11. fejezet

A bosszú

Arthur és társai elbújtak a sövény mögé, onnan figyelték a fekete alakot, amint bement a házba, majd negyed óra múlva sietve távozott. A nosferatu vezér intett az embereinek, erre ők halkan beszivárogtak a ház ajtaján. Beleszimatolt hosszú, kampós orrával a levegőbe, ember szagot érzett. Érdekes – gondolta. Rövidesen meg is találták az idős nőt, amint a szobájában az igazak álmát aludta.

– Nyanya, kelj fel! – ripakodott rá Arthur, megrázta az öreg testet.

Suzan álmosan nyitotta ki barna szemeit, azok elkerekedtek a rémülettől, amint meglátta, ki szólt hozzá. Még életében nem látott ilyen rusnya teremtést.

– Mit akar? – nyöszörögte.

– Beszélgetni – azzal leült az ágy melletti székre és csontos lábát, mely hosszú körmökben végződött, a nő mellé tette.

– Semmit sem tudok – vágta rá az asszony.

– Oh, azt kétlem, kedveském. Végül is egy párducemberrel élsz együtt – röhögött gonoszul, és elégedetten nézett a rémült nőre. Ezt szerette a legjobban, mikor megijeszthette az embereket.

– Trevor! – kiabálta hangosan, hátha felébreszti a férfit.

– Elment. Egyedül vagy, nyanya. Szóval itt az ideje a gyónásnak. Hogy lehet, hogy te ember vagy?

– Nem tudom – suttogta.

– Úgy látom, nem voltam egyértelmű – azzal megragadta a nő nyakát, és belemélyesztette éles karmait. Suzan fuldokolni kezdett. – Szóval, miért is vagy te ember?

– Mert annak születtem… – vágott vissza a nő.

– Tehát nem értesz a szép szóból. Kár, akkor mondom máshogyan: olyan keservessé teszem a halálod, hogy te fogsz könyörögni érte! Hidd el, régóta vagyok a szakmában és elég nagy rutinra tettem szert… miután ittam a véredből, letéptem a füleidet egyesével, kinyomtam a szemed… Tudsz még követni? – mire a nő nyelt egy nagyot, és a szíve olyan hangosan csörömpölt, hogy majdnem kiugrott a helyéről. – Nagyszerű, akkor folytatom. Szóval, miután már nem látsz, és nem hallasz, széthasítom a hasad és kiszedem a beleidet, na persze, mindez órákig fog tartani! Ennek tudatában kérdezem, átértékelted a válaszaid minőségét? – mire Suzan elkeseredetten bólintott. – Szóval, miért is vagy te ember?

– Ahhoz hogy párducharcos legyen valakiből, át kell esnie egy beavatási szertartáson. De ezt a szertartást sámán nélkül nem lehet elvégezni.

– Na, így máris jobb – engedett a szorításon a lény, és elégedetten látta, hogy a nő kibuggyanó vére vörösre festette a fehér ágyneműt. – Következő kérdés: milyen rokonságban állsz Trevorral vagy Ammannal, vagy bármi is most a neve?

– Ő az apám – sírta a nő.

– Oh, milyen édes. Hány apádhoz hasonló lény él még Huntsville-ben?

– Kérem, menjenek el, én nem tudok semmit! – kezdett el könyörögni, a könnyei keserűen csorogtak az arcán.

– Utálom, amikor ezt csinálják – morogta Arthur, és végigkarmolt Suzan arcán, aki a fájdalomtól felsikoltott. – Válaszolsz vagy folytassam a szemeddel?

– Apám az egyetlen – suttogta a nő, és felkészült a legrosszabbra. Ez a gonosz lény lehet, hogy nem csak megijeszteni akarja. Kiszedi belőle, amit akar és megöli. Miért kellett az apjának belekevernie ebbe? Kérte, sőt könyörgött neki, hogy maradjon ki ebből az egészből.

– Úgy… értem – röhögött elégedetten ismét. EGY párduc. Megfelelő mennyiségű harcossal, gyerekjáték lesz elintézni. Aztán jobb ötlete támadt. –  Mik a párducok gyengeségei?

