Elisabeth az első perctől nagy kísértést jelentett számomra, a vére illata mindig is csábított. Legszívesebben, valahányszor a közelében voltam, rávetettem volna magam, és kiszívtam volna belőle az utolsó cseppet is. De így volt ez a legtöbb emberrel. A vámpírok a természetüknél fogva vérszomjas fenevadak, akiket csupán a gyilkolás gondolata foglalkoztat, és a testüket átjáró forró folyadék, mely életben tartja őket. Bármily nehéz volt is, de uralkodtam magamon, az ösztöneimen, hiszen mindennél jobban szerettem őt. Mikor rájött, fogalmam sincs hogyan, hogy mi vagyok, elfogadta. Ő volt az egyetlen emberi lény, akivel őszinte lehettem, akinek önmagam adhattam. Soha sem vérszívóként nézett rám, ember voltam számára. Az a William Taylor, aki egykor voltam. Szükségem volt rá.

Aznap este elmentem meglátogatni, hiszen miután gyanakodni kezdtek rám az emberek, kevesebbet mutatkoztam közöttük. Elisabeth kiment a feketéihez, akikről még akkor nem tudtam, milyen fenevadak. Tanította, ápolta őket, neki ez volt a természete. Az a gondolat foglalkoztatta, hogy megszökteti őket egy szervezet segítségével, északon majd megtalálhatják a boldogságukat. Akkor este veszekedtünk, nem akartam, hogy veszélybe sodorja magát. Ha az apja megtudta volna, mit forgat a fejében, őt sem kímélte volna. Ám Elisabeth tántoríthatatlan volt. Talán a vita hevessége miatt, talán a köztünk vibráló érzelmek hatására, de mikor odahajolt hozzám és finom ajkait az enyémre szorította, elveszítettem a fejem. Ennyire közel még sosem voltunk egymáshoz. A szíve dobbanása felhevítette a vérem, és nem bírtam ellenállni. Csupán egyetlen pillanatra veszítettem el az önuralmam, de ez elég volt ahhoz, hogy a tragédia bekövetkezzen. Mindössze egy pillanat volt, de olykor ilyen rövid idő is félelmetes következményekkel járhat. Hiába rogytam mellé a földre, hiába ébresztgettem, szólongattam, Elisabeth nem mozdult többé. Meghalt. Megöltem. Én öltem meg. Életemben még ekkora árulónak, ilyen hitvány alaknak nem éreztem magam. A bűntudat azóta is kínoz, ekkora lelki teherrel lehetetlen élni.

Ekkor felállt, az íróasztalhoz ment, előhúzott egy gyűrött papírost, és Theresának nyújtotta. Madison naplójából volt a hiányzó darab.

– Igen, ezt is én loptam el gyáva féregként, mert féltem, hogy mi lesz, ha megtudod, mit tettem.

Az arcát eltorzította a fájdalom. Nem hazudhatott, Theresa jól tudta. De korábban megtette, egyelőre csupán ez számított neki. Elolvasta az írást, miközben a könnyeivel küzdött, majd William folytatta:

Mikor felfogtam, mit tettem, elbujdostam, mint egy gyáva kutya. Nem bírtam volna az apja szemébe nézni, sem azokéba, akik végignézték, ahogy meggyilkoltam őt. Nem bírtam többé utálat, gyűlölet nélkül magamra gondolni. Azzá váltam, ami a kezdetektől voltam, egy gyilkos szörnnyé, aki már ártatlan embert is képes volt ölni. Ha tehettem volna, meghalok, de ez egy vámpírnak nem olyan könnyű. Gyáva voltam még ahhoz is, hogy megtegyem. Egyszerű lett volna kimenni a napra és elégni, vagy megkérni valakit, hogy döfjön karót a szívembe, bármi egyszerűbb lett volna a létezésnél. Sokáig nem mentem Huntsville közelébe, jóval azután tértem csak vissza, hogy Madison meghalt, a rabszolgái szétszéledtek, és a dél fényűző élete is hanyatlóban volt. A polgárháború végigsöpört az országon, de engem ez cseppet sem érdekelt. Sokáig bolyongtam céltalanul a világban, próbáltam éhezni, állatot ölni, de egyik sem jelentett megoldást. Aztán egyszer hallottam egy boszorkányról, akinek mindenkinél nagyobb hatalma van, azt beszélték, hogy egy varázslattal elveheti a vérszomjam. Kerestem, kutattam őt kontinenseken át, végül is Európában, Írországban bukkantam rá, egy erdei kunyhóban. Aigának hívták, egyike volt a négy leghatalmasabb boszorkánynak, ám az ő történetük most nem tartozik ide. Fehér boszorkány volt, ami azt jelenti, hogy jót tett az emberekkel, és távol állt tőle a fekete mágia. Élt vele egy lány, egy fekete, akit Amerikából hozott magával.

