***

Theresa Harris és William Taylor lefele haladtak a lépcsőn a nő szobájából. William épp távozóban volt, mivel tudta, hogy Theresa vacsorára hivatalos aznap este. Hirtelen furcsa szagot érzett. Ismerős szagot. Ijedten ragadta meg Theresa kezét és megálljt parancsolt a mozdulatával. Nem értette, hogyan lehetséges ez. Biztos volt benne, hogy ezek száz éve kipusztultak. Arthur és a bandája felelős a halálukért.

Aztán ott állt előtte a hatalmas, fekete alak. A félelem hulláma söpört rajta végig. William megremegett. Ez nem lehet, az egész törzset kiirtották, de mégis annyira kísérteties a hasonlóság. Biztos csak téved, ez nem lehet ő, valaki másnak kell lennie! Szerette volna, hogy igaza legyen, de azt a szagot, és a gyűlölettel teli tekintetet, amit már több mint száz éve nem látott, azóta sem tudta elfelejteni. Semmi kétség, ősi ellensége volt az, aki előtte állt. A tekintetük találkozott, ahogy végigmérte. Semmit sem változott az eltelt idő alatt. Látta a pillantásán, hogy a másik is felismerte, ő is ugyanolyan meglepetten meredt vissza. Szikráztak a szemei a dühtől. William tudta, és megértette, miért gyűlöli őt. Hatalmas önfegyelmükbe került, hogy nem ugrottak egymásnak.

– Már jövök – törte meg Theresa hangja a fagyos levegőt. Látszólag nem vett észre semmit a körülöttük vibráló feszültségből.

– Ő itt a barátom William Taylor – mutatta be a férfit a másiknak. – Ő pedig Adam munkatársa, Trevor Scott rendőr.

– Örülök, hogy megismerhetem – reagált gyorsan William és kezet nyújtott. Trevornak egy rövid időbe telt, amire felfogta, hogy mi is történik körülötte, a gyűlölet teljesen elvakította.

– Részemről a szerencse – felelte, majd akkorát szorított ellensége kezén, hogy az halk roppanással eltörött. William számított valami hasonló hadüzenetre, így erőt tudott venni magán, hogy ne üvöltsön fel. Nemsokára úgyis meggyógyul... Remélte, hogy Theresa ezt sem veszi észre.

– Akkor én nem is alkalmatlankodom tovább – mondta William, akinek szemében már a Trevoréhoz hasonló düh szikrázott, majd elindult az ajtó felé.

– Este még felhívsz? – kérdezte Theresa, mikor búcsúzkodtak, ez a hangnem megütötte Trevor fülét.

– Hát persze – simított végig a nő arcán gyengéden ép kezével, és puszit nyomott rá. – Vigyázz magadra, kérlek!

***

– Ki ez a William Taylor? – kérdezte az autóban Trevor. Nem értette, honnan került elő ez a szörnyeteg és mi dolga Theresával.

Legszívesebben elmondta volna a nőnek, hogy miféle „ember” ez. De ebben a pillanatban nem volt benne biztos, hogy a nő nem tudja.

– Egy író – vetette oda Adam és nem tulajdonított különösebb jelentőséget a dolognak.

– A könyvtárban ismertem meg – tette hozzá a nő. – Igen kellemes, művelt férfi. Egy könyvön dolgozik.

– Megvette pár éve a Madison kúriát – szólt ismét Adam.

– Madison kúria? – kérdezte Trevor.

– Egy gazdag földesúr volt itt az ezernyolcszázas években. Kegyetlen ember hírében állt.

– Oh, értem – zárta le a témát, de legbelül fojtogatta a düh.

Ahogy Trevorék házához értek, leparkoltak, bementek. Suzan eléjük sietett és szívélyesen üdvözölte a vendégeket.

– Ő az édesanyám, Suzan Scott – mutatta be a nőt.

– Örülök, hogy megismerhetem, asszonyom.

A vacsora kellemes hangulatban telt, az étel finom volt. Barátságosan elbeszélgettek mindenféléről.

