12. fejezet

1852

Miután Amman elment, Theresa és William kinyitották a titkos ajtót és lementek Madison rejtekhelyére. A könyveken vastag por állt, csupán néhány gyertya és lámpás fénye világította be a szűk helyiséget. Mindenhol éktelen rendetlenség uralkodott, pókhálók feszültek a szoba sarkaiban. Látszott, hogy rég jártak itt.

– Olvastál már belőlük? – kérdezte Williamet, mialatt a felső naplót felemelte és lesodorta róla a port.

– Mikor megvettem a házat és néhány hónap múlva rábukkantam az ajtóra, párszor lejöttem ide és beleolvastam egyik-másik könyvbe, de igazából egy idő után elegem lett Madison kegyetlen gondolataiból.

1852 – állt a sötétkék bőrborítón. Theresa belelapozott és olvasni kezdte.

„ Ma bementem a városba Elisabeth-tel vásárolni, s míg ő a vegyesboltban volt, addig én betértem a klubba. Frank Ross mesélte, hogy szomszédos birtokán titokzatos betegség ütötte fel fejét. Először a rabszolgáit támadta meg, s rövid időn belül megdöglöttek a kutyák. Értük nem kár. Koszos négerek. Ám tegnap elkapta a felesége is és a két kisgyerek, s Frank most reménytelenül próbál valami orvosságot találni. A doktor tehetetlen, fogalma sincs, hogy mi lehet ez a kórság.

Az egész akkor kezdődött, mikor új feketéket vásárolt néhány hete. Félelmetes alakok voltak, elmondása alapján hatalmas, koromfekete fattyak, kísérteties szemekkel. Mindig is mondtam, hogy ezek a lények egyenesen a pokolból származnak. Éjjelente varázsigéket mormogtak és fekete mágiával is próbálkoztak. Eszembe jutott, hogy megvásárolom őket Rosstól, hiszen talán ők tudnának valamit tenni az ügyem érdekében…”

„ Rossz hírek érkeztek Rossék felől. A két kisgyermek meghalt tegnap, s Mary az asszony is a végét járja. Elisabeth át akart menni hozzájuk, de megtiltottam neki. Nem hiányzik egy ismeretlen, titokzatos betegség, így is elég bajom van a párducokkal. Ammant egyre nehezebb féken tartani, s Isten tudja, mi történne, ha véletlenül eloldódna a lánc. Biztos, megölne a fattyadék…”

„Telihold volt, s kísérteties éjszaka. A szomszéd birtok az éjjel leégett, mindenki meghalt. Sötét erők munkálkodnak arra, az emberek rettegnek, még az oltásban sem mertek segédkezni, nem mennek a birtok közelébe sem. Valaki látta, hogy a két gyanús alak, a fekete ördögök kisétáltak a tűzből, sértetlenül, s senki sem merte megállítani őket. Vajon miféle lények voltak ezek?”

– Jogos a kérdés… – nézett Theresa Williamre.

– Egy biztos, nem vámpírok. Azok elégtek volna a tűzben.

– A leírás alapján… – azzal vadul matatni kezdett az anyja papírjai között, majd elővette az illusztrációt a világító szemű félelmetes alakról: Aneihk. – Gondolod, hogy... ?

– Engem már semmi sem lepne meg. Összefonódnak a szálak. Ahogy Madison idehozatta a cudrapokat, úgy ezek is utánuk jöhettek, ha az a tekercs ennyire fontos volt számukra.

– Igaz…

– Ezt figyeld!

1852. január

 „ A sámán is megbukott, képtelen volt a varázslásra. Ennyi mihaszna alak! Már lassan huszonkét éve próbálok megoldást találni, de mindhiába! Egyik idiótább, mint a másik! Senkiben sem bízhatok… Ideje kezembe venni az irányítást.

Elküldettem ma érte, azt mondják, ő az egyik leghatalmasabb boszorkány, a négy testvér egyike. Sokáig tartott, míg a nyomára bukkantam. Hosszú évek óta magányosan él egy eldugott viskóban, Írországban. Tőle sem várhatok sokat, hisz ír, bár titkon érzem, ő az utolsó reményem. Kell, hogy legyen valaki ezen az elátkozott világon, aki visszahozza nekem őt! Értelmetlen volt a halála… néha azt kívánom, bár ne Elisabeth élte volna túl… mihaszna gyerek. Egy lány! A jósága pedig sírba fogja vinni. Tudom, hogy nem helyes, ha egy apa így beszél, de a fájdalom elvette az eszemet…”

„ Megérkezett. Nem olyan, mint amilyenre számítottam. Nem bibircsókos, nem görbe, nem púpos, és nem ül fekete macska a vállán. Egészen emberi külseje van. Aigának hívják.”

