***

Trevor kiszállt, hogy udvariasan kinyithassa az ajtót Theresának.

- Igazán szép este volt! – mondta a nő, amikor a bejárati ajtóhoz értek.

- Örülök, hogy jól érezted magad! – mosolygott a férfi.

- Bejössz picit? – azzal meg sem várva a férfi válaszát a nyitott ajtón át belépett a házba.

Odabent ismerős illat terjengett a konyha irányából, ez egy nem rég elvesztett személyre emlékeztette a nőt. Gyermekkorában, mikor délutánonként hazaért az iskolából, ez az illat fogadta. Az anyja ott állt a tűzhelynél és elővette a sütőből a friss almás lepényt. Letelepedtek és közösen fogyasztották el, közben Theresa elmesélte, mi volt az iskolában. Ezt a receptet azonban az édesanyján kívül senki sem ismerte.

- Apa! – kiáltotta, miközben a kabátját a fogasra akasztotta, és Trevorral a nyomában a konyhába sietett.

A vér meghűlt az ereiben a szeme elé tárulkozó látványra.

***

William Taylor a szélnél is sebesebben rohant végig a főúton, ahonnan bekanyarodott az utcába, ahol Trevor lakott. Még jó, hogy Adam olyan készségesen elárulta a telefonban a férfi címét. Magyarázkodnia sem kellett. Beleszippantott a levegőbe és érezte, hogy jó helyen járt. Ezeknek a szörnyetegeknek nagyon jól körülhatárolható volt a szaga. Már messziről megérezte az ember, vagyis a vámpír. Hallotta, ahogy valaki közeledett az ajtó felé, nem férfi volt. Éles érzékeivel ezt is meg tudta állapítani.

- Miben segíthetek? – kérdezte az öregasszony.

- Ööö – dadogta a meglepettségtől William. – Trevort keresem.

- Elment. Hazakísérte Theresát – válaszolta a nő gyanútlanul.

William nem mondott köszönetet, csak sarkon fordult és rohant tovább. Nem értette, amit látott, hiszen a szag alapján, aki előtte állt ember volt. Akkor mi köze ehhez a fenevadhoz?

***

A konyhában éktelen rendetlenség uralkodott. Mindenhol koszos edények, a földön liszt, felütött tojások hevertek. A konyhapulton egy kibelezett macska. Theresa gyomra felfordult. Kétségbeesetten a mellette álló férfire nézett, akin nem a megrendültséget, hanem a haragot látta. A nekik háttal álló alak megfordult. Halvány bőre nyálkás volt és hólyagos, fülei hegyesek, orrgödrei hosszan megnyúltak az arcán. Vérben úszó szemeivel a két alakot figyelte. A torz külső ellenére még felismerhetőek voltak Helen vonásai. Tess azt hitte, elájul. Sokként érte, amit látott, ahogy felismerte. Mit tettek vele?

- Anya? – nyöszörögte. A sírás és a félelem rekedtsége érződött a hangján.

- Szervusz, kicsikém! – mosolygott rá a nő, nagy agyarai kivillantak. – Apád elment itthonról, gondoltam főzök nektek vacsorát, mire hazaértek.

- Anya, mit tettek veled? – sírta el magát Theresa, már indult volna az anyja felé, mikor Trevor visszarántotta.

- Ne, Tess! Ő már nem az, akinek hiszed. A természete, hogy megöli a magadfajtát.

- Mit tettek vele az átkozottak??? – kiáltotta a nő fájdalommal a hangjában. – A mocskos vérszívók!

Trevor elképedve nézett rá. Honnan tud róluk? Akkor vajon azt is tudja, ki ez a William Taylor?

- Anya, - suttogta. – megismersz?

- Hát persze kislányom! – felelte vidáman. – Ez a kedvenced, azért sütöm.

Theresa értetlenül nézett a mellette állóra. Mi történt? Nem értett semmit.

- Azt hiszem, elvesztette az eszét – súgta Trevor.

- Oh, istenem. Annyira hiányoztál! – indult el az asszony felé Trevor tiltakozása ellenére.

Ám ahogy közelebb ért hozzá, Helen hirtelen felé fordult. Végigmérte félelmetes pillantásával, Theresát kirázta tőle a hideg. Éles karmával a lánya keze után nyúlt, és mélyen megsebezte. Egy csepp vér serkent ki az érintése nyomán, ettől teljesen megőrült. A szemei vörösebbek lettek, elkapta a nő karját, és magával ragadta. Tess nem gondolkozott. Kezébe kapta az egyetlen tárgyat, ami a közelében volt, és a serpenyővel fejbe vágta a lényt. Ekkor már tudta, hogy az élete a tét és hogy ez itt előtte többé nem az anyja. El kell pusztítania. A vámpír egy pillanatra megtántorodott, de elkapta a menekülő Tess lábát és húzni kezdte maga felé. A nő hiába rúg-kapált, nem tudott menekülni. Mikor már elég közel volt, a szörnyeteg rámászott és ő tudta, hogy itt a vég. Ekkor azonban valami morgást hallott meg a háta mögött, látta, ahogy Helen szemei elkerekednek. Próbált a hang felé fordulni, de a még mindig erős szorítástól nem bírt. A morgás egyre erősödött, a hatalmas fekete árnyék egy ugrással az anyján termett, ezután már nem látott sokat. Pár pillanaton belül csend lett. Ekkor a hatalmas lény felé fordult. Most már tisztán látta. Sárga szemei szinte villogtak, tűhegyes fogain megcsillant áldozata vére. Egy óriási, fekete szörnyeteggel nézett farkasszemet. Egyszerre volt félelmetes és gyönyörű, mint egy párduc. Nem ember volt, de nem is állat, valami a kettő között. Egészen addig nem értette, hogy honnan került elő, amíg a lény vissza nem változott férfivá. Nem bírta tovább, elájult.

***

William Taylor lihegve állt meg az ismerős ház felhajtóján, látta, hogy a házban ég a villany. Ha szerencséje van, még nem értek haza és még megállíthatja a szörnyeteget. Kopogott az ajtón.

- Jó estét! – üdvözölte Ted Harris.

- Jó estét, uram! Theresát keresem.

- Sajnos még nincs itthon. Hagyott egy üzenetet, hogy Adam munkatársánál lesz késő estig. Most találtam a konyhában.

- Értem – sóhajtotta William. – Köszönöm.

Mi történhetett? Miért vitte magával Tesst? Reménytelennek érezte a helyzetet. Trevor egy lépéssel előtte járt.