A falu csendesen pihent a délutáni hőségben. Csupán a madarak és a gyümölcsökön civakodó majmok rikácsolása zavarta meg a csendet. A kunyhó előtt ültem és a lándzsákat élesítettem, hisz tudtam az aneihkok bármikor támadhatnak. Két kisgyerek gondtalanul játszott mellettem a porban, egy kecskegidát próbáltak elkapni. Az asszonyok a vacsorát készítették, mindenki békében pihent. Néha a nyár elején is már elviselhetetlen volt a hőség. A bennünket körülvevő dzsungel ontotta a forróságot. Furcsa zaj hallatszott a fák közül, olyan hang, amelyet még nem hallottam azelőtt. Puffanás. Aztán ahogy balra néztem az egyik fiatal fiú torz kifejezéssel az arcán összerogyott. Véres volt a mellkasa. Újabb dörrenés, majd mindenki sikoltozva menekült. Megpillantottam, ahogy apám rohan ki a kunyhójából és az a valami őt is eltalálta. A földön mindenhol sikoltozó, vérző, haldokló emberek hevertek. Azt hittem, ez az aneihkok újabb mágiája, de akkor egy fehér ember bukkant elő a dzsungelből azzal a dübörgő valamivel a kezében. Mielőtt észbe kaphattam volna, a kezemre csatolták a vasat és ez megakadályozott abban, hogy párduccá váljak és megvédjem a családomat. Elkaptak bennünket, láncra verve elhurcoltak és mi nem tehettünk semmit. Akkor láttam a falumat utoljára, apám vérbe fagyott arcát, mellette a síró anyámat.

Egy hajóra tuszkoltak bennünket és hosszú napokon keresztül utaztunk. Hiába mormoltam imákat, a párducisten nem hallgatott meg! Awaki valamiért hagyta, hogy ezek a fehér emberek elraboljanak minket láncra verve. Harcosok voltunk, de a váratlan támadás és a vas erősebb volt nálunk. Egy kikötőben láttuk újra a napot, ahol nyüzsgő embertömeg fogadott bennünket. Egy hatalmas vásárra vittek, és mint a lovakat árultak minket. A fehérek odajöttek, megvizsgáltak, megnézték a fogunkat, mint az állatokét. Licitáltak ránk és végül Madison intézője vett meg bennünket. Fogalmam sincs honnan tudták az elfogóink, hogy a vas árt nekünk, de láttam, ahogy a lábamra és a kezemre mutattak és figyelmeztették, hogy ne vegye le rólunk a láncot. Akkor még nem értettem ezt a nyelvet, de az arcokról és mozdulatokról rögtön olvasni tudtam.

Madison a megérkezésünket követően néhány nap múlva kilátogatott a helyre, ahol éltünk. Összetákolt ócska viskóink voltak, mosakodni egy patakhoz jártunk és az étel is kevés volt. Minden, amit olvashatsz a rabszolgaságról, igaz. George pedig kegyetlen ember volt. Az első találkozásunknál nyilvánvalóvá tette, hogy ő és én ellenségek leszünk.

– És Elisabeth? – szakította félbe Theresa kíváncsian.

Sosem felejtem el a napot, mikor a kisasszony először látogatott el hozzánk. Maga volt a megtestesült szépség és jóság. Egy földre szállt angyal. Rózsaszín ruhát viselt, a derekán egy vastag fehér szalaggal, a fején kalap mely alól hosszú hullámos fürtjei kandikáltak elő. Mellém térdelt és puha kezével óvatosan végigsimított a sérüléseimen, amik a Madison által adott ostorcsapásoktól származtak. Nem láttam a szemében undort, amiért engem, fekete szörnyeteget megérintett, sokkal inkább sajnálat, együttérzés volt az arcára írva. Kimosta a sebeimet, bekente valami gyógynövényes kenőccsel. Nem gyógyultak be maguktól, mivel a vas rajtam volt.

– Nem lesz semmi baj – suttogta. – Vigyázok rád!

– Amman – mutattam magamra és próbáltam vele kommunikálni.

– Elisabeth – válaszolta jóságos hangján.

Ez volt az első találkozás, ami a vele való kapcsolatomat is meghatározta. Utána szinte minden este eljött közénk és tanított minket. Néhány hónap elteltével, már beszéltem a nyelvet, Elisabeth kisasszony olyan boldog volt, hogy már azért megérte! Mindig arról beszélt, milyen kegyetlen ember az apja és, hogy fent Északon már zúgolódnak az emberek a rabszolgaság ellen, és létrejött egy szervezet, ami a rabszolgák kiszabadítására szolgál. Eltökélte, hogy megment minket az apja karmaiból.

– Szeretted őt, igaz Trevor? – kérdezte Theresa.

– Igen. Miss Elisabeth volt a tökéletes nő, de tudtam, hogy ez köztünk soha sem lehet több barátságnál. Azt a vérszívót szerette.

Itt élt a környéken, de sosem lehetett nappal látni. Már az első pillanatban éreztem a szagát, rögtön tudtam, mi ő. A szívdobogását sem lehetett hallani, ami még a szagánál is jobban elárulta őt. Ő egy halott, aki valami boszorkányság révén az élők között járkál, és a vérüket szívja! Próbáltam a kisasszonyt óva inteni, de Elisabeth kisasszony bolondult érte. Szerelmes volt belé. Megtaláltam egy levelét, amit neki írt.

Ekkor összeszorította a markát, majd a zsebébe nyúlt és előhúzta az összegyűrt papírost, amit már milliószor elolvasott, és Theresának nyújtotta.