– Uramisten! – kiáltott fel William, majd gyorsan olvasott tovább.

„Elmeséltem neki életem legsötétebb napját, s szánakozva hallgatta. Gyűlölöm, ha az emberek így néznek rám!

– A fekete mágia nem az én asztalom, George – kezdte, s legszívesebben nem hallgattam volna tovább. – A boszorkányok feladata, hogy egyensúlyt tartsanak a természet erői között. Ha valaki meghal, az az élet körforgásának része, s nem szabad közbeavatkozni, mert annak szörnyű következményei lehetnek.

– Engem nem érdekelnek a következmények – vágtam rá. – Rose-t akarom visszakapni.

– Én nem adhatom magának vissza – sóhajtotta.

Az ereimben forrni kezdett a vér, s már készültem, hogy fordulatból akkorát vágok rá, hogy nem kel fel többé, mikor a puszta nézésével lebénította a kezem. Ekkor döbbentem rá, mekkora erővel bír.

– Nyugalom, George – mosolyodott el. – Réges régen, az idők kezdete előtt, az emberek békében éltek egymással, s a természettel. Ám egy idő után ez az egyensúly felborult, s az istenek megharagudtak rájuk. A halál után többféle túlvilág létezik, s minden fajtának, hitnek megvan a sajátja. Az istenek feldühödve a fajok gyarlóságán, elválasztották a túlvilágokat egymástól, s kapukat építettek közéjük. A kulcsot pedig egy kapuőrre bízták, s az ő feladata vigyázni a békére, s biztosítani, hogy a lelkek ne járkáljanak ki-be. Létezik egy varázslat, amit egy nomád afrikai törzs őriz, melynek segítségével lehetőség van megidézni a kapuőrt, s visszahozni halott lelkeket.

– Hol találom őket? – kérdeztem izgatottan, s tudtam, hogy bármire képes lennék.

– A tekercs nemrég a cudrap törzs birtokába került, de nagyon kell vigyázni velük, mert ők is különleges képességekkel bírnak!

– Ez mit jelent?

– Istenük Awaki segítségével párduccá tudnak válni törzsük védelme érdekében. Nagyon veszélyesek, azonban van egy gyengéjük.

– Mi lenne az?

– Ha elárulom, ígérjen meg valamit cserébe.

– Bármit! – vágtam rá, s évek óta most először éreztem a reményt.

– Ha sikerül elfognia őket, a sámán lányát nekem adja.

– Rendben – feleltem habozás nélkül. Mit számít nekem néhány fekete kutya! Én a feleségemet akartam.

– A Kongó vidékén él a törzs, a Virunga hegység lábánál, van egy térkép, az alapján egy jó vadász megtalálja őket. A tekercset a sámán őrzi. Ha bejutnak a faluba, vaslánccal kötözzék meg őket, akkor nem tudnak a szellemek átjárni a testükön, vagyis nem képesek átváltozni sem.”

– Miért tette ezt Aiga? – kérdezte William zavartan.

– Talán valami terve volt.

– De vajon mi? Nem értem… elvileg ő egy jó boszorkány volt. Nekem is segített…

– Én valami mást nem értek – folytatta Tess elgondolkozva. – Madison a naplóiban olyan meglepetten írt arról, hogy a rabszolgákat vasláncon kell tartani, és most kiderül, mindvégig tudott róluk.

– Azt ne feledd el Tess, hogy azokat a naplókat úgymond a nagyközönségnek írta. Akkoriban minden földesúr memoárokat írt, hogy fent maradjon kalandos életük emléke az utókornak. Madison igazi arca és igazi tudása ezekben a könyvekben rejlik – mutatott William végig az asztalon sorakozó kötetekre.

– Milyen kétszínű egy alak volt! – bosszankodott a nő. – Minden, amit eddig megtudtunk, hazugság volt!

– Nem volt hazugság semmi, csak a leglényegesebb információk nem szerepeltek benne.

– Ő felhasználta Aigát, Aiga pedig őt. Olvasd tovább!