Az utcát sötétség borította, mikor a két árnyék elsuhant az üzletek előtt. Az emberek már mind aludni tértek, csupán a hold figyelte a titkos mozdulatokat. Az egyik felemelte a csatornafedelet, egy pillanat múlva már látni sem lehetett őket.

Trevor beleszippantott a levegőbe, és elfintorodott. Kifinomult szaglásával rögtön megérezte a nosferatuk jellegzetes bűzét.

– Erre – intett William, és az egyik elágazásnál befordultak. Az útjukat néhány állattetem keresztezte, még egy emberi hullát is láttak, de nem szenteltek neki különösebb figyelmet, próbáltak olyan gyorsan eljutni a célig, amennyire lehetett.

William észre sem vette a rájuk leselkedő vörös szemeket, mikor Trevor a puszta kezével leszakította a vámpír fejét, majd maradványait az egyik sötét üregbe dobta.

– Ez gyors volt – biccentett elismerően William.

– Csak követem a már említett stratégiám. Meg aztán ezeknek a bűzét messziről megérzem – felelte elégedetten.

Hangtalanul haladtak előre, mikor William intett Trevornak, hogy álljanak meg.

Odabentről – mivel épp egy tágasabb helyiség előtt álltak – hangok szűrődtek ki.

– Meg kell találnunk és nem érdekel, mibe kerül! Ha kell, megöljük, apró darabokra tépjük a szeme előtt! – dühöngött az egyik.

Fogalmuk sem volt, hányan lehetnek bent, de nem akartak kockáztatni. Noha Trevor erősebb náluk, Williamet ugyan megölni nem tudják, de a gyengesége könnyen veszélybe sodorhatja az akciójukat. Azt azonban biztosra vették, hogy Theresa ott van valahol, és ezek az imént róla beszéltek. Williamnek támadt egy ötlete. Megálljt intett Trevornak, ő maga pedig belépett a helyiségbe.

– Arthur, beszélnünk kell – fedte fel kilétét. Trevor magában elátkozta a „féleszűt”.

– Taylor… már megint te vagy az! Nem tudsz nélkülünk élni? – nevetett fel a csúf lény.

– Azért jöttem, hogy alkut kössünk. Engedd el őt és azt tesztek velem, amit akartok.

– Kit engedjek el? Miről süketelsz te itt? – mordult rá Arthur.

– Nagyon jól tudod, kiről beszélek. Nem tud semmit, nem veszitek hasznát. Úgy jártok vele, mint az anyjával.

– Miért gondolod, hogy a te életed bármit is ér nekünk? Miért gondolod mindig, hogy vagy olyan helyzetben, hogy alkudozz velünk? – üvöltött rá, hangjától az egész csatorna megremegett.

– Talán segíthetek, vannak dolgok, amiket tudok Madisonról és amiknek hasznát vehetnétek, de csakis akkor, ha Theresának nem esik bántódása.

– Nézd Taylor, a nőügyedihez semmi közünk, bár kétlem, hogy ez alkalommal is jól végződne, de itt a dolgok sokkal komolyabbak és a tét is nagyobb, mint egy ostoba ember élete! Egy senki kis halandó! Nem értesz semmit!

– Nem! Te nem értesz semmit! – kiáltotta William, előrántotta a kabátja alól az ezüst tőrt és Arthurnak rontott vele.

A vámpír üvöltésétől vált hangossá a csatorna, amikor a fegyver a vállába fúródott. Húsa füstölt, sercegő hangot adott, ahogy az ezüst marta.

– Hol van? – kérdezte William, majd megforgatta a tőrt ellenfelében, amitől ő még hangosabban üvöltött.

– Mit képzelsz, ki vagy te? Te egyszerű paraszt, te vámpírok szégyene! – kacagott fel Arthur. – Eljössz a birodalmamba, és TE fenyegetsz engem, te erőtlen kis senki?

Azzal ellökte magától a férfit, és kihúzta a tőrt. Csúnya seb maradt utána, de a nosferatu tudta, hogy percek múlva már emlékezni sem fog rá. Két másik elkapta Williamet, egyikük a karját, másikuk a nyakát ragadta meg. Egyenként is erősebbek voltak, a férfi tudta, hogy hiába küzd. Arthur odalépett, és a hasába szúrta a tőrt. Néhányan a háttérből röhögve figyelték, ahogy a főnökük az új áldozatával játszadozik, de nem tudták sokáig élvezni a műsort. Egy hatalmas fekete alak suhant el közöttük, azonnal jobblétre szenderítve a szerencsésebbeket. Néhány végtag repült a levegőbe, mielőtt porrá vált volna, vér fröccsent a csatorna falára.

– Mi a fene? – kapta fel a fejét Arthur, és meglátta azt az alakot, ami már évszázadok óta kísértette rémálmaiban: egy éjfekete, félig ember, félig párduc démont.

– Nem, ez nem lehet! Te? – hátrált a vámpír.

Négy nosferatu Ammanra ugrott, karmolták, harapták, mindegyikük próbált sebet ejteni rajta, több-kevesebb sikerrel, de csak néhány pillanatig reménykedhettek győzelemben. A párduc megfeszítette a testét, és a vérszívók a levegőbe repültek. Egyikük fejét még a levegőben leszabta, és egy másikat is sikerült kettétépnie, mielőtt az földet ért. A másik kettő a tömegbe zuhant a társaik közé, akik felfogva a veszélyt, fejvesztve menekültek. Amman felmordult és közéjük vetette magát, pengeéles karmaival kaszabolni kezdte őket. Újra és újra lecsapott rájuk. Vér és hamu piszkította be a testét, ahogy kivégezte áldozatait. Fülében a vámpírok halálsikolyának dala zengett, micsoda gyönyörű muzsika! Átjárta az ősi ösztön, amit utoljára több mint száz évvel ezelőtt érzett. A fejében a gondolatok helyét az ölés öröme vette át, mert tudta, hogy amit tesz, az a világ javát szolgálja. Ártatlant soha nem ölt, mint ahogy a beavatási szertartáskor megfogadta. Az ő létüket Awaki csakis azért tette lehetővé, hogy igazságot szolgáltassanak a gonosz ellen és megvédjék a népüket. De a párduc ragadozó állat, a vérében van a gyilkolás. Ritka volt az, amikor Amman ölhetett, de ha nagy ritkán lehetősége adódott rá, ő próbálta minden pillanatát kiélvezni. Sok sebet szerzett, de ez nem zavarta.

Amikor elfogytak a gusztustalan szörnyek, körbenézett reménykedve abban, hogy még bújik egy valahol. Fülelt, de nem hallott semmit. Csak ő maradt, és egy tucatnyi nosferatu hamva. Ekkor kapcsolt, hogy eltűnt Arthur, a nagyfőnök, akinek vérére a leginkább szomjazott és vele együtt Williamnek is nyoma veszett.

Az ostoba! Csakis magának köszönheti az egészet! – dühöngött magában. Ő itt befejezte. Egyelőre.