18. fejezet

Rose

Williamben még mindig kavarogtak az érzések, miközben kinyitotta a kripta ajtaját. Meggyújtotta a lámpást, amiről nem is olyan régen még azt hitte, többé nem fog világítani. Úgy érezte, lassan utazásuk végére érnek, meglelik a tekercset és igazságot szolgáltatnak, ha ez megtörtént, mindannyian képesek lesznek továbblépni. Elindulhatnak egy újabb utazásra, immár békével a lelkükben.

Mara lépett be elsőként a sírkamrába, ahol a Madison család tagjai nyugodtak.

George Madison

1800-1852

Elisabeth Madison

1830-1852

Rose Madison

Született: Rose Harris

1805-1830

– Na, ezt már valahogy nem veszi be a gyomrom – szólalt meg Trevor elégedetlenkedve. – Eddig is sok gusztustalan helyen jártunk, csatornákban patkányok között, de azt sosem gondoltam, hogy sírrablók leszünk!

– Nem tudod egyetlen pillanatra sem befogni a szád? – förmedt rá Mara, mialatt próbálta lefeszíteni a táblát, hogy kinyithassa a sírt.

– Biztos, hogy szabad ezt? – kérdezte Tess, nagyon nem érezte helyénvalónak.

– Muszáj – suttogta William.

Ahogy a tábla lekerült, szabaddá vált az út. Mivel a sírhelyeket a falban alakították ki, ezért valamelyiküknek be kellett másznia Mara kérdően meredt a mellette álló Trevorra, aki csak rövid idő múltán kapcsolt. Az ő gondolatai is az iménti jelenésen jártak.

– Na, azt elfelejtheted! – kérte ki magának, mire Mara a pillantásával akár ölni is tudott volna.

– Emlékeztessetek rá, hogy öljem meg, ha már nem lesz rá szükségünk! – mondta Williamék felé fordulva, majd mérgesen felkapaszkodott a falon, és bemászott a sötét üregbe.

A nő hason csúszva indult el a hideg kövön, amit apró fadarabkák borítottak, és Rose csontvázának maradványai.

– Nincs itt – szólalt meg, miután előbújt a sírból. Az arca csupa kosz volt.

– Mi az, hogy nincs itt? – förmedt rá Trevor.

– Előtted a lehetőség – mutatott a bejáratra a nő, mikor végre ismét a földön állt.

Trevor mélyet sóhajtott és követte a nő példáját, ő is bemászott, ám néhány perc múlva ugyanazzal a kifejezéssel az arcán tért vissza.

– Nincs itt – jelentette ki, az ő képe is tiszta por volt, a ruháján pókhálók lógtak.

– Ahogy mondtam… – vigyorgott rá önelégülten Mara.

– Nem értem – sóhajtotta William. – Elisabeth azt mondta, hogy nekik a túlvilágról rálátásuk van bizonyos dolgokra, és ő úgy tudta, hogy az apja ide rejtette a tekercset.

– Bizonyára így is volt. Valaki megelőzött bennünket…– töprengett Mara.

– Ugyan már, ki? – grimaszolt Trevor. – Senki más nem tudhat erről a helyről…

– Hacsak nem… – kezdte Tess, mindannyian rá szegezték a tekintetüket. – Emlékeztek, hogy Elisabeth mit mondott az apjáról?

– Hogy micsoda gonosz ember volt és mennyit ártott nekünk…

– Utána…

Mindhárman kérdően meredtek rá.

– Azt mondta, az apja nincs odaát…

– Madison meghalt, én magam öltem meg… – kérte ki magának Trevor. – Naná, hogy nem lehet ott, ahol Miss Elisabeth, hiszen őt a pokolba küldtem!

– Valami itt nem stimmel… erről a helyről csak ő tudott…

– Elisabeth és én is érezzük egy rossz szellem jelenlétét… – kezdte Mara.

– Így is épp elég őrültség vesz bennünket körül, ne akarjátok bebeszélni, hogy Madison szelleme is kísért…

– Ezt egy módon deríthetjük ki… – mutatott Mara a sírra.

– Te nem vagy normális! Minden sírba be akarsz mászni ma éjjel, amit látsz?

– Így kideríthetjük, hogy Madisont eltemették-e vagy ő is valami természetfeletti lénnyé vált és itt settenkedik Huntsville-ben. Na, jó! Hasznavehetetlen vagy Amman – azzal félrelökte a férfit az útból, utat tört magának, majd eltűnt a sír belsejében – ismét.

– Itt van a vén mocsok – bújt elő a nő, ahogy kimászott, leporolta a ruháját.

– Akkor valaki szórakozik velünk – mondta William.

– Végül is, ha belegondoltok, a nosferatuknak volt rá százhatvan évük, hogy a tekercset keressék. Lehetséges, hogy ide is eljöttek és megtalálták.

– Akkor miért ez az egész cécó? – kérdezte Theresa fáradtan. – Nem lehet, hogy csak szórakoznak velünk, nem lehet, hogy ok nélkül ölték meg anyámat…

– A tekercs darabjai önmagukban értéktelenek… ahhoz, hogy a varázsigét összerakják, minden részre szükségük van. És mindez még mindig nem ér semmit sem, ha nincs meg a fordítás. Anyádat erre akarták használni… – fejtette ki a véleményét Mara.

– Akkor most mit tehetünk? – kérdezte tanácstalanul Tess.

– Egyetlen aduászunk van, mégpedig a párducok által őrzött darab – azzal Trevorra nézett. – Át kell adnod nekem, hogy elpusztíthassuk, csak az vethet véget ennek az egésznek. Ha az elég, akkor minden hiába volt. Utána elintézzük őket és mindenki mehet a maga dolgára.

