6. fejezet

A rituálé

Theresa sajgó fejjel ébredt. Először azt sem tudta, hol van, mi történt. A szobában félhomály volt, az ablakon nem lehetett kilátni. Egy heverőn feküdt, valaki ült az ágya mellett egy fotelben.

– Mi történt? – suttogta, majd óvatosan felült.

– Idd ezt meg! – nyújtotta a férfi neki a poharat.

Theresa beleszagolt, whisky jellegzetes illata csapta meg az orrát.

– Nem kérem – tolta el a poharat magától.

– Jobb lesz, ha megiszod, Tess. Szükséged lesz rá.

A nő mélyet sóhajtott és felhajtotta a pohár tartalmát.

– Mi vagy te? – kérdezte, miközben végigmérte a hatalmas, erős férfit – Már semmit sem értek.

– Sajnálom, Tess, de csak így tudtalak megvédeni tőle.

Látta, hogy a férfi komolyan gondolja, amit az imént mondott, és látta azt is, mennyire vívódik, hogy beavassa-e őt a titokba.

– Átváltoztál egy párduccá… – súgta Theresa, hogy megkönnyítse a dolgát.

– Tess, tudod mi volt az a lény? – kérdezte, és remélte, hogy a válasz nem.

– Igen – sóhajtotta a nő. – Vámpír. Mielőtt azzá lett, pedig az anyám volt.

A szemében könnyek csillogtak a gondolatra, Trevor legszívesebben átölelte volna.

– Akkor azt is tudod, hogy a barátod is egy közülük?

– Igen, tudom. De William más! Ő ellenük harcol!

– Nem Tess, ők mind egyformák! Vérszívók, akik ártatlan embereket ölnek! – a szeméből sütött a gyűlölet, ahogy kiejtette a szavakat.

– Ő nem! – védte meg Williamet továbbra is. – Soha nem ölt ártatlan embert.

– És akkor Elisabeth kisasszony mi volt?

– Elisabeth? Neki mi köze ehhez? – értetlenkedett Theresa.

– Áh, szóval ezzel nem dicsekedett el! – húzta fel a szemöldökét Trevor.

– Nem értem, mire gondolsz! Ő és Elisabeth szerették egymást!

– Elisabeth kisasszony, az a jóságos naiv teremtés valóban szerette őt. De a te Williamed volt az, aki kiszívta az utolsó csepp vérét is!

– Hazugság! – csattant fel Theresa és sértődötten felállt.

– Láttam, ott voltam.

– Az nem lehetséges! – tiltakozott.

– Sajnálom, Tess – sóhajtotta a férfi és gyengéden megsimogatta a nő kezét. – Tudom, hogy fáj és csalódtál, de nem akarom, hogy te is így végezd!

– Nem értem…– ült le zavartan az ágyra és a kezébe temette a fejét. Szinte magában motyogott. – Őszinte volt, elmesélte az élete történetét. Segített a kutatásban anya halálával kapcsolatban.

– Akarod tudni az igazságot? – a nő helyeslően biccentett a fejével. – Akkor először elmesélem neked az én történetemet.

– Mi vagy te? – emelte rá a tekintetét.

