***

Adam Harris elcsigázottan nyújtózott a kimerítő nap után, hosszú lábait feltette az íróasztalára. Beletúrt rövid, barna hajába, ásított egyet. A fegyverét lecsatolta az oldaláról és az asztalra tette. Belekortyolt a kávéba, ami már elhűlt, állapította meg bosszúsan.

– Még bent vagy? – kérdezte a hang a háta mögött.

– Trevor? – nézett fel meglepetten, nem számított a társára. – Mit keresel te itt?

– Nem bírtam hazamenni – sóhajtotta a magas fekete férfi, végigsimított göndör tincsein, majd leült a másik székre.

– Megértem – felelte Adam együtt érzően, és eszébe jutott az éjszaka, mikor az ő anyját gyilkolták meg. Annyira tehetetlennek és elkeseredettnek érezte magát. Biztos volt benne, hogy a barátja most hasonlóan érez. – Sikerült elintézned mindent?

– Igen – sóhajtotta. – Két nap múlva lesz a temetés.

– Meg kell találnunk ezeket a mocskokat! – csapott mérgesen Adam az asztalra. – Először az én anyámat ölték meg, most a tiedet. Bosszút kell állnunk!

– Adam, fogalmunk sincs, mivel állunk szemben – próbálta csitítani a másikat. – Légy nagyon óvatos!

– Tudok magamra vigyázni, nyugi! – felelte sértődötten. – Lassan úgy beszélsz, mint a húgom.

– Tess… a fenébe! – kiáltott fel Trevor. – Teljesen kiment a fejemből!

– Mi van közted és Tess között? – kérdezte gyanakodva Adam.

– Semmi, barátok vagyunk. Megígértem neki valamit, ne haragudj, de rohannom kell – azzal felugrott és mentegetőzések közepette elindult az ajtó felé. Már csak messziről hallotta, ahogy Adam utána kiált.

– Nem baj, hulla vagyok. Haza megyek, nem árt ránézni apámra – ő is feltápászkodott, a fegyverét visszatette az övébe, és elindult haza.

***

Trevor belépett William házába, és mélyet sóhajtott. Hosszú volt ez a nap. Fogalma sem volt ezek ketten találtak-e valamit, de elege volt a kellemetlen meglepetésekből mára.

Tess és Will a nappaliban ültek és beszélgettek. Előttük egy halom napló, egy félig üres pizzás doboz, és egy pohár üdítő.

– Ezt nevezem – szólalt meg mögöttük Trevor, Tess teste összerándult a nem várt hangtól.

– Trev… akarom mondani Amman – Tess zavarban volt.

– Szerintem egyszerűbb lenne, ha Trevornak szólítanátok, hiszen mindenki ezen a néven ismer. Véletlenül valahol elszólod magad és lehet magyarázkodni.

– Rendben – bólintott a nő beleegyezően. – Sikerült elintézni mindent? – ismételte meg a testvére nem sokkal ezelőtti kérdését.

– Igen. Pénteken lesz a temetés négykor. A társaim kikérdezték a szomszédokat, de senki sem látott semmit, nem hallott semmit – azzal lerogyott az egyik fotelba, és egy pillanatra fáradtan hunyta le a szemét.

– Kérsz pizzát? – kínálta meg a nő. – Még friss.

– Köszi – azzal elvett egy szeletet és jóízűen beleharapott. Már nagyon éhes volt. – Jutottatok valamire? – mutatott a körülöttük heverő könyvekre.

– Olvastunk érdekes dolgokról, Madison nagy gané volt – jegyezte meg William.

– Ez nem újdonság – helyeselt Trevor, majd lenyelte a falatot.

– Ismerted a sámán lányát? Róla is említést tesz – kérdezte Tess.

– Imara – a név idegenül csengett a másik kettőnek. – Ő volt az egyetlen nő, aki részt vett a rituálénkon.

– Akiről már meséltél – tette hozzá Tess.

– Nem hallottam róla, mióta is? – egy pillanatra elgondolkozott.

– 1852 óta – William diadalmasan pillantott rá. – Madison egy boszorkánynak adta.

– Azt nem tudom – rántotta meg a vállát a férfi és egy újabb szelet pizzáért nyúlt. – De akkor jó helyre került, elég zakkant egy nőszemély volt.

– Mesélnél róla? – kérte Tess. Nagyon érdekelte ennek a harcos amazonnak a története.

– Nincs sok mesélnivaló róla… – sóhajtotta Trevor. – Imara volt a sámánunk egyetlen gyermeke, és a népem hite szerint a varázserőt ő is örökölte. A hagyományok úgy tartották, hogy a sámán lánya és a törzsfőnök legidősebb fia össze kell, hogy házasodjanak.

– Várj csak? – szakította félbe Tess. – Hiszen te voltál a törzsfőnök fia…

– Nagyon figyelsz, Tess – kacsintott a nőre.

– Meséld tovább – nevetett Tess, mint egy kislány. Imádta a romantikus történeteket!

Ahogy Trevor kinyitotta a száját, hogy folytassa az elbeszélését, megszólalt Tess mobilja. A lány bosszúsan sóhajtott, majd kelletlenül beleszólt.

– Szia, Adam! Williamnél vagyok… mi? Az nem lehet! Oh, Istenem! Mi van vele? ÉL? – mindezt egy levegővel hadarta el, nem is hagyott időt a testvérének a válaszadásra. – Azonnal indulok!

– Mi történt Tess? – kérdezte aggódva William.

– Apa… – a szemét ellepték a könnyek. – Adam most találta meg vérbe fagyva a konyhában. Bevitték a kórházba, oda kell mennem!

Mint egy eszelős, kezdett el keresgélni a táskája után.

– Ilyen állapotban nem vezethetsz! – parancsolt rá Trevor. – Elviszlek.

– Induljunk! – kiáltotta Tess. Nem volt idejük késlekedni. Nem akart megint elkésni.

– Te is jössz, vérszívó? – fordult meg Trevor és Willre szegezte fekete szemeit.

– Persze, induljunk!

Kint sötét volt, mikor elhagyták a házat, mindhármuk fejében ugyanaz a gondolat forgott. Ez csakis Arthur műve lehet! A nyomorult, ezért meg fog fizetni!

A távozó autót a bokrok mögül figyelte a világító szempár.