Őszintén elmondtam neki, mit tettem, és milyen kéréssel fordulok hozzá. Azt válaszolta, hogy létezik rá mód, és tud nekem segíteni, ám hatalmas árat kell fizetnem a varázslatért cserébe.

– Mit kért tőled? – kérdezte Theresa zavartan.

– Azt, ami egy embernek a legdrágább… a szívemet.

– A szívedet? – meredt rá a nő. – Ezt nem értem.

A varázslat, amit elvégzett, nagyon bonyolult volt, és mivel tudta jól, hogy a vámpírlét milyen kockázatot jelent az ártatlan emberekre, valami nagyon fontosat akart kérni cserébe. Emberként mély érzésű, empatikus férfi voltam, és a családom szeretete jelentett számomra mindent. A szívemmel éltem, a szívemre hallgattam, ez irányított. Ám oly eltökélt voltam a varázslatot illetően, hogy bármit megadtam volna azért, hogy kiűzze belőlem a vérszomjas szörnyeteget, aki meggyilkolta a számára oly kedves nőt. Nem tudom, mire kellett neki a szívem, de bármi nagy ár is volt ez, megérte, hisz azóta ártatlan embert nem bántottam.

– Hogyan is működik ez a varázslat? – Theresa érteni akarta.

– Látod ezt a talizmánt a nyakamban? – húzta elő a ruhája alatt rejtegetett láncot.

Theresa félrehúzta az orrát, ahogy rápillantott. Egy patkány koponyája volt rajt.

– Ez gusztustalan – fintorgott a nő.

– Ez az az állat, ami miatt elveszítettem az egész családom, ami emlékeztet a múltra, az első hibára, amit elkövettem, és ami azzá tett, ami vagyok.

– Ez a boszorkány jól értett a büntetéshez! – helyeselt Tess.

– Soha nem vehetem le a nyakamból, különben meghalok – árulta el a titkát William, amit eddig soha, senkinek sem mondott el. Úgy érezte, megbízhat Theresában.

– A varázslat része? – kérdezte a nő.

– Igen. Mivel a szívemet cserébe adtam, a varázslat által áramlik a vér a testemben, és ehhez kell a talizmán, ami a vérszomjat is kiűzte belőlem. Nem árthatok már senkinek.

– De akkor csak leszakítják a láncot a nyakadból, akár véletlenül és meghalhatsz?

– Nem – jelentette ki William. – Aiga ennél furfangosabb boszorkány volt és gondoskodott arról, hogy az örökkévalóságig bűnhődjek a tettemért, immár persze teljesen ártalmatlanul.

– Hogyan?

– Ahhoz, hogy valaki letépje, úgy kell szeretnie, mint ahogy Elisabeth tette – picit elmosolyodott, és kis iróniával a hangjában jegyezte meg – erre azonban az esélyem egyenlő a nullával.

– Ugyan William. Szerethető vagy, csak közel kell engedned magadhoz az embereket. Ami történt, megtörtént, megbűnhődtél érte.

– Ha tehettem volna, meghalok, ha van esély arra, hogy visszahozzák őt a halálból, de Aiga megmondta, ez lehetetlen.

– Meg kell magadnak bocsátanod! – a nő gyengéden a férfi kezére tette az övét, és végigsimított rajta. Őszintén sajnálta.

– Nem érdemlem meg – ismételte önmagát.

– A szeretet nem érdem kérdése – súgta a nő. – Mondtam már neked.

William némán elmosolyodott, majd picit csendben ültek, miközben az ujjaik összefonódtak.

– Áh, már értem! – kiáltott fel Theresa, mint aki előtt valami fontos világosodott meg.

William értetlenül meredt rá.

