Tess helyeslően bólintott. Néhány perc múlva már a kertben voltak, haladtak egy William által jól ismert cél felé. Sötétség vette őket körül, a nő mindenhol árnyakat vélt felfedezni, de megnyugodva látta, hogy azok csak bokrok és fák árnyékai. William mellett amúgy is biztonságban érezte magát. A hold fényében kirajzolódott egy aprócska épület, melynek homlokzatán egy angyal tárta szélesre karjait pontosan középen az ajtó felett. William kivette a kulcsot a zsebéből, és elfordította a zárban. Az öreg ajtó hangos nyikorgással tárult fel, nemsokára a férfi kezében már egy lámpás égett. Ekkor jött rá a nő, hogy hol vannak. Rose és George Madison… a családi kriptában voltak, ahol a Madison család tagjai aludták örök álmukat.

Elisabeth Madison – állt a kis táblán, amely előtt megálltak. A kőről a nő elmosódott arcképe köszönt vissza rá. Ismét meg kellett állapítania, hogy elbűvölő szépség volt.

A mellette álló Williamre nézett, látta a fájdalmat az arcára írva. Őszintén sajnálta, hogy ennyit kell ártatlanul szenvednie. Tudta, miért jöttek ide.

– Igazán gyönyörű teremtés volt – suttogta Tess és William keze után nyúlt. Mindig meglepte a férfi érintésének hidegsége.

– A lelke sokkal gyönyörűbb volt – válaszolta William. – Önzetlen volt és jóságos, mindig segíteni akart az embereken. Más mércével mérte őket, mint a legtöbben. Nem ezt a sorsot érdemelte.

– Talán mégis ez volt megírva neki. Ha a dolgok nem úgy alakulnak, akkor mi sosem találkoztunk volna.

– Már pedig ezt nem szívesen hagytam volna ki az életemből – válaszolta William és apró csókot nyomott Tess kezére. – Lehet, hogy ezért kellett a sok fájdalom, mert az mind formált, és jobbá tett. Kiérdemeltem, hogy egy olyan nő szeressen, mint te – az arca azonban hirtelen elkomorult. Könnyek jelentek meg a szemében. – De akkor sem volt jogom megölni őt! Elisabeth nem ezt érdemelte.

William üveges tekintettel lerogyott a kőoszlop lábához, Tess mellékuporodott.

– Mennyivel könnyebb azoknak a vámpíroknak, akik semmit sem éreznek.

– Vannak olyanok is? – kérdezte a nő.

– Ez a vámpírlét lényege. Kizárni minden érzelmet, se szeretet, se bánat. Tess, a vámpírok alapjában gyilkológépek, a vér az egyetlen, ami számít, ami meghatározza a létezésüket. A varázslat nélkül, én is egy lennék közülük.

– Ha nem történik a baleset vele, akkor sosem mentél volna el a boszorkányhoz és akkor…

– Igen, igazad van. Minden összefügg mindennel, mindennek oka van.

– Bocsáss meg magadnak végre! Kétszáz év elég volt a vezeklésre! Elisabeth is megbocsátott neked, ő már békében nyugszik, hagyd őt elmenni.

– Én sosem akartam szörnnyé válni, vezekelni akartam a felelőtlenségemért, nem pedig megölni ártatlan embereket.

– Tudom, tudom – ölelte magához a férfit, aki egészen erőtlennek, szinte kisfiúnak látszott a karjai között. – Ami megtörtént, azon már nem tudsz változtatni, de mindent megtettél, hogy más legyél. Már nem bánthatsz senkit, William. Eleget szenvedtél és megérdemled a boldogságot.

– Te olyan csodálatos vagy Tess, amiért elfogadsz, megértesz és bátorítasz.

– Mert én látom benned a jót! Neked is látnod kell magadban. Hagyd hátra a múltat, és nézz a jövőbe velem! Én már tudom, hogy téged akarlak, bármennyire is félelmetes ez.

– Én is tudom, hogy téged akarlak és bármitől megvédenélek. Sohasem fogom hagyni, hogy bajod essen Tess Harris. Szeretlek – mondta, miközben a kék szempárba nézett. Őszintén és szívből ejtette ki e szavakat, miket eddigi, nem túl rövid élete során, mindössze egyetlen embernek mondott. Immár tudta, hogy készen áll, Theresa mellett akar lenni, ameddig lehet.

– Én is szeretlek, William Taylor – suttogta Tess is. – és egyáltalán nem zavar a köztünk levő korkülönbség – mosolyodott el, mire William a tenyerei közé fogta a nő fejét és ajkait az övére forrasztotta. A csók tele volt vágyakozással és őszinte szeretettel a másik iránt.

– Ezt örömmel hallom – válaszolta William, mikor elváltak. – Mit is számít az a röpke 350 év?

– Gyere, menjünk vissza a házhoz! Álmos vagyok – azzal felálltak egymás kezét fogva.

– Isten veled Elisabeth! – simított végig William a sírkövön. – Többé nem jövök ide. Nyugodj békében!

Kisétáltak a szabadba és a férfi bezárta a kripta ajtaját.

– Hazaviszlek – mondta Tessnek.

– A vámpírok nem alszanak? – kérdezte a nő pajkos mosolyra húzva ajkát.

– De, nekünk is kell pihenni. Miért?

– Hát, arra gondoltam, esetleg maradhatnék…

– Na, látod, erről beszéltem! Az én időmben az apád lelőtt volna még csak a gondolatért is.

– Először is apámnak nincs fegyvere, másodszor huszonnyolc éves elmúltam, tehát nem vagyok gyerek. Harmadszor pedig csak alvásról volt szó. Bármilyen hihetetlen is, vannak dolgok, amikben én is régimódi vagyok – kacsintott Williamre.

– Értettem, Miss Harris. Ebben az esetben készségesen osztom meg az ágyam Önnel.

– Imádok veled romantikázni William Taylor – nevetett a nő. – Ma a kriptába hoztál, holnap hova megyünk?

– Legyen meglepetés!

Úgy érezték magukat, mint két kamasz, mialatt végighaladtak a fákkal és virágzó bokrokkal szegélyezett ösvényen. Észre sem vették a két sárgán világító szempárt.