Theresa Harris izgatottan ült le a kávézó félhomályában, s rendelt egy kávét. Kissé hideg volt a szél, átfázott, míg elsétált a Corrington utca sarkáig. Izgatottan tekintgetett ki az ablakon, s várta, hogy felbukkanjon az ismerős alak. Titkon bevallotta magának, hogy hiányzott neki a férfi társasága. Maga sem értette, hogyan kerülhettek ennyire közel egymáshoz néhány találkozás alkalmával, de nem hazudhatott magának, vonzódott William Taylorhoz. Nem telt bele néhány perc, megjelent William. Ahogy Theresa meglátta, nyugalmat és boldogságot érzett, amit mostanában csak a férfi jelenlétében tapasztalt. Úgy érezte, mellette elszállnak a gondjai. William elnézést kért, amiért elkésett. Ő nem kért semmit a pincérnőtől.

- Este még elalvás előtt elolvastam néhány oldalt – kezdte a nő, mintha valami érdekes felfedezést tett volna. Közben a férfi sötét szemeit figyelte, a reakciója után kutatva.

- A hangjából ítélve talált valamit – nyugtázta William, s ha lett volna még szíve, az a torkában dübörgött volna.

- Megtaláltam Elisabeth egyik levelét, amit Williamnek írt – súgta pajkos mosollyal.

- És mi áll benne? – kérdezte William izgatottan. A nőt a mosoly csak még szebbé tette - jegyezte meg magában.

- Figyeljen! – azzal hangosan olvasni kezdte a levelet.

„Drága William!

Sajnálattal hallom, hogy gyengélkedik. Remélem, mihamarabb erőre kap, s ismét eljön. Hiányoznak a látogatásai, a beszélgetéseink a rózsák között sétálva a hold sápatag fényénél, a kedves mosolya, a szemében rejlő őszinteség. Bocsássa meg lelkem gyengeségét, s e talán nem illő szavakat, de elszomorít, hogy nem láthatom. A köztünk bimbózó érzések tisztasága rabul ejtette a szívem. Minden pillanatban Önhöz vágyom, hogy ápolhassam betegsége alatt, s apró csókokat leheljek ajkaira. Szeretem magát, William. Teljes szívemből.

A minap kilovagoltam a birtokra. Apám nem volt itthon, így kiosonhattam. Ott ültem közöttük, a szeretetük körülölelt. Ők is emberek s e kegyetlen sors, mit Isten szánt nekik, elszomorítja a lelkem. Minden ostorcsapás a bőrükbe, tövisként mélyed a szívembe. Segíteni akarok nekik, William. Segíteni fogok! Már tudom, hogyan.

Örökké tartó szerelemmel: az Ön Elisabethje”

- Hát nem gyönyörű? – kérdezte meghatva, s a hangján érződött, mennyire átérezte Elisabeth kínjait. Talán irigyelte is, hisz ő is vágyott az igaz szerelemre, ami eddig elkerülte. – Szerették egymást. Őszintén. Annyira ritka az ilyen szeretet.

- Valóban, ritka – válaszolta William, s szüksége volt minden önuralmára, hogy kibírja ezt a beszélgetést.

- Tudja, mi a szörnyű? William sosem kapta meg ezt a levelet, mert Elisabeth apja eltüntette. Rendszeresen ellenőrizte Elisabeth postáját. Valamiért gyanakodni kezdett Williamre, s nem engedte, hogy találkozzon a lányával. Szegény Elisabethnek erről persze fogalma sem volt.

- Szomorú történet – sóhajtotta William, s meghatotta Theresa megindultsága. Mély érzésű nő. Bár lehetne. Bár érezhetné ezt újra. De nem szabad.

- Ne szomorkodjon, William – érintette meg a kezét a nő, ami ismét nagyon hideg volt. Az arca pedig a szokásosnál is sápadtabb. – Nem kellene innia egy meleg teát? Teljesen ki van hűlve!

- Nagyon kedves Theresa, de semmi bajom. Hideg van és rossz a vérkeringésem. Jól vagyok – hazudta. Megpróbálta a beszélgetést új mederbe terelni. – De miért tüntette el a leveleket? Abból, amit eddig tudunk, úgy nézett ki, hogy Madison kedvelte a fiatalembert.

- Nos, igen. De gyanakodni kezdett rá. Írta egy helyen, hogy furcsának találja, hogy William nappal sosem jön elő, a birtokán szöszmötöl. Egy úr ilyet nem csinál. Erre valók a „koszos” rabszolgák és neki egy sem volt. Ez nem járta a délen. Minden földesúrnak voltak szolgálói. Azt gyanította, hogy William kémkedik a jenkiknek, vagy ami még rosszabb, egy közülük. Akkoriban a feszültségeket már jól lehetett érezni, hiszen csupán néhány év választotta el őket a polgárháború kitörésétől. A déliek féltek, hogy összeomlik a gondosan felépített világuk, tékozló életmódjuk. Észak, vagyis a jenkik nagy fenyegetést jelentettek.