– Nincs nekik – vágta rá Suzan gondolkozás nélkül.

– Ezt te sem gondolod komolyan! – nevetett fel Arthur. – Minden természetfeletti lénynek vannak gyengéi, ez a természet rendje. Tudod, vámpírok napfény, vérfarkasok ezüst…

– A vas… – nyögte a rászegeződő kéz ismételt szorítása alatt.

– Hm… vas… érdekes… Utolsó kérdés: mit tudsz a tekercsről? És most jól gondold meg, mit válaszolsz!

– Nem tudom, hol van. Én sosem faggattam apát erről, ki akartam maradni a természetfeletti lények játszmáiból.

– Sajnálom nyanya, de ez nem sikerült – simított végig Arthur a véres arcon. – A tekercs tehát létezik, a fekete szörnyek, naná, hogy megőrizték és óvták.

– Ha életben hagytok, kiderítem, hogy hol van – mondta kétségbeesetten Suzan.

– Igazán kedves tőled, de első dolgod lenne, miután elmegyünk, hogy hívod apádat. Úgy vélem, egy csendélet a vérben úszó lányáról sokkal hatásosabb lenne – azzal felállt, és elindult kifelé a szobából. – Öljétek meg! – kiáltott vissza a cimboráinak, akik csak erre vártak, a nőre vetették magukat.

Suzan sikoltásának zaját hamarosan átvette az ijesztő csend.

***

Theresa Harris békésen fordult meg álmában, kezét a mellette fekvő férfire tette. William végigsimított a gyönyörű arcon, majd a göndör tincsekkel kezdett játszadozni. Még soha életében nem érzett hasonlót, hiszen szerelemből még egyetlen nő mellett sem ébredt. Noha voltak éjszakák még a londoni élete során, mikor bizonyos szükségleteit kielégítette, mivel ereje teljében lévő, érett férfi volt, de Elisabeth és közte sohasem mentek el eddig a dolgok. Nem is mehettek volna egy olyan apával a képben, mint Madison, és Willnek a lány jó hírére is gondolnia kellett. Persze ez már egy másik évszázad, sőt évezred volt, és az idők, az erkölcsök is sokat változtak. Tess egy teljesen más nő volt, vele ez a kapcsolat igazi volt és őszinte, míg Elisabeth-tel inkább egy romantikus meséhez hasonlított az egész. Nem volt idejük szerelmük kibontakoztatására, tudta, hogy ez is másként lesz a mellette fekvő nővel. Fogalma sem volt, mivel érdemelte ki ezt az ajándékot, de elhatározta, hogy mindennél jobban óvni fogja és szereti.

– Jó reggelt – mormogta álmos hangján Theresa és mint egy kiscicáé, úgy dorombolt a hangja.

– Jó reggelt – puszilta meg a homlokát William. – Nem mindennapi élmény egy ilyen gyönyörű nő mellett ébredni.

– Hány óra van? – kérdezte Tess és felkönyökölt, de nem látott órát sehol.

– Nyolc körül lehet, még korán van felkelni – mosolyodott el a férfi, és visszarántotta Tesst a párnák közé.

– Nem kellene mégis elkezdeni olvasni Madison jegyzeteit?

– Még pár percig hadd élvezzem a látványod! – kacérkodott vele William továbbra is.

Theresa végigsimított a tökéletes testen, a férfi izmai megfeszültek kidolgozott mellkasán, erős lábaival átfogta a nőét. A láncára tévedt a szeme, megpillantotta a csúf patkánykoponyát.

– Szóval ez az a híres talizmán – simított rajta végig.

– Ijesztő? – kérdezte William, mire Tess megrázta a fejét. – Valahányszor ránézek, eszembe jut, hogyan jutottam el idáig. Aiga igazán értett a büntetéshez.

– Talán még nincs itt az ideje, de azért felteszek egy kérdést – nézett a nő a sötét szempárba, William tudta, hogy nehezen böki