12. fejezet

1852

Miután Amman elment, Theresa és William kinyitották a titkos ajtót és lementek Madison rejtekhelyére. A könyveken vastag por állt, csupán néhány gyertya és lámpás fénye világította be a szűk helyiséget. Mindenhol éktelen rendetlenség uralkodott, pókhálók feszültek a szoba sarkaiban. Látszott, hogy rég jártak itt.

– Olvastál már belőlük? – kérdezte Williamet, mialatt a felső naplót felemelte és lesodorta róla a port.

– Mikor megvettem a házat és néhány hónap múlva rábukkantam az ajtóra, párszor lejöttem ide és beleolvastam egyik-másik könyvbe, de igazából egy idő után elegem lett Madison kegyetlen gondolataiból.

1852 – állt a sötétkék bőrborítón. Theresa belelapozott és olvasni kezdte.

„ Ma bementem a városba Elisabeth-tel vásárolni, s míg ő a vegyesboltban volt, addig én betértem a klubba. Frank Ross mesélte, hogy szomszédos birtokán titokzatos betegség ütötte fel fejét. Először a rabszolgáit támadta meg, s rövid időn belül megdöglöttek a kutyák. Értük nem kár. Koszos négerek. Ám tegnap elkapta a felesége is és a két kisgyerek, s Frank most reménytelenül próbál valami orvosságot találni. A doktor tehetetlen, fogalma sincs, hogy mi lehet ez a kórság.

Az egész akkor kezdődött, mikor új feketéket vásárolt néhány hete. Félelmetes alakok voltak, elmondása alapján hatalmas, koromfekete fattyak, kísérteties szemekkel. Mindig is mondtam, hogy ezek a lények egyenesen a pokolból származnak. Éjjelente varázsigéket mormogtak és fekete mágiával is próbálkoztak. Eszembe jutott, hogy megvásárolom őket Rosstól, hiszen talán ők tudnának valamit tenni az ügyem érdekében…”

„ Rossz hírek érkeztek Rossék felől. A két kisgyermek meghalt tegnap, s Mary az asszony is a végét járja. Elisabeth át akart menni hozzájuk, de megtiltottam neki. Nem hiányzik egy ismeretlen, titokzatos betegség, így is elég bajom van a párducokkal. Ammant egyre nehezebb féken tartani, s Isten tudja, mi történne, ha véletlenül eloldódna a lánc. Biztos, megölne a fattyadék…”

„Telihold volt, s kísérteties éjszaka. A szomszéd birtok az éjjel leégett, mindenki meghalt. Sötét erők munkálkodnak arra, az emberek rettegnek, még az oltásban sem mertek segédkezni, nem mennek a birtok közelébe sem. Valaki látta, hogy a két gyanús alak, a fekete ördögök kisétáltak a tűzből, sértetlenül, s senki sem merte megállítani őket. Vajon miféle lények voltak ezek?”

– Jogos a kérdés… – nézett Theresa Williamre.

– Egy biztos, nem vámpírok. Azok elégtek volna a tűzben.

– A leírás alapján… – azzal vadul matatni kezdett az anyja papírjai között, majd elővette az illusztrációt a világító szemű félelmetes alakról: Aneihk. – Gondolod, hogy... ?

– Engem már semmi sem lepne meg. Összefonódnak a szálak. Ahogy Madison idehozatta a cudrapokat, úgy ezek is utánuk jöhettek, ha az a tekercs ennyire fontos volt számukra.

– Igaz…

– Ezt figyeld!

1852. január

 „ A sámán is megbukott, képtelen volt a varázslásra. Ennyi mihaszna alak! Már lassan huszonkét éve próbálok megoldást találni, de mindhiába! Egyik idiótább, mint a másik! Senkiben sem bízhatok… Ideje kezembe venni az irányítást.

Elküldettem ma érte, azt mondják, ő az egyik leghatalmasabb boszorkány, a négy testvér egyike. Sokáig tartott, míg a nyomára bukkantam. Hosszú évek óta magányosan él egy eldugott viskóban, Írországban. Tőle sem várhatok sokat, hisz ír, bár titkon érzem, ő az utolsó reményem. Kell, hogy legyen valaki ezen az elátkozott világon, aki visszahozza nekem őt! Értelmetlen volt a halála… néha azt kívánom, bár ne Elisabeth élte volna túl… mihaszna gyerek. Egy lány! A jósága pedig sírba fogja vinni. Tudom, hogy nem helyes, ha egy apa így beszél, de a fájdalom elvette az eszemet…”

„ Megérkezett. Nem olyan, mint amilyenre számítottam. Nem bibircsókos, nem görbe, nem púpos, és nem ül fekete macska a vállán. Egészen emberi külseje van. Aigának hívják.”