– A népem úgy hívott minket, hogy a párducharcosok…

A Kongó-medence észak-nyugati peremén a Virunga hegység lábánál, a sötét dzsungel szívében volt az én drága falum elrejtve. Természeti nép lévén békében éltünk a körülöttünk lévő állatokkal, és csak táplálkozás céljából öltük meg őket. A vadászat a férfiak feladata volt, míg a nők a földet művelték, főztek és nevelték a gyerekeket. Törzsünk, a cudrap hosszú múltra tekint vissza. A vének történetei szerint egyszer, valamikor nagyon régen egy fejlett civilizáció lakta a környéket, az apziszkok. A nép hatalmas arany épületekben élt, amik egészen az égig értek. Az átlagos emberek is olyan ruhákat hordtak, mint a leggazdagabb királyok, dúskáltak a pompában és a fényűzésben. Az apziszkok úgy gondolták, hogy ők az Isten közvetlen leszármazottai, minden népnél feljebbvalónak tartották magukat, annál a törzsnél is, amelyik akkoriban élt a környéken, az őseimnél. Rabszolgaként tartották őket, mindig azt mondták, hogy a cudrapok számára megtiszteltetés, hogy szolgálhatnak nekik. Cserében úgy kezelték őket, mint az állatokat. Az élet minden területén fejlettebbek voltak a többi civilizációnál. Nem csak az épületeik voltak olyanok, melyekhez hasonlót ember még nem látott, de a fegyvereik is. Hogy mert volna bárki is lázadozni? A népem hosszú időn át elviselte a megaláztatást, de az apziszkok egy napon átléptek egy határt. Párducokat hoztak a városba, népem szent állatait, hogy aztán láncra verve tartsák őket a saját szórakozásukra. Hiába figyelmeztette őket a törzsem sámánja, hogy Awaki, a párducisten feldühödik, és kegyetlen bosszút áll, az apziszkok csak nevettek rajta. Egy napon a törzsem egyik asszonya fiút szült, de a gyermek nem emberi testbe született. Testét fekete szőr borította, szemei sárgák voltak, mint egy macskának, agyarai pedig olyan élesek, mint a legjobban kovácsolt penge. Awaki isten újjászületett. Népem tudta, hogy ő hozza majd el a megváltást. Titokban tartották a gyermek létezését, egészen addig, amíg elég erős nem lett ahhoz, hogy megdöntse az apziszkok uralmát. Awaki harcba hívta a vadon párducait, a törzsem tagjait önmagához hasonlóvá változtatta, és egyetlen éjszaka alatt porig égette az egész várost. Hiába voltak az apziszkoknak csodálatos fegyverei, esélyük sem volt egy igazi isten hatalmával szemben. Évszázadok teltek el, azóta békében és szeretetben tengettük napjainkat... de népemet új, még a korábbinál is nagyobb veszély fenyegette, egy nomád hódító törzs, az aneihk. Orvul megtámadták a falut, elhurcoltak több asszonyt és megöltek számtalan bátor harcost. Apám, a törzsfőnök szerint lépnünk kellett. Összehívta a törzs véneit, és egyöntetűen a sámán beavatkozását sürgették.

– Testvéreim, cselekednünk kell – állt fel apám és minden szem rá szegeződött. Mikor a törzsfőnök beszélt, senkinek sem szabadott megszólalnia. – Háborúban állunk az aneihkkel és a nagy Párducisten, Awaki segítségét kell kérnünk. Nincs más választásunk, el kell végeznünk fiainkon az ősi rituálét.

– Bocsáss meg Erewu, hogy megsértem a hagyományt és közbeszólok, – emelkedett fel az egyik tanácsos – de ha felébresztjük a nagy Párducot, nem tudhatjuk, mi fog történni a gyermekeinkkel. Emlékezzetek legutóbb, milyen dühös lett, mindent és mindenkit elpusztított.

– Az emberek kihasználták a hatalmat, amit nekik adott, megromlottak és tetteik bosszúért kiáltottak. Mi azonban okosabbak leszünk, és nem követjük el azokat a hibákat, amiket ők. Mi az erőnket a családunk, a törzsünk és az otthonunk védelmére fogjuk csak használni. Aki másképp cselekszik, arra az Ő haragja fog lesújtani.

– Egyetértek veled, Erewu – szólt most a sámán – mielőbb cselekednünk kell. Ma éjjel telihold van, ami mindenképpen szükséges a rituálé elvégzéséhez. Ha tovább várunk, még több embert veszíthetünk. Érzem a Nagyszellem jelenlétét, ideális az idő. Készítsétek fel fiaitokat a harcossá avatási szertartásra. Ne felejtsétek a születésük után kapott párduc totemet sem. Én elkészítem a főzetet, s felkészítem testem és szellemem.

       A délután készülődéssel telt. Az asszonyok a falu közepén kialakítottak egy hatalmas tábortüzet, a férfiak a sátraikban festették fekete testüket törzsi motívumokkal. A szívemben izgalom uralkodott, mialatt én is méltóvá váltam a beavatásra. Gyermekként annyit hallottam az öregek meséit e férfivá érésünk legfontosabb mozzanatáról, amit csak a kiváltságosokon végeztek el. Aznap előtte állván, a félelem is hatalmába kerített. Nem tudtam, mi vár rám, hisz ezen rituálé nem csak férfivá tesz, de nagy terhet is jelent minden harcosnak. Meg kell védenünk a falut a leggonoszabb ellenségtől. Méltóvá kell válni arra is, hogy uralkodni tudjunk új és szokatlan képességeinken. Tudtam, nem lesz könnyű megfelelni minden elvárásnak, de apám nevelésének köszönhetően, képes voltam rá.