– Oh, a francba! – kiáltott fel Adam, mikor megszólalt a csipogója. – Tartalékos vagyok ma este.

Azzal a telefonhoz sietett, majd szomorú arccal tért vissza.

– Sajnálom, de be kell mennem – mentegetőzött. – Trevor, hazavinnéd Tess-t?

– Hát persze, ne aggódj!

Azzal a férfi elviharzott az őrsre.

***

William Taylor idegesen járt fel és alá a házban. Miért jött ide vissza? Mit akarhat Theresától? Egyáltalán hogyan maradhatott életben? Túl sok volt a megválaszolatlan kérdés. Nem bírta tovább. Fel kellett hívnia Tess-t, hogy tudja, minden rendben van, hazaért-e szerencsésen. Tárcsázta az ismerős számot, valaki a harmadik csengésre fel is vette.

– Harris lakás – női hang volt, de nem Theresáé.

– Ööö… Tess-t keresem – dadogta. Fogalma sem volt, ki lehetett az. Bár a hang ismerősen csengett.

– Jaj, sajnálom kedveském, de mind elmentek. Egyedül vagyok itthon, épp vacsorát főzök…

És akkor beugrott! Úristen! Hogy kerülhetett oda? Ez csakis Arthur műve lehet! Sebesebben, mint a villám Theresa keresésére indult.

***

Trevor kiszállt, hogy udvariasan kinyithassa az ajtót Theresának.

– Igazán szép este volt! – mondta a nő, amikor a bejárati ajtóhoz értek.

– Örülök, hogy jól érezted magad! – mosolygott a férfi.

– Bejössz picit? – azzal meg sem várva a férfi válaszát a nyitott ajtón át belépett a házba.

Odabent ismerős illat terjengett a konyha irányából, ez egy nemrég elvesztett személyre emlékeztette a nőt. Gyermekkorában, mikor délutánonként hazaért az iskolából, ez az illat fogadta. Az anyja ott állt a tűzhelynél és elővette a sütőből a friss almás lepényt. Letelepedtek és közösen fogyasztották el, közben Theresa elmesélte, mi volt az iskolában. Ezt a receptet azonban az édesanyján kívül senki sem ismerte.

– Apa! – kiáltotta, miközben a kabátját a fogasra akasztotta, és Trevorral a nyomában a konyhába sietett.

A vér meghűlt az ereiben a szeme elé tárulkozó látványra.

***

William Taylor a szélnél is sebesebben rohant végig a főúton, ahonnan bekanyarodott az utcába, ahol Trevor lakott. Még jó, hogy Adam olyan készségesen elárulta a telefonban a férfi címét. Magyarázkodnia sem kellett. Beleszippantott a levegőbe és érezte, hogy jó helyen járt. Ezeknek a szörnyetegeknek nagyon jól körülhatárolható volt a szaga. Már messziről megérezte az ember, vagyis a vámpír. Hallotta, ahogy valaki közeledett az ajtó felé, nem férfi volt. Éles érzékeivel ezt is meg tudta állapítani.

– Miben segíthetek? – kérdezte az öregasszony.

– Ööö – dadogta a meglepettségtől William. – Trevort keresem.

– Elment. Hazakísérte Theresát – válaszolta a nő gyanútlanul.

William nem mondott köszönetet, csak sarkon fordult és rohant tovább. Nem értette, amit látott, hiszen a szag alapján, aki előtte állt ember volt. Akkor mi köze ehhez a fenevadhoz?

***

A konyhában éktelen rendetlenség uralkodott. Mindenhol koszos edények, a földön liszt, felütött tojások hevertek. A konyhapulton egy kibelezett macska. Theresa gyomra felfordult. Kétségbeesetten a mellette álló férfire nézett, akin nem a megrendültséget, hanem a haragot látta. A nekik háttal álló alak megfordult. Halvány bőre nyálkás volt és hólyagos, fülei hegyesek, orrgödrei hosszan megnyúltak az arcán. Vérben úszó szemeivel a két alakot figyelte. A torz külső ellenére még felismerhetőek voltak Helen vonásai. Tess azt hitte, elájul. Sokként érte, amit látott, ahogy felismerte. Mit tettek vele?