– Uramisten! – kiáltott fel William, majd gyorsan olvasott tovább.

„Elmeséltem neki életem legsötétebb napját, s szánakozva hallgatta. Gyűlölöm, ha az emberek így néznek rám!

– A fekete mágia nem az én asztalom, George – kezdte, s legszívesebben nem hallgattam volna tovább. – A boszorkányok feladata, hogy egyensúlyt tartsanak a természet erői között. Ha valaki meghal, az az élet körforgásának része, s nem szabad közbeavatkozni, mert annak szörnyű következményei lehetnek.

– Engem nem érdekelnek a következmények – vágtam rá. – Rose-t akarom visszakapni.

– Én nem adhatom magának vissza – sóhajtotta.

Az ereimben forrni kezdett a vér, s már készültem, hogy fordulatból akkorát vágok rá, hogy nem kel fel többé, mikor a puszta nézésével lebénította a kezem. Ekkor döbbentem rá, mekkora erővel bír.

– Nyugalom, George – mosolyodott el. – Réges régen, az idők kezdete előtt, az emberek békében éltek egymással, s a természettel. Ám egy idő után ez az egyensúly felborult, s az istenek megharagudtak rájuk. A halál után többféle túlvilág létezik, s minden fajtának, hitnek megvan a sajátja. Az istenek feldühödve a fajok gyarlóságán, elválasztották a túlvilágokat egymástól, s kapukat építettek közéjük. A kulcsot pedig egy kapuőrre bízták, s az ő feladata vigyázni a békére, s biztosítani, hogy a lelkek ne járkáljanak ki-be. Létezik egy varázslat, amit egy nomád afrikai törzs őriz, melynek segítségével lehetőség van megidézni a kapuőrt, s visszahozni halott lelkeket.

– Hol találom őket? – kérdeztem izgatottan, s tudtam, hogy bármire képes lennék.

– A tekercs nemrég a cudrap törzs birtokába került, de nagyon kell vigyázni velük, mert ők is különleges képességekkel bírnak!

– Ez mit jelent?

– Istenük Awaki segítségével párduccá tudnak válni törzsük védelme érdekében. Nagyon veszélyesek, azonban van egy gyengéjük.

– Mi lenne az?

– Ha elárulom, ígérjen meg valamit cserébe.

– Bármit! – vágtam rá, s évek óta most először éreztem a reményt.

– Ha sikerül elfognia őket, a sámán lányát nekem adja.

– Rendben – feleltem habozás nélkül. Mit számít nekem néhány fekete kutya! Én a feleségemet akartam.

– A Kongó vidékén él a törzs, a Virunga hegység lábánál, van egy térkép, az alapján egy jó vadász megtalálja őket. A tekercset a sámán őrzi. Ha bejutnak a faluba, vaslánccal kötözzék meg őket, akkor nem tudnak a szellemek átjárni a testükön, vagyis nem képesek átváltozni sem.”

– Miért tette ezt Aiga? – kérdezte William zavartan.

– Talán valami terve volt.

– De vajon mi? Nem értem… elvileg ő egy jó boszorkány volt. Nekem is segített…

– Én valami mást nem értek – folytatta Tess elgondolkozva. – Madison a naplóiban olyan meglepetten írt arról, hogy a rabszolgákat vasláncon kell tartani, és most kiderül, mindvégig tudott róluk.

– Azt ne feledd el Tess, hogy azokat a naplókat úgymond a nagyközönségnek írta. Akkoriban minden földesúr memoárokat írt, hogy fent maradjon kalandos életük emléke az utókornak. Madison igazi arca és igazi tudása ezekben a könyvekben rejlik – mutatott William végig az asztalon sorakozó kötetekre.

– Milyen kétszínű egy alak volt! – bosszankodott a nő. – Minden, amit eddig megtudtunk, hazugság volt!

– Nem volt hazugság semmi, csak a leglényegesebb információk nem szerepeltek benne.

– Ő felhasználta Aigát, Aiga pedig őt. Olvasd tovább!

1852. május

„Ma megérkezett a hajó, s látszólag megvásároltam a koszos kutyákat. A vadász átadta a tekercset, miután megkapta a csekélynek nem mondható jutalmat. A sámánt megölte, de a lányát sikerült élve elhoznia. Szép kis vadmacska volt, ám mikor megpróbáltam a közelébe férkőzni, szinte megharapott, így jobbnak láttam távol tartani magam tőle. Ezt azért sajnáltam, hisz kedvem lett volna meghágni a harcias fenevadat és letörni a szarvát. Ám a varázslat szövege, s ezzel együtt a tekercs sokkal jobban érdekelt.

