8. fejezet

Rejtőzködés

Theresa kiszállt a taxiból, és elindult a harmadik emeleti lift felé. Fogalma sem volt, mit keres itt, de el kellett szabadulnia onnan. Hazudtak neki, átverték, használták a saját céljaik szolgálatára. Nem tudott már bízni egyikükben sem. Távol akart lenni tőlük, távol akart lenni attól a helytől, amely megváltoztatta az életét. Mindent feladott, az otthonát, karrierjét, hogy az anyja haláláról kiderítsen valamit, és végig ott volt az orra előtt. Ám William Taylor tett róla, hogy ne jöhessen rá. Miféle szörnyeteg az ilyen? Miféle mese az, hogy csak védeni akarta? Hazugság! Minden hazugság volt csupán.

Megállt a huszonkettes lakás előtt, bizonytalanul nyomta meg a csengőt. Fogalma sem volt, otthon van-e. Pár pillanat múlva azonban léptek nesze hallatszott, majd nyílt az ajtó.

– Tess? – kérdezte meglepve.

– Hello Faye – üdvözölte a testvérét. – Bemehetek?

– Hogy kerülsz te ide? – kérdezte a nő gyanakodva, de tágra nyitotta az ajtót, hogy a húga bemehessen.

– El kellett jönnöm onnan – sóhajtotta. – Nem bírtam tovább.

– Na, ezen nem csodálkozom – jegyezte meg Faye a tőle megszokott lelkesedéssel az otthona iránt.

– Nem zavarlak? – kérdezte Theresa mentegetőzve, mikor meglátta a nappalit beborító papírokat.

– Nem zavarsz. Épp a jövő heti tárgyalásaimra válogatom össze az anyagot. Csak egy szokásos, unalmas hétvége.

– Akkor nem baj, ha maradok pár napig?

– Nem – vágta rá, a húga olyan elesettnek tűnt, hogy legszívesebben átölelte volna, mint régen tette, mikor még kicsik voltak. De ez nem illett volna annak a rideg nőnek az imidzséhez, akivé az elmúlt évek során vált.

Miután Tess lepakolta a holmiját a vendégszobába, leültek a kanapéra, majd egy tea mellett Faye az otthoniakról kérdezett. Néha bűntudatot érzett, amiért úgy lelépett az anyja halála után, ám tudta, hogy a lelkek ápolása nem az ő szakterülete.

– Elmondod, mi történt? – kérdezte, rég nem érezte ennyire közel magához a húgát.

– Képtelen vagyok rá, Faye – sóhajtotta, könnyek lepték el a szemét. Elveszettebbnek érezte magát, mint valaha.

– Tess, ne szórakozz! – dorgálta meg. – Csak van valami oka, hogy idejöttél!

– Nincs, csak el akartam szabadulni onnan, hogy tisztán lássam a dolgokat – füllentette. Tudta, hogy ezt valaki, aki olyan racionálisan gondolkozik, mint a testvére, nem hinné el.

– Kiderítettél valamit anya haláláról?

– Nem…

– Akkor talán ez segíthet – azzal felállt, az íróasztalához sétált, és elővett belőle egy dossziét.

***

William Taylor alig bírta kivárni, hogy leereszkedjen az est sötétje, mikor a nap sugarai már nem árthattak neki, elindult Theresa keresésére. Az első útja a könyvtárba vezetett, de az már bezárt, mire odaért. Gondolkozás nélkül megfordult és a nő házához rohant, ami az ő sebességével csak pár perc volt. Úgy suhantak el mellette az épületek, mintha egy gyorsvonaton ült volna. A ház előtt megpillantott egy rendőrautót, de nem érdekelte, mi történhet, ha a fenevad is ott van. Tudni akarta, hogy Theresa jól van és el akarta neki magyarázni, miért hazudott neki. Mielőtt csengetett, a benti hangokra koncentrált. Három férfi hangját hallotta, amint épp a tegnapi meccsről beszélgettek.

