11. fejezet

A bosszú

Arthur és társai elbújtak a sövény mögé, onnan figyelték a fekete alakot, amint bement a házba, majd negyed óra múlva sietve távozott. A nosferatu vezér intett az embereinek, erre ők halkan beszivárogtak a ház ajtaján. Beleszimatolt hosszú, kampós orrával a levegőbe, ember szagot érzett. Érdekes – gondolta. Rövidesen meg is találták az idős nőt, amint a szobájában az igazak álmát aludta.

– Nyanya, kelj fel! – ripakodott rá Arthur, megrázta az öreg testet.

Suzan álmosan nyitotta ki barna szemeit, azok elkerekedtek a rémülettől, amint meglátta, ki szólt hozzá. Még életében nem látott ilyen rusnya teremtést.

– Mit akar? – nyöszörögte.

– Beszélgetni – azzal leült az ágy melletti székre és csontos lábát, mely hosszú körmökben végződött, a nő mellé tette.

– Semmit sem tudok – vágta rá az asszony.

– Oh, azt kétlem, kedveském. Végül is egy párducemberrel élsz együtt – röhögött gonoszul, és elégedetten nézett a rémült nőre. Ezt szerette a legjobban, mikor megijeszthette az embereket.

– Trevor! – kiabálta hangosan, hátha felébreszti a férfit.

– Elment. Egyedül vagy, nyanya. Szóval itt az ideje a gyónásnak. Hogy lehet, hogy te ember vagy?

– Nem tudom – suttogta.

– Úgy látom, nem voltam egyértelmű – azzal megragadta a nő nyakát, és belemélyesztette éles karmait. Suzan fuldokolni kezdett. – Szóval, miért is vagy te ember?

– Mert annak születtem… – vágott vissza a nő.

– Tehát nem értesz a szép szóból. Kár, akkor mondom máshogyan: olyan keservessé teszem a halálod, hogy te fogsz könyörögni érte! Hidd el, régóta vagyok a szakmában és elég nagy rutinra tettem szert… miután ittam a véredből, letéptem a füleidet egyesével, kinyomtam a szemed… Tudsz még követni? – mire a nő nyelt egy nagyot, és a szíve olyan hangosan csörömpölt, hogy majdnem kiugrott a helyéről. – Nagyszerű, akkor folytatom. Szóval, miután már nem látsz, és nem hallasz, széthasítom a hasad és kiszedem a beleidet, na persze, mindez órákig fog tartani! Ennek tudatában kérdezem, átértékelted a válaszaid minőségét? – mire Suzan elkeseredetten bólintott. – Szóval, miért is vagy te ember?

– Ahhoz hogy párducharcos legyen valakiből, át kell esnie egy beavatási szertartáson. De ezt a szertartást sámán nélkül nem lehet elvégezni.

– Na, így máris jobb – engedett a szorításon a lény, és elégedetten látta, hogy a nő kibuggyanó vére vörösre festette a fehér ágyneműt. – Következő kérdés: milyen rokonságban állsz Trevorral vagy Ammannal, vagy bármi is most a neve?

– Ő az apám – sírta a nő.

– Oh, milyen édes. Hány apádhoz hasonló lény él még Huntsville-ben?

– Kérem, menjenek el, én nem tudok semmit! – kezdett el könyörögni, a könnyei keserűen csorogtak az arcán.

– Utálom, amikor ezt csinálják – morogta Arthur, és végigkarmolt Suzan arcán, aki a fájdalomtól felsikoltott. – Válaszolsz vagy folytassam a szemeddel?

– Apám az egyetlen – suttogta a nő, és felkészült a legrosszabbra. Ez a gonosz lény lehet, hogy nem csak megijeszteni akarja. Kiszedi belőle, amit akar és megöli. Miért kellett az apjának belekevernie ebbe? Kérte, sőt könyörgött neki, hogy maradjon ki ebből az egészből.

– Úgy… értem – röhögött elégedetten ismét. EGY párduc. Megfelelő mennyiségű harcossal, gyerekjáték lesz elintézni. Aztán jobb ötlete támadt. –  Mik a párducok gyengeségei?

– Nincs nekik – vágta rá Suzan gondolkozás nélkül.

– Ezt te sem gondolod komolyan! – nevetett fel Arthur. – Minden természetfeletti lénynek vannak gyengéi, ez a természet rendje. Tudod, vámpírok napfény, vérfarkasok ezüst…

– A vas… – nyögte a rászegeződő kéz ismételt szorítása alatt.

– Hm… vas… érdekes… Utolsó kérdés: mit tudsz a tekercsről? És most jól gondold meg, mit válaszolsz!

– Nem tudom, hol van. Én sosem faggattam apát erről, ki akartam maradni a természetfeletti lények játszmáiból.

– Sajnálom nyanya, de ez nem sikerült – simított végig Arthur a véres arcon. – A tekercs tehát létezik, a fekete szörnyek, naná, hogy megőrizték és óvták.

– Ha életben hagytok, kiderítem, hogy hol van – mondta kétségbeesetten Suzan.

– Igazán kedves tőled, de első dolgod lenne, miután elmegyünk, hogy hívod apádat. Úgy vélem, egy csendélet a vérben úszó lányáról sokkal hatásosabb lenne – azzal felállt, és elindult kifelé a szobából. – Öljétek meg! – kiáltott vissza a cimboráinak, akik csak erre vártak, a nőre vetették magukat.

Suzan sikoltásának zaját hamarosan átvette az ijesztő csend.