- Sokat tud a történelemről és az akkori korról – nyugtázta William elismerően.

- Ez a munkám. A Berkley történelem tanszékén tanítok. A polgárháború a szakterületem.

- Ezt eddig nem is mondta. Vagyis egy a szenvedélyünk? – kacsintott a nőre.

- Úgy tűnik – mosolygott rá vissza Tess.

Elolvastak néhány részt a naplóból, beszélgettek az eddig kiderült részletekről, s a nő mesélt a Berkleyn végzett munkájáról. A tanítás nem volt könnyű feladat, de sok értelmes, érdeklődő diákja volt, akik rajongással hallgatták előadásait. William is elmondta, mik az írás jó és rossz oldalai, s mennyire változtatta meg ez az ő életét.

- Évekkel ezelőtt vásároltam meg a Madison kúriát. Ha az okát kérdezi, hogy miért, nem tudom. Megláttam és beleszerettem ebbe a házba. Ezért is olvastam bele George naplójába párszor, persze nem ilyen részletesen, mint ön. Tudni akartam, kik éltek ott előttem, s milyen életük volt – kezdte William, mintegy a magyarázata részeként. – George Madison kegyetlen ember volt, de megfizetett minden tettéért.

- Miért, mi történt vele? – kérdezte Theresa lelkesen.

- Az által a tűz által égett el, amelyet ő szított – felelte William sejtelmesen.

- Kiderül a naplókból? – bár nem valószínű, hogy valaki leírja a saját halálát. Tette hozzá gondolatban Theresa.

- Természetesen azokból nem, de a seriff jelentéséből igen.

- És mi lett Elisabeth és William sorsa? – mint egy kislány, aki előre tudni szeretné a mese végét.

- Sajnos annak a történetnek tragikus vége lett – horgasztotta le a fejét. – Majd legközelebb elmesélem. Most ideje indulnunk.

Felsegítette a nő kabátját, s kiléptek a kávézóból. Elindultak csendesen sétálva egymás mellett.

- Nem magányos néha? – törte meg Theresa hangja a csendet. Nem akarta megbántani a férfit, nem akart feltépni régi sebeket, de érezte rajta a mélyről fakadó bánatot. Legszívesebben szorosan magához ölelte volna, hogy megvigasztalja!

- De igen. Nagyon is sokszor – sóhajtotta őszintén a férfi. – Azonban ez az az élet, amit magamnak választottam. Mindennek megvan az oka, Theresa.

- Tudom, de akkor is. Néha olyan mélységes bánatot látok a szemében, hogy majd megszakad a szívem – torpant meg, s egyenesen a férfi szemébe mélyesztette pillantását.

- Ön belelát az emberekbe – fogta meg gyengéden a nő kezét. Sokáig hezitált, hogy elmondja-e az igazságot, hiszen úgy érezte, megbízhat ebben a nőben. Bárcsak lehetne! – Nagyon szerettem valakit, de egy óvatlan pillanatban elárultam őt. És ezt már soha sem tudom jóvátenni.

- Ebben téved William. Nincs olyan dolog az életben, amit ne tudnánk jóvátenni – hosszú ujjával végigsimított a férfi hideg arcán.

- Sajnos van olyan. És nem hagyhatom, hogy ami akkor történt, megismétlődjön.

- Figyeljen ide, William. Ha elrejtőzik az emberek elől, ha bezárja a szívét, nem lesz könnyebb. Mindenkinek szüksége van emberi kapcsolatokra, valakire, egy társra, akivel megoszthatja a gondjait. Bennem megbízhat.

A szavak olyan fájdalmasan érintették Williamet, hogy nem bírt gátat szabni a kibuggyanni készülő könnycseppnek. Nevetséges. Ő arra teremtetett, hogy ne érezzen. Nem érezhet. Theresa ugyanazokat a szavak intézte hozzá, mint egykor Ő. Bizalom. Szeretet.

Maga sem értette, mit tesz, ám egyelten pillanatra átengedte magát az érzéseinek. A két tenyere közé fogta a nő kipirosodott arcát. Hosszasan nézte a szemeit, majd nem bírt uralkodni magán. Hideg száját a lány forró ajkára szorította, s egy szenvedélyes csókban egyesültek ők ketten. Mindez azonban csak pár pillanatig tartott.

- Bocsásson meg. Nem lett volna szabad – azzal elrohant, s otthagyta a kővé dermedt nőt.

***

A lény a fal tetején rejtőzött, sötétségbe burkolózva. Kifinomult hallásának köszönhetően, mindent tökéletesen értett, ami a férfi és nő között hangzott el. Egyelőre nem sok veszélyt jelentettek rájuk nézve, de nem árt az óvatosság. Figyelemmel kell kísérnie őket. Ahogy a nő eltűnt a szeme elől, lemászott a falról és elindult a csatorna felé.