– Jó estét, William – nyitotta ki az ajtót a második csengetés után Ted Harris.

– Jó estét, uram. Theresát keresem – felelte, látta a férfi mögül rászegeződő sötét szempárt.

– Sajnos nincs itt. Reggel egy üzenetet találtam tőle, hogy elment és majd jelentkezik.

William megrázkódott az első gondoltra, ami átfutott az agyán, remélte, hogy Tess tényleg valahol biztonságban van. Zavartan köszönetet mondott az öregnek majd, mint egy kivert kutya, elkullogott. A reflexeit kikapcsolta, ezért nem vette észre a mögötte álló alakot, aki rávetette magát, és félig emberi félig állati alakot öltött. Erősebb volt nála a természeténél fogva, de William mégsem érzett félelmet. Tudta, hogy ezt a harcot már rég meg kellett volna vívniuk. Amman megragadta a karját, és hatalmas erővel hajította arrébb. A két szemetes ahova esett, nagy csörrenéssel dőlt fel, a szemét beterítette az útpadkát. Williamnek még ideje sem volt feltápászkodni, mikor a félelmetes alak újabb támadásba kezdett.

– Harcolj, te gyáva vérszívó! – üvöltötte Amman.

– Jogosan gyűlölsz – felelte William, aki az újabb ütéstől elterült a földön.

– Megölted Őt! A te fogaid szívták ki belőle az életet! – azzal elővette a kabátja zsebéből a karót és William fölé magasodott. – Most megfizetsz érte!

Pontosan, nehogy eltévessze a szívét, beledöfte a férfi mellkasába, de a várt hatás ismét elmaradt. William nagyot jajdult, a kiszivárgó vörös folyadék nyomot hagyott a pulóverén. Amman értetlenül nézte. Nem először ölt vámpírt, tudta, hogy jó helyre célzott.

– Mi a fene? – morgott, és újra a másik testébe szúrta a fegyvert.

Ekkor sem történt semmi.

– Miféle szörnyeteg vagy te, nem tudsz már megdögleni sem tisztességesen? – kérdezte az alatta heverő férfi szemébe nézve.

– Nem tudsz megölni úgy, mint egy átlagos vámpírt – nyögte William.

– Az hogy lehet? – kérdezte Amman. – Hogy tudlak? Mondd el a módját, és megteszem!

– Bár ilyen egyszerű volna! – sóhajtotta William. – Csakis egy módon lehet megölni és egy valaki lenne rá képes.

 – Hallottam már pár dolgot, de ilyennel még nem találkoztam – ült le a földön fekvő férfi mellé és tanácstalanul bámulta.

– Miután ő meghalt, elmenekültem, mint egy gyáva nyúl. Sokáig bolyongtam a világban céltalanul, a halálomat kívánva. Egyszer majdnem megöltem magam, de aztán eszembe jutott, hogy Elisabeth mit gondolna rólam, ha látna…

– Pedig halált érdemelnél azért, amit vele tettél – a gyűlölet még mindig sütött a szeméből.

– Igen, de a halál nem lenne elegendő büntetés azért – sóhajtotta, mialatt ő is feltápászkodott. A sebe már kezdett gyógyulni. – A létezés az igazi büntetés. Soha nem bántottam ártatlan ember, mióta megformáltak csak a bűnözőket és az aljasokat öltem meg. Ő volt az első és egyetlen…

– Most még jobban gyűlöllek! – sziszegte Amman.

– Magamnál jobban még te sem tudsz.

– Ne fogadjunk!

– Hallgasd meg a történetet végig és csak utána ítélkezz! – azzal Ammanra nézett, aki gúnyosan elvigyorodott, majd intett, hogy folytassa. – Hallottam egy boszorkányról, aki bármilyen varázslatra képes. Elmentem hozzá, és megkértem, hogy hozza vissza Elisabeth-et, bármit megteszek, amit kér. Ám elmondta, hogy ez lehetetlen. Egyedül fekete mágiával hozhatunk vissza embereket a halálból, de az annyira veszélyes, hogy ő nem próbálkozhat vele. Ehelyett felajánlotta, hogy egy varázsige segítségével elveszi a vérszomjam, hogy többé senkinek se árthassak, ám ezért cserébe, a nekem legdrágábbal kellett fizetnem: a szívemmel. Én belementem, noha tudtam, hogy így szinte örök kárhozatra leszek ítélve, szenvedéseimnek sosem lesz vége.

