedve tapogatta makulátlan orrát és szemeit. -Az ablak...egyben van.

   Remegése nem szűnt, ahogy zihálása sem és kérdése az őrületről, hogy annak a szélén áll, s az egyedüli, ami nem ábránd volt a körmei vájta sebek a térdén.

Milyen rövid volt e illúzió, de annyira eleven s lélegző, mintha fokozatosan igazzá lett volna. Megmagyarázhatatlan hasadás volt, belevágva a realitásba. Ismét nem volt mersze aludni, tartott az ármánykodástól, melyet saját agya bontogatott kifelé megfertőzve vele józanságát. Csupán forgolódott és visszarévedt pelyhes emlékeihez, miket ereklyékként őrizgetett abból a korból, mikor családjában senki sem ismerte a szesz bódulatát. Olyan volt kívülről, mint a férfi, ki nemzette, de sosem akart olyanná válni. A seb a homlokán, az mély vágás mit a vasasztal sarka okozott, mikor ellökte őt, pedig csak gyermeteg tevékenységeit végezte. A kékes érzékeny pontok a karján, miként megszorította és rángatta addig, amíg meg nem szédült. S az a szag, melyet sosem képes kitépni az elméjéből, a hajába ivódott és már akkor is érezte, mikor tisztálkodott. Rászólt sokszor, hogy ne igya meg a maradékot, amikor még mert, s ekkor rázúdította az a bizonyos fölösleget. 

   Elsüllyedt az éjjel a sugarak izzásában, tüzes korong emelkedett űzve a zivatarfelhőket, és akkor egyszer még a télen hófödte síksággá vált a tisztás. Burokként védelmezte az alatta megbúvó, a talaj alsó rétegeiben téli álmot alvó lényeket. Ez az évszak vészjóslóvá lett, kárhozottá és fenyegetetté, legalábbis Chris Gary számára, akárhányszor visszaréved arra a reggelre örökké azt fogja eszébe juttatni. A gonosz telet, az újév többé nem ünnepelhető, nem tisztelheti meg semmivel sem, s a hó, mely miatt voltaképp sínylődött a vidék, ugyan olyan megkínzója lesz, mint maga az emlék. Az első bátor sugárért ácsorgott az ablakban minden pirkadatkor, azért a meleg kikeleti sugárért, mely az anyaföldet oltalmazta. Az eleven veszteséget lelkében hordozta és a félszt is, mely komor képzetei miatt telepedett meg benne, hogy tudatzavarban szenved, de elárulni senkinek sem volt mersze.

   Leült a gyász az összes szívre, mely a sírhalmok között hallgatott. A pap hangja szánakozva búcsúzott, erényekről és szeretetről mormolva. 

-Chris Edgar Gary jó ember volt...

Bár ne hazudott volna annyit. Nem lett kellemesebb tőle. Azt hitte talán, hogy füleli a holt, hogy mit kántál elmerülve, begyakorolt gépies módon? Egy sírót sem érdekelte, csak túl akartak lenni a megpróbáltatásaikon. Apró ékköveknek tűnő elpusztult jégdarabkák szennyezték a levegőt. Milyen szánalmas volt látni, hogy a természet is nekik alakította rítusát. A zefír könyörögve nyaldosta a reszkető gallyakat, megérintve a körben álló tömeget a gödör fölött. A repedt talaj megsebzett hajtásait visszatűrte, hiába igyekeztek áttörni páncélján. S az a hűvös, az a didergető soha sem észlelt tél, mely nem csupán a növényeket emésztette el, beköltözött a jelenlévőkbe, zordul és ármánykodva, hogy ne törölhessék ki az atya szavait, azt az ébredést, a megérzéseket. Nem hagyta, hogy elnémuljanak. Az a reggel, a jóslat, a kifejezések bele gravírozták az itt maradókba azokat a perceket.