Este, miután besötétedett, és az égen megjelent a fényes telihold, a törzs apraja-nagyja a tűz köré gyűlt. A totemoszlopra, mely évszázadok óta a törzsünké volt, felhelyezték a Párduc aranyból kifaragott szobrát. A főzet kellemetlen, fanyar szaga járta át a levegőt. Még soha nem volt alkalmam megízlelni, ez csak az öreg, tapasztalt harcosok kiváltsága volt. A fiatal kiválasztottak testébe mély sebeket vágtak, hogy az ősök szelleme könnyebben átjárhasson. Miért hazudnék? Fájdalmas volt. A sámán párducbőrrel a hátán transzbeli állapotban ugrált fel és alá, ismeretlen szavakat mormolt. Éreztem a feszültséget a társaimon, akik mind mellettem egy sorban álltak. Mindegyikünk kortyolt egyet a főzetből, szinte azonnal éreztük a hatását. Mintha a lelkünk külön vált volna a testünktől. A mormolás felhangosodott, már nem csak a varázsló mondta, de a törzs vénei is csatlakoztak hozzá. Mint egy ima kántálása hangzott körülöttünk mindenhonnan, éreztem, ahogy a nagy szellem leszállt közénk. Őseink szelleme láthatatlan volt ugyan, de nyilvánvaló volt a jelenléte. Láttam, amint először apám veszíti el emberi formáját, majd a többi öreg is egymás után. A mellettem álló ifjak egyszerre üvöltöttek fel, ekkor éreztem meg én is a belém maró fájdalmat, mintha minden csontomat szétfeszítették volna. A testem többé nem az én testem volt. Az ősök ereje járta át az izmaimat, a csontjaimat, velőig hatolt a fájdalom. Elkezdődött az átalakulás. Azt mondták, csak először fáj, a többi alkalommal egy idő elteltével, sokkal könnyebb lesz. A torkomból iszonyú üvöltés hangzott fel, az ösztöneim magukkal ragadtak. Nem voltam már ember, valami többé váltam, de ugyanakkor kevesebbé. Hihetetlen erőt éreztem magamban. Tudtam, hogy bárki álljon is az utamba, én képes leszek legyőzni, ha kell, az életem árán is! Az az éjszaka meghatározta a törzsem jövőjét, jól tudtuk, hogy bármi lesz is a csata kimenetele, többé semmi nem lesz ugyanolyan. Pár pillanat múlva eltűntem a dzsungel sűrűjében a többiek után.

– Várj, – szakította félbe Theresa. – mikor történt mindez?

– 1850-ben a te néped időszámítása szerint.

– 1850-ben? – meresztette tágra a szemeit. – Sajnálom, de ezt már nem bírja bevenni a gyomrom! Úgy érzem, rögvest elhányom magam. Vámpírok, párducharcosok… sosem hittem a mesékben!

– Tudom, mit érzel Tess, de sajnos ezek nem mesék!

– Vagyis azt akarod mondani, hogy azóta egy percet sem öregedtél? Ma százkilencven akárhány éves vagy és meg sem látszik rajtad?

– A varázslat része. A sejtjeink sokkal gyorsabban regenerálódnak, mint az embereké, ezért nem öregszünk.

– A törzsed valamennyi tagja?

– Nem, csak azok, akiknél sikerült a rituálé. Ahhoz, hogy párduc harcossá válj, nem elég csupán átesned a rituálén, Awaki istennek el is kell fogadnia téged. Ettől lesz az átváltozás sikeres. De azokból, akiket akkor utoljára beavattak, már csak én vagyok életben. Vagyis ha jobban meggondolom…

Theresa az iménti megjegyzést elengedte a füle mellett. Nem bírta felfogni, ami mostanában történik vele. Az egész addigi hite, világnézete omlott össze, és fogalma sem volt, miben hihet ezután. Az anyja egy gonosz vámpírrá változott, akit egy párducharcosnak nevezett valami ölt meg, míg a szerelme egy másik fajhoz tartozó vámpír, aki talán sosem volt hozzá őszinte.

– Hogyan kerültél Amerikába? – kérdezte Trevort és igyekezett a mondandóra koncentrálni.