– Nem értem – szólt közbe Amman.

– Ahhoz, hogy megöljenek, le kell tépni a talizmánom a nyakamból, ami a varázslattal életben tart.

– Hol az a lánc, mutasd és megkönnyítem a szenvedéseidet! – vetette oda Amman.

– Sajnos ez sem ilyen egyszerű – sóhajtott fel William. – Egyetlen ember teheti meg, az, aki úgy szeret, mint ahogy Elisabeth szeretett.

– Ilyen ember többé erre a földre nem születik! – morogta.

– Tudom… szóval, még mindig úgy gondolod, jobban gyűlölsz magamnál?

***

Theresa remegő kézzel bontotta ki a mappát, rögtön felismerte az édesanyja kézírását. Volt valami, ami nyomban feltűnt neki: Madison tintával formált betűi. Ezek a lapok a naplókból vannak. A szeme sarkából a nővérére sandított, aki mellette ült a fotel karfáján és furcsa tekintettel fürkészte a nőt. Valami megmagyarázhatatlan érzés költözött Theresába, úgy döntött, nem fedi fel a titkokat, amiket eddig kiderített. Valamiért úgy érezte, nem bízhat Faye-ben.

– Nos, tudod, mik ezek? – kérdezte Faye kíváncsian.

– Anya jegyzetei – tette az ártatlant Tess.

– Igen, arra én is rájöttem. De hasznukat tudod venni? – kérdezte türelmetlenül. Ahhoz képest, hogy eddig ügyet sem vetett az egészre, kifejezetten érdeklődőnek tűnt.

– Ahhoz, hogy erre a kérdésre válaszoljak, jobban meg kell néznem őket – hárított Theresa.

– Rendben – állt fel Faye és elindult a szobájába mondván, hogy dolgoznia kell.

– Várj egy pillanatot, Faye – szólt utána Tess. – Hogy kerültek ezek hozzád?

– A szobájában, a ruhái között találtam őket – vetette oda, Tess belenyugodni látszott a kissé pongyola magyarázatba, majd bevonult a másik szobába.

Az iratok nagy részét már Theresa is olvasta a könyvtárban töltött órák alatt, a belőlük kirajzolódó történetet is jól ismerte már. Amikre az anyja rájött, azokat ő is kiderítette. De valaminek még lennie kellett, ezt tudta. Ekkor meglátott egy rajzot, ami egy félig ember félig állatalakot ábrázolt, ami egy réges-régi útikönyvből való másolat volt. A nagy Afrika kutató Stanley egyik embere készítette az illusztrációt, szerinte egy újonnan felfedezett afrikai fajt ábrázolt az 1800-as évekből.

Ám ahogy Theresa tüzetesebben megnézte, a hátán végigfutott a libabőr. Ráismert az alakra: Amman vagyis Trevor. A kép egy párducharcost ábrázolt átalakult formában.

Sebesen lapozni kezdett a papírok között, mikor egy latin szöveget talált. Az egyetemen történelem szakos lévén tanulta ezt a nyelvet, de mivel már régen használta, sokat nem értett meg belőle. Ahogy tovább lapozott, azonban egy ismerősnek tűnő kézírással fordítást talált. A történet egy – a dzsungel szívében békében élő – bennszülött törzsről mesél, és egy legendáról, mely szerint e törzs azon tagjai képesek átváltozni párduccá, akiket istenük, Awaki méltónak talál erre. Ám a legenda szerint ezek a harcosok képességüket csupán törzsük védelmére használják, sosem bántanak ártatlanokat. Mint ahogy Trevor mesélte – gondolta a nő, örült, hogy legalább egyikük őszinte volt hozzá.