– Láttam Trevoron, hogy bámult rád, mikor beléd döfte a karót. Téged azzal nem lehet megölni.

– Nem, engem nem lehet – helyeselt.

– Ti ismeritek egymást régről, akkor neked tudnod kell, mi történt itt akkoriban.

– Sajnos, nem tudom, Tess. Mikor Elisabeth meghalt, elbujdostam, mint már mondtam neked, és csak évtizedekkel később tértem vissza. Azonban találtam valamit…

Azzal felállt és izgatottan elindult.

– Kérlek, kövess – torpant meg az ajtóban, mikor észrevette, hogy Theresa mozdulatlanul bámulja.

– Hova? – kérdezte a nő bizalmatlanul.

– Hogy megismerhesd Madison másik énjét.

Átmentek az egyik hálóba, ami William elmondása szerint hajdanán Madisoné volt, és megálltak a kandalló előtt. A férfi gyakorlott mozdulattal megnyomta az egyik kőből készített angyalkát a kandalló peremén, amit díszítésnek hitt egy jó ideig. Ám Theresa legnagyobb megdöbbenésére a kőszerkezet hangos nyikorgással megmozdult, és egy folyosó tárult a szemük elé.

– Fogalmam sincs, mi lehetett ez a hely, valamiféle titkos alagút, ami egy bunkerba vezet. Az egész a föld alatt helyezkedik el, és sehol sincs nyoma a birtok iratai között.

 Meggyújtotta az elemlámpát, melyet a kandalló párkányán helyezett el, és Theresával a nyomában, elindult a dohos kőfallal keretezett folyosón, amit körös-körül pókháló borított.

Egy pár perces séta után egy szobához értek. William elővette a petróleumlámpát és meggyújtotta. A termet betöltötte a fény. Theresa jól láthatta, hogy mindent por és pókháló borít, szárított növények hevernek az asztalon, homályos üvegcsék és rengeteg papír szerteszórva, továbbá könyvek rendezetlenül.

– Mi ez? – kérdezte értetlenül a nő.

– Madison sötét oldala. Ami a naplóiból kimaradt – mutatott körbe, ám Theresa még mindig nem értette.

William az egyik asztalon magasodó könyvkupac felé biccentett, majd előhúzott belőle egyet.

– Madison naplói – fújt rá a könyvre, a portól Theresának köhögnie kellett. – vagyis minden, amit nem a nagyközönségnek szánt. Azt hiszem, erről a helyről még a lánya sem tudott.

– Sajnálom, de még mindig nem értem.

– Tudom, Tess. Mondjuk azt, hogy ő volt az, aki az egész veszedelmet a városra hozta, aki miatt a nosferatuk ellepték Huntsville-t.

– Miért? Mit tett? – kérdezte izgatottan.

– Megpróbálkozott a lehetetlennel – válaszolta sejtelmesen William. – Mikor Elisabeth anyja a szülésnél meghalt, megszállottá vált és mindenáron fel akarta támasztani. Boszorkányokat hozatott, de miután ők nem tudtak segíteni, eszementen kereste a megoldást, a megfelelő varázslatot egész életében.

– Vagyis bolond volt. Ez nem újdonság – felelte Theresa csalódottan.

– Bolond volt, egy veszedelmes bolond.

Közben a nő kecses ujjaival végigsimított a poros könyveken, és leemelte a legfelsőt.

„ Kora reggel Madison intézője keresett meg s közölte, hogy urát az éjjel kegyetlenséggel meggyilkolták. Sietve felöltöztem és vele tartottam a birtokra, ahol a testet találtuk. Arccal a földön feküdt, a ruhája cafatokban lógott, a bőre tele volt mély karmolásokkal. Ember ilyet nem tehetett. A négerek rémülten jajongtak körülötte, s láttam az arcukon, hogy tudnak valamit. Az intéző megragadta az egyik asszonyt és odacipelte a színem elé, ahol térdre ereszkedett és zokogni kezdett.

– No, te kutya, mondd el, hogy mit láttál! – mordultam rá.

– Éjjel előjött a fák mögül a fenevad, egy hatalmas párduc és széttépte a gazdát! Aztán emberré változott és elment – mondta, miközben a szemei a rettegéstől kikerekedtek.