Délután meglátogatott Aiga, s megelégedve látta, hogy megszereztem, amit kért.

– Akkor adja át a lányt és indulhatok is vissza Írországba.

– Lassan a testtel, nem ebben állapodtunk meg! – próbáltam megállítani. Mi az, hogy elmegy? Ő a boszorka nem én. Neki kell elvégeznie a varázslatot.

– Nem? – kérdezte szemöldökét felhúzva. – Mondtam, hogy szerezze meg a tekercset, mert az segíthet a varázslatban, amit akar.

– És? Ki végzi el a varázslatot?

– Áh, már értem! – kacagott fel. – Azt gondolta, hogy én? Ugyan már, George! Én nem foglalkozom fekete mágiával, már pedig a halottak feltámasztása az.

– Akkor ki foglalkozik vele? – kérdeztem dühösen.

– Talán a sámán, akit megölt az embere, vagy az aneihkok, akiket pedig a cudrapok pusztítottak ki.

– Vagyis csőbe húzott? – szorítottam ökölbe a kezem, s gondolatban kitekertem a boszi nyakát.

– Nem húztam csőbe. Megmutattam, hogy van módja annak, amit akar. Én teljesítettem az egyezségünk rám eső részét, most maga jön.

– Te átkozott! – kiáltottam, s azzal neki rontottam, de ő ismét a puszta pillantásával földre kényszerített.

– Azt hittem, ennél okosabb, George – nevetett.

– Hazug boszorkány – nyöszörögtem a padlón fekve, szinte bénultan.

– George, kedvesem – suttogta, s mellém térdelt és az államat megemelte a mutató ujjával. – Nem tudom olvasni a tekercset, de ha tudnám, sem segítenék magának. Mondtam, a természet egyensúlyának fenntartása a feladatom. Ha visszahozna egy halottat, az ördöggel cimborálna…

– Takarodjon a birtokomról! – sziszegtem, de ő meg sem mozdult.

– Hol őrzi a tekercset? – kérdezte.

– Semmi köze hozzá – vágtam vissza, de mozdulni még mindig képtelen voltam. – Még nincs nálam…

– Ne hazudjon!

– Tényleg nincs – esküdöztem, és eltökéltem, hogy nem fogom neki feltárni a hollétét. – Különben is minek az magának, ha nem tud vele mit kezdeni?

– A feladatom, hogy megvédjem a világot a gonosztól…

– Nem fogja megkaparintani soha és most tűnjön el a birtokomról!

– Ne olyan hevesen, George. A lányt akarom.

A puszta nézésétől majd kiloccsant az agyvelőm, így hát kiáltottam az intézőnek, aki hamarosan a rabszolgával tért vissza.

– Így máris jobb – mosolygott Aiga, s a fájdalom rögtön enyhült. – Igazán kecses, szép teremtés – mondta, miközben körbesétálta a lányt, és végigmérte, mint egy lovat a piacon. – ez az ősi erő…– azzal próbálta megsimogatni a fekete haját, de az rácsapott a kezére.

Már előre örültem, hogy ezért mit kap a bestia, de Aiga csak felnevetett.

– Tökéletes kombináció… erős harcos és egy különleges képesség birtokosa… méltó örökösöm lesz.

– Maga nem komplett – dünnyögtem még mindig a földön fekve. Nagyon megalázó helyzet volt.

– Még találkozunk! – ezek voltak az utolsó szavak, amiket hozzám intézett, s a következő pillanatban ő és a lány eltűntek.”

– Ammannak ismernie kell ezt a lányt.

– Ha jobban belegondolok, én is ismerem… mikor Aigánál jártam, még vele volt – helyeselt William.

– Mikor Amman este idejön, ki kell kérdeznünk róla, minden apró dolog számít.

– Feltétlenül, Tess – William elgondolkozott egy pillanatra. – Mindez azelőtt kezdődött, hogy én Huntsville-be érkeztem volna. Vagyis inkább akkoriban. Elisabethnek erről fogalma sem volt. Néha említette, hogy az apja fura dolgokat művel a pincében, különös emberek járnak hozzá…

– Nem akarta beavatni a lányát, gondolom, mert nem értette volna meg. Ő elfogadta az anyja halálát, és sokkal racionálisabban látta a világot, mint Madison.

– Igen. 1852 volt az az év, amikor a támadások megkezdődtek, vagyis a nosferatuk akkor érkeztek a városba, de vajon ki választotta szét a tekercset? Mi történt vele?