Theresa hirtelen előkapta az egyik Madison naplóból való másolatot és a kezében levő papíros mellé tette. Igaza volt. Ugyanaz az írás. Vagyis Madison tudott a párducokról, nem véletlenül kerültek hozzá, és nem véletlenül tartotta őket láncon sem. Persze a naplóban hazudott minderről.

De miért kellettek neki a párducok? Eszébe jutott, hogy William mivel vádolta meg Trevort, vagyis hogy az ő törzse a hibás a nosferatuk megjelenéséért. De vajon miért? William valami varázsigéről is beszélt, de még mindig nem akart összeállni a kép.

Megtalálta a rendőrfőnök feljegyzését is Madison haláláról. Egy párduc ölte meg. Ő már tudta, hogy melyik. Amman. De az anyja? Vajon ő tudott erről? És hogy került a képbe William?

Tovább olvasott. Rövidesen egy újabb kép bukkant elő, ezúttal egy másik könyvből. Egy hiénát ábrázolt, a szemei furcsán világítottak, a tekintete félelmetes. A nő egy pillanatra megborzongott. Mi ez? – gondolta.

Maadui – állt a kép alatt. Alatta az anyja betűivel: szuahéli: ellenség.

Vagyis akkor a kép az ellenséget ábrázolja? Kinek az ellenségét? A képet szemlélve úgy érezte, ő ezzel a félelmetes valamivel nem szeretne találkozni. Így is már több volt a világában azokból a lényekből, amiknek a létezésével meg tud birkózni.

Próbált higgadt maradni, logikusan átgondolni, amit eddig kiderített. Az anyja rájött a párducok legendájára, arra, hogy kik voltak Madison rabszolgái, és arra is, hogy a férfi hogyan halt meg. Arról azonban nem tudhatott az adatok szerint, hogy Trevor is egy közülük. Ezt csak ő és William tudják. Vagyis Trevor, vagy Amman, vagy bármi is legyen a neve, tud ezekről a félelmetes fenevadakról és tudja, hogy mit akarnak itt a nosferatuk. Ha ezt tudja, akkor azzal is tisztában van, hogy miért ölték meg az anyját. Őt csak ez érdekelte. Nem akart ennek a fajok közti félelmetes harcnak a részese lenni. Már így is jobban belekeveredett, mint kellett volna.

Vajon William mennyit tud, vajon tényleg csak védeni akarta őt mindettől? Mert ha így van, akkor igazságtalan volt vele. Mélyet sóhajtott és épp becsukta a mappát, mikor egy papír fecni a lábára csúszott.

„A Hudson utcában találkozzunk a megszokott helyen kilenckor. Legyen óvatos! Figyelik!”

Az anyjának szóló figyelmeztetés csak egyetlen ember műve lehetett… vagyis nem is emberé, Williamé. Segíteni próbált neki, meg akarta védeni a veszélytől, mint ahogy őt is. Már nem tudta, kiről mit gondoljon, teljesen összezavarodott. A papírt visszatette a mappa tetejére, a köteget pedig az asztalra.

– Végeztél? – kérdezte Faye a háta mögött.

– Egyelőre – sóhajtotta Theresa és a kezébe temette az arcát.

– Őszintén, hugi – ült mellé Faye és végigsimított a lábán. – Mi bánt? Van itt valami, amit nekem nem mondasz el?

– Mit tennél, ha valaki megosztaná veled a legféltettebb titkát, valami olyat, amit rajtad kívül életében csak nagyon kevés embernek mondott el? Ám ezzel egy időben hazudott is neked valami fontosról, de lehet, hogy azt a te érdekedben nem osztotta meg veled.

– Ez kicsit zagyva így – grimaszolt Faye.

– Nekem mondod? – mosolyodott el Tess.