– Megígérted Elisabethnek is – emlékeztette William Trevort a nem is olyan régen elhangzott szavakra.

– Rendben – sóhajtotta Trevor.

– Nézzétek csak – szólalt meg William kezében a Rose sírjáról leemelt táblával. – Rose családneve…

– Harris… – suttogta Theresa elgondolkodva.

– Mint Tess… Theresa Harris… – magyarázta William Mara értetlen kifejezésére célozva.

– Rokonok voltatok? – kérdezte Trevor Theresát.

– Nem tudok róla – felelte a nő őszinte döbbenettel a hangjában.

– A Harris elég gyakori családnév, olyan, mint a John Smith vagy a William Taylor… – mosolygott Tess Williamre egy pár hónappal korábbi beszélgetésükre célozva.

– Van esetleg egy családfátok, ahol ennek utána lehetne nézni? – kérdezte Mara gyakorlatiasan.

– Megkérdezem… – itt azonban elharapta a mondatot. Azt akarta mondani, megkérdezem apát, de rájött, hogy a férfi most biztosan nem tud neki segíteni. Mélyet sóhajtott, William biztatóan átkarolta a vállát, együtt érzett vele.

– A levéltárnak biztosan van egy nyilvántartása erről – mondta Mara. – Holnap reggel az első dolgom lesz elmenni és utána járni.

– Anya sosem beszélt róla – suttogta Tess, látszott, hogy a gondolatai elkalandoztak. – Tudjátok, eszembe jutott valami.

– Mi lenne az? – kérdezte Trevor. – Madison a nagybátyád, aki még mindig él és ajándékokat küld minden karácsonyra?

Erre a megjegyzésére ismét mindannyian megvető pillantásokat küldtek feléje.

– Pár hete, mikor elkezdtük olvasni Madison naplóit, ráakadtam egy ezernyolcszázharmincötösre, melyben valami varázslatról írt. Az az igazság, hogy csak átsiklottam rajta, mert nem tartottam érdekesnek, de ha jobban belegondolok…

– Mi volt az a varázslat?

– Miután megszületett Elisabeth és meghalt Rose, elszántan próbálta őt visszahozni. Mindenféle varázslatot végeztetett, kuruzslókat hozatott távoli tájakról, de nem sikerült neki. Volt ott valami egy amulettről, meg Madison lelkéről, de nem emlékszem pontosan.

– Meg tudod nekünk mutatni? – kérdezte Mara, aki nagyon izgatott lett a hír hallatára.

– Igen, ha visszamegyünk, biztos elő tudom keríteni…

***

– Hogy érzed magad? – kérdezte Theresa a mellette sétáló Williamet, miközben visszamentek a házhoz.

Észrevette, hogy William milyen hallgatag volt egész este, persze ezt nem csodálta. Hálás volt Elisabethnek azért amit tett, hiszen remélte, hogy neki végre sikerült a férfit megszabadítania a bűntudattól.

– Jól vagyok, Tess, ne aggódj! – suttogta William, és gyengéden megfogta a nő kezét.

– Annyi minden történt ma este.

– Mint mostanában minden nap. Ne aggódj értem, minden rendben.

– Biztos? – a nő továbbra sem akart tágítani. Ki akarta szedni Williamből, amit érez.

– Biztos – felelte ő kedves hangján. – Elisabeth szavai felszabadítottak, nem tudom, hogyan magyarázzam el.

Azzal megtorpant a kert közepén, és Tesst is visszahúzta, hogy kettesben maradhassanak.

***

– Nincs kedved neked is romantikázni egyet? – kérdezte Trevor sejtelmes vigyorral az arcán, mialatt átölelte Imara vállát. Tudta, hogy ezzel kihozza a nőt a sodrából.

– De, mindenképpen – grimaszolt a nő. – Rólad ábrándozok száz éve.

– Nahát, te is? Olyan jó ezt hallani! – jobb kezét a nő hátsójára simította, és gyengéden rácsapott.

– Ha nem akarsz egész éltedre nemzésképtelen lenni, akkor vedd le rólam a kezed és egy méternél közelebb ne merj jönni hozzám, különben tökön rúglak! Világos voltam? – ártatlanul a férfire mosolygott, aki elgondolkozva a nő szavain, és azok komolyságán, hátrébb lépett.

Mara elégedetten vonta fel a fejét, és maga mögött hagyta Trevort.

***

– Próbáld meg, kérlek – mondta Theresa Williamnek, miközben a sötét szempárt kémlelte.

– Visszaadott valamit, amit elvesztettem önmagamból. A szavainak hatására, mintha egy mázsás kő esett volna le a szívemről – vagyis a helyéről. Minden, amit azóta tettem, értelmet nyert, és hozzád vezetett. Nem akarok többé a múltra gondolni, bánni, ami akkor történt. Nem akarok több időt elpazarolni, át akarok élni minden pillanatot veled, mert lehet, hogy az lesz az utolsó.

Végigsimított a nő finom bőrén, és a göndör tincseket a füle mögé tűrte. A szerelem eltöltötte a lelkét, csak hálát érzett Elisabeth iránt.

– Szeretlek, William – suttogta Tess meghatottan.

– Én is szeretlek, Theresa Harris – válaszolta. – Mit szólnál, ha ettől a két… um…

– Alaktól – egészítette ki Tess nevetve.

– Alaktól megszabadulnánk és felmennénk a szobámba? – kérdezte sejtelmesen.

– Hm, attól függ, milyen terveid vannak William Taylor…

– Az legyen meglepetés… – súgta a nő fülébe szerelmesen.