– Nálatok találtam – suttogta Trevor. – Elloptam, mikor megpillantottam a kisasszony írását.

Theresa gyorsan átfutotta és visszaadta a férfinak.

– Több levél is van a naplóban – sóhajtotta a nő. – Kérlek, mondd el, mit tett vele William. Tudnom kell.

Egy napon a kisasszony sötétedésig kint maradt közöttünk, mikor megjelent a vérszívó. Félre vonta Őt és láttuk, hogy hangos szóváltás zajlott közöttük. Nem tudom máig sem, min veszekedhettek. Azt hiszem, végül a kisasszony megenyhült, mert összeölelkeztek és az az ördög megcsókolta. A szívem szakadt meg a látványra. Annak a ragadozó fenevadnak a karjaiban látni Elisabeth kisasszonyt, maga volt a pokol. Elfordítottam a fejem, a következő pillanatban a vérszívó a lány nyakára tapadt és kiszívta az utolsó csepp vérét is. Miss Elisabeth élettelen teste a földre hanyatlott, mikor elengedte őt. Az arca véres volt, a szemei vörösek. Aztán észbe kapott vagy nem tudom, mi történt, de lerogyott a kisasszony mellé, szólongatta, rázta, de ő többé nem nyitotta ki a szemét. Akkor az a gyáva kutya meghallotta, ahogy az intéző és társai az asszonyok sikoltozását hallva rohanni kezdtek felénk, és eliszkolt.

Elisabeth kisasszonyhoz rohantam, miközben Awakit kértem, hogy tegyen valamit, támassza fel, hozza vissza ezt a jóságos teremtést, de Ő nem segített.

– Nem értem – motyogta maga elé meredve a nő. – Nem hazudhatott nekem.

– Sajnálom, Tess – felelte a férfi, de úgy érezte tartozik ezzel a nőnek. Nem akarta, hogy ő is William áldozatává váljon.

– Hazudott… – suttogta magának, a szemét ellepték a könnyek. – Megbíztam benne, elmeséltem neki mindent, amit tudok, de ő nem volt őszinte hozzám. Talán semmiben.

– Vámpír, Tess – jelentette ki Trevor, mintha ez lenne a magyarázat. – Ilyen a természetük. Gyilkosnak teremtették őket, hazugok és a vérért bármire képesek. Talán szerette a kisasszonyt, de akkor is a vágya a vére után sokkal erősebb volt. Hiába próbáltam figyelmeztetni többször, ő nem hallgatott rám. Aztán William megölte őt. Én pedig tehetetlenül néztem.

A bűntudat azóta is ott csillogott a szemében, mardosta legbelül. Soha nem tudta megbocsátani magának, hogy cserbenhagyta a nőt, aki minden este az apja akaratával dacolva kiszökött hozzájuk és tanította őket.

– Miért nem tudtad megmenteni? – kérdezte a nő hirtelen, mintha nem figyelt volna a férfire.

– Mert a vaslánc nem engedte.

– Hiszen akkora erővel bírsz, mégsem tudtál elszakítani egy egyszerű láncot? – a szavaival maga sem értette, miért, de bántani akarta Trevort.

– A vas egy olyan anyag, amely nem enged bennünket átváltozni. Gátolja a szellemek ki-bejárását a testen. Fogalmam sincs, honnan tudták a vadászok, akik elkaptak minket a dzsungelben, hogy ez az anyag árt nekünk. Ezért néztem végig tehetetlenül, ahogy a falum és a családom elpusztul, és ahogy megölik őt. Ha tehettem volna, apró darabkákra szaggatom!

A keze ökölbe rándult, Theresa látta a szemén, hogy mélységes bánat és nagy indulat kavarog a lelkében. Nem hazudhatott. De William igen.

– Értem – suttogta a nő.

– A természet mindenről gondoskodik. Igyekszik harmóniát teremteni a világ dolgai között. Sem a vámpírok, sem mi nem létezhetnénk varázslat nélkül, éppen ezért minden természetfeletti lénynek vannak gyengeségei. Nekünk csak a vas árt, míg a vámpírokat karóval lehet megölni vagy a fejük levágásával. De ellenben velük, mi a magunk védelmére változunk állattá, míg ők gyilkosok, mások vérét szívják, megölnek ártatlan embereket.

– Hogyan állítjuk meg őket? – kérdezte Tess, mintha ők ketten mostantól egy csapatot alkottak volna.

– Akkor valamennyin bosszút álltunk, kivéve Williamet, mert ő meglógott. Megfizetett mindenki a tetteiért, a vámpírok, Madison… ám a társaim mára halottak. Egyedül maradtam, és így nem harcolhatok ellenük.

– Segítek neked.

– Nem Tess. Nem keverhetlek bele. Ember vagy, sérülékeny, halandó.

– Hát nem veszed észre, hogy már nyakig benne vagyok? – fortyant fel.

– Nem akarom, hogy bajod essék – próbálta csitítani a férfi.

– Anya meghalt! Ám mielőtt ezek a szörnyek megölték, az én segítségemet kérte! Bízott bennem és van itt valami, amit tőlem várt, hogy derítsek ki! Meg kell tennem érte, a családomért és magamért.

– Ez nem játék, Tess! – nézett rá szúrós szemekkel. – Volt itt még más is, amiről nem tudsz, nem olvashattál Madison naplóiban. Veszélyes, veszélyesebb még a vérszívóknál is!

A beszélgetést hangzavar szakította félbe, mely odakintről jött. Theresa felismerte William hangját.