– Anya? – nyöszörögte. A sírás és a félelem rekedtsége érződött a hangján.

– Szervusz, kicsikém! – mosolygott rá a nő, nagy agyarai kivillantak. – Apád elment itthonról, gondoltam főzök nektek vacsorát, mire hazaértek.

– Anya, mit tettek veled? – sírta el magát Theresa, már indult volna az anyja felé, mikor Trevor visszarántotta.

– Ne, Tess! Ő már nem az, akinek hiszed. A természete, hogy megöli a magadfajtát.

– Mit tettek vele az átkozottak?! – kiáltotta a nő fájdalommal a hangjában. – A mocskos vérszívók!

Trevor elképedve nézett rá. Honnan tud róluk? Akkor vajon azt is tudja, ki ez a William Taylor?

– Anya, – suttogta. – megismersz?

– Hát persze kislányom! – felelte vidáman. – Ez a kedvenced, azért sütöm.

Theresa értetlenül nézett a mellette állóra. Mi történt? Nem értett semmit.

– Azt hiszem, elvesztette az eszét – súgta Trevor.

– Oh, istenem. Annyira hiányoztál! – indult el az asszony felé Trevor tiltakozása ellenére.

Ám ahogy közelebb ért hozzá, Helen hirtelen felé fordult. Végigmérte félelmetes pillantásával, Theresát kirázta tőle a hideg. Éles karmával a lánya keze után nyúlt, és mélyen megsebezte. Egy csepp vér serkent ki az érintése nyomán, ettől teljesen megőrült. A szemei vörösebbek lettek, elkapta a nő karját, és magával ragadta. Tess nem gondolkozott. Kezébe kapta az egyetlen tárgyat, ami a közelében volt, és a serpenyővel fejbe vágta a lényt. Ekkor már tudta, hogy az élete a tét és hogy ez itt előtte többé nem az anyja. El kell pusztítania. A vámpír egy pillanatra megtántorodott, de elkapta a menekülő Tess lábát és húzni kezdte maga felé. A nő hiába rúg-kapált, nem tudott menekülni. Mikor már elég közel volt, a szörnyeteg rámászott és ő tudta, hogy itt a vég. Ekkor azonban valami morgást hallott meg a háta mögött, látta, ahogy Helen szemei elkerekednek. Próbált a hang felé fordulni, de a még mindig erős szorítástól nem bírt. A morgás egyre erősödött, a hatalmas fekete árnyék egy ugrással az anyján termett, ezután már nem látott sokat. Pár pillanaton belül csend lett. Ekkor a hatalmas lény felé fordult. Most már tisztán látta. Sárga szemei szinte villogtak, tűhegyes fogain megcsillant áldozata vére. Egy óriási, fekete szörnyeteggel nézett farkasszemet. Egyszerre volt félelmetes és gyönyörű, mint egy párduc. Nem ember volt, de nem is állat, valami a kettő között. Egészen addig nem értette, hogy honnan került elő, amíg a lény vissza nem változott férfivá. Nem bírta tovább, elájult.

***

William Taylor lihegve állt meg az ismerős ház felhajtóján, látta, hogy a házban ég a villany. Ha szerencséje van, még nem értek haza és még megállíthatja a szörnyeteget. Kopogott az ajtón.

– Jó estét! – üdvözölte Ted Harris.

– Jó estét, uram! Theresát keresem.

– Sajnos még nincs itthon. Hagyott egy üzenetet, hogy Adam munkatársánál lesz késő estig. Most találtam a konyhában.

– Értem – sóhajtotta William. – Köszönöm.

Mi történhetett? Miért vitte magával Tesst? Reménytelennek érezte a helyzetet. Trevor egy lépéssel előtte járt.