– Várjunk csak! Ez akkor most anya halálról szól vagy egy férfiról? Azt hittem te csakis a tudománynak élsz – tette hozzá kissé gúnyosan.

– Egy kicsit mindkettőről – sóhajtotta Tess és a nővére iménti megjegyzését elengedte a füle mellett.

– Hogy hívják? – kérdezte fellelkesedve. Theresa kicsit úgy érezte magát, mint gimnazista korukban.

– William. Egy nagyon kedves, művelt férfi, aki már sok mindent átélt, és aki elveszített egy számára nagyon fontos embert. Kicsit talán zárkózott emiatt és nehezen engedi közel magához az embereket.

– Hol ismerted meg? – kíváncsiskodott Faye tovább.

– A könyvtárban. Ő is odajár kutatni a regényeihez.

– Vagyis író. Hm… egyre jobb – vigyorgott Faye. – Ismerem?

– Álnéven ír, Kevin London.

– Ne már, Tess! – kiáltott fel Faye. – Hiszen az ő könyve az egyik legmenőbb bestseller itt New Yorkban, a sikerlisták élén áll hónapok óta. Az összes üzleti partnerem felesége ezt olvassa! – olyan izgatott lett, mint egy kisgyerek. Tess elnevette magát. Ha tudná az igazat Williamről, akkor milyen izgatott lenne! – Soha egyetlen képet nem láttam még róla. Mindenki próbál a nyomára bukkanni ennek a rejtélyes férfinak, de senkinek sem sikerült és te azt állítod, ismered?

– Álnéven ír, már mondtam – bökte ki Tess.

– És mi a valódi neve?

– William Taylor – bökte ki rövid hezitálás után.

– William Taylor? Nocsak! – mosolyodott el Faye sejtelmesen.

– Csak nem ismered? – kérdezte Tess a fura kifejezést látva az arcán.

– Nem – rázta a fejét a nő. – Eléggé átlagos neve van. Az jutott eszembe, hogy olyan, mint egy angol paraszt. Nem csoda, hogy egy ilyen névvel nem tudott érvényesülni!

– Hogy lehetsz ilyen? William egy igazán művelt férfi – felelte Tess sértődötten.

– Jól van, na, csak vicceltem! Mit tett veled ez a William?

– Fogalmam sincs. Bárcsak tudnám! – sóhajtotta kétségbeesetten. – Az elmúlt időszakban sok időt töltöttünk együtt és azt hiszem, kezdtünk többet érezni egyszerű barátságnál.

– Megcsókolt? – vágott közbe Faye türelmetlenül.

– Igen, de nem ez a lényeg. Kiöntötte nekem a szívét a legféltettebb titkáról, és én olyan boldog voltam, hogy megbízott bennem, erre ismét elárult. Kiderült, hogy valamiről végig hallgatott, ami nagyon fontos volt nekem.

– Mi volt az?

– Azt nem árulhatom el – rázta a fejét. Legszívesebben könnyített volna a lelkén és mindent kitálalt volna a nővérének, de mikor belegondolt, hogy vámpírokról és párducharcosokról kéne neki mesélnie, tudta, hogy Faye gyomra ezt sosem venné be. Meg aztán minél kevesebbet tud, annál kevésbé van veszélyben.

– Értem. Megbocsáthatatlan dologról van szó vagy valami olyanról, amit esetleg hasonló helyzetben te is megtennél?

Ez nagyon jó kérdés volt – gondolta Tess. Ebből a szemszögből még ő sem gondolta végig.

– Azt hiszem, jót akart vele… meg akart védeni valamitől. Talán én is így tettem volna a helyében.

– Akkor ott is a válasz. Meg kell bocsátanod neki. Erről szól a szeretet, hugi. Ülj le vele, hallgasd végig és utána dönts. Aztán szerezz az unatkozó feleségeknek egy autógrammot, hadd kápráztassam el a férjeiket ismét! – kacsintott diadalittas mosollyal az arcán.

Theresa rosszallóan rázta meg a fejét és a telefon után nyúlt.