– Biztosra veszem, hogy a válasz valahol itt van – mutatott végig a naplókon a nő.

Belemerültek az olvasásba, mire eljött a délután, elolvastak több hónapnyi anyagot. Voltak benne érdekes részek, Madison rengeteget kísérletezett a tekercs lefordításával, de lehetetlen feladatnak bizonyult. Sámánokat hozatott, de az indiánok nem értették az afrikai törzsi nyelvet, a nyelvészek sem tudták megfejteni a különös jeleket. Madison dúlt-fúlt mérgében.

Theresa és William a nappaliban ültek és mindketten egy–egy naplót fogtak a kezükben. Amman még nem jelentkezett, de az adott körülmények között ez érthető volt.

– Azt hiszem találtam valamit! – kiáltott fel Tess izgatottan.

1852. június

„Este kilovagoltam a négerekhez, ellenőriztem a mai munkájukat. Miközben hazafelé tartottam, az erdőben egy rusnya lény állt elém. Magas volt, erős, kampós orra, hegyes füle volt és hihetetlenül rusnya pofája. Hatalmas karmait a kantáromba mélyesztette, s ezzel megfékezte a lovamat.

– Madison úr, ha nem tévedek – szólított a nevemen. Meglepett, hogy emberi nyelven beszélt.

– Mit akar? – kérdeztem a félelemtől és az undortól dadogva.

– Tudjuk, hogy magánál van a tekercs – s ahogy ezt kimondta, másik öt lény jelent meg a fák mögül. Körbevettek, esélyem sem volt a menekülésre. A lovam félelmében felágaskodott, s én a lény lábához, a földre zuhantam.

– És mit akarnak? – nem ellenkeztem, nem lett volna értelme.

– A tekercset, természetesen – nevetett fel gonosz hangján a „főnök”.

– Az nem lehetséges – ráztam a fejem. – A tekercs az enyém, kell, hogy…

– Tudom, minek a megszállottja. Nem érdekel, az emberek jelentéktelen lények a mi világunkban. Nem kértem, hogy adja át, hanem utasítottam! – azzal megragadta a mellényem és felemelt a földről, mintha egy kismacska lennék. Hosszú karmaival belemart a húsomba, az ingemet átfestette a vöröses vér. – Hm, nyami… mondtam már, hogy az én fajtámnak ez a kedvenc eledele?

– Miért mi maga? – kérdeztem elszörnyedve.

– Nem az a kérdés, hogy én mi vagyok, hanem az, hogy magából mi marad, ha nem teszi, amit mondok!

– Nálam van, amit akar, úgyhogy ne fenyegessen! – nem hagyhattam, hogy egy ocsmány fenevad dirigáljon.

– Nahát, magának még esze is van! – azzal letett a földre. – Elmondom, mi lesz. Hazamegy, előkotorja, amit kértem és akkor talán nem ölöm meg a csinos kisleányát, ehhez mit szól?

– Ne merjen hozzányúlni, maga mocskos féreg!

– Különben? – azzal az egyik fához szorított, hegyes karmával felsértette a torkom, s a kibuggyanó vért lenyalta. – Hm… fincsi!

– Hagyja abba! – rimánkodtam.

– Gondolkozzon el az ajánlatomon, és hamarosan újra találkozunk! – azzal eltűntek az erdő sűrűjében.”

– Tessék – tette le a könyvet Tess. – Itt a válasz. Megfenyegették, hogy megölik Elisabethet.

– De miért nem tették? Arthur és a bandája lelketlen gyilkológépek. Megkaparintották, amit akarták, miért nem tettél el láb alól?

– Szerintem Madison túlságosan is dörzsölt alak volt, nem ment ez olyan egyszerűen, biztos vagyok benne. Olvassam tovább?

– Nem vagy még fáradt vagy éhes? – kérdezte William és végigsimított a gyönyörűnek vélt arcon.

– Elzsibbadt a lábam – vallotta be a nő, majd nyújtózott egyet, mint egy kiscica.

– Akkor pihenjünk egy kicsit, már nyolc óra is elmúlt. Rendeljek neked egy pizzát?

– Az nagyszerű lenne, Will – közben apró csókot nyomott a férfi hideg ajkára, majd letette a naplót az asztalra.

William tárcsázta a pizza futár számát, és rendelt egy sonkás pizzát a nőnek. Míg Theresa kiment az udvarra sétálni egyet, ő is gyorsan táplálkozott a hűtőben lévő folyadékból. Szégyellt volna a nő előtt vért inni, biztosra vette, hogy gusztustalan dolognak tartaná. Tess ember volt, ő pedig tiszteletben akarta tartani az emberi szokásait.