– Na persze! Te féleszű! Nekem akarsz te hazudni? – ragadtam meg dühösen a ruháját, mire még hangosabban kezdett nyüszíteni. – Én vagyok a rendőrfőnök! Egy fekete párduc, mi? Hol láttál te olyat utoljára? A dzsungelben, ahol a majmokkal együtt etted a banánt?

Ekkor valaki kiabálva tartott felénk és az intézőhöz kezdett beszélni. Láttam rajta a kétségbeesést, s a dühöt, ami egészen eltorzította az arcát.

– Megszöktek?! – üvöltötte az intéző.

– Úgy tűnik uram…

– Hogy történhetett ez? – s a botjával a mellette álló férfire csapott. – Azt mondja, az éjjel megszöktek a rabszolgák közül néhányan. Valaki segített nekik!

– Igen, már többen panaszkodtak a szomszéd birtokokról Az átkozott jenkik műve!”

– Ez hogy kerülhetett ide? Nem az ő írása.

– Ez a rendőrfőnök jelentése a haláláról… ezt én hoztam el a könyvtárból, miután visszatértem Huntsville-be – vallotta be bűnbánóan William. – Tudni akartam, mi történt vele. A maga által szított tűz perzselte meg. Jó tudni, hogy legalább néha igazságos az élet.

– Vagyis Trevor visszajött és megölte.

– Nem csoda azok után, amiket művelt vele. A helyében én is széttéptem volna.

– Még mindig nem értem, hogy kerülhetett képbe az anyám – sokáig gondolkozott, de nem akart összeállni a kép. – Mikor felhívott engem, kétségbeesetten kérte, hogy jöjjek haza, mert valamit talált és nem tudja megfejteni egyedül. Olyasminek kellett lennie, ami miatt ezek a szörnyek átváltoztatták. Hiszen pár perccel a hívás után támadták meg és sebezték halálra. De akkor… nem értem. Hiszen a testét a kórházba vittük, meghalt, eltemettük.

– Emlékszel, mit mondtam neked az átváltoztatásról? Valószínűleg először vért adtak neki és utána ölték meg. Így mikor felébredt, vámpírként tért magához.

– Uramisten! – sikított fel Theresa. – Hiszen ezért találta meg apa a sírt feldúlva! Igen, a karmolás nyomok, a ledöntött sírkő… – kezdett minden összeállni a nő fejében.

– Bizonyára így volt – értett egyet William.

– De mi lehetett az, ami miatt kellett nekik? – továbbra sem értette a leglényegesebb részt.

– Rátalált a varázsigére, az kellett a nosferatuknak – csúszott ki William száján.

– Miféle varázsigére? – kérdezte a nő. – És te ezt honnan tudod?

William mélyet sóhajtott, tudta, hogy be kell vallania az igazat. Azzal is tisztában volt azonban, hogy valószínűleg örökre elveszítheti Theresa bizalmát.

– Ismertem őt – vallotta be. A fejét leszegte, és nem mert Theresára nézni.

– Ismerted ŐT? – kérdezte a nő, szemét ellepték a könnyek. – Egy újabb hazugság?

– Megkeresett, a segítségemet kérte – dadogta William, de a nő szemében látott érzésektől nem bírta folytatni.

– Mióta találkoztunk, mindenben hazudtál nekem. Játszottál velem, William Taylor. Láttad, hogy milyen elszántan keresem a választ a kérdéseimre, és mindvégig tudtad? Miért hagytad, hogy ennyi időt elpocsékoljak? Nem kellett volna mást tenned, mint elmondani, hogy te tudod, mi történt vele!

– Sajnálom, Tess – suttogta a férfi, és hiába nyúlt kétségbeesetten a nő keze után, ő elrántotta.

– Sajnálhatod is!

– Én csak téged akartalak megvédeni!

– Ehelyett belekevertél!

– Hagyd, hogy mindent elmagyarázzak – kérte kétségbeesetten.

– Hogy újabb hazugságokkal tömhesd a fejem? Nem akarom őket hallani!

Azzal a kezében levő könyvet a földre dobta, elindult vissza a szobába, majd át a folyosón az ajtóhoz rohant. A férfi hiába futott utána, már késő volt. A bejárati ajtó kitárult, a fény elöntötte az egész helyiséget. William megtorpant, hisz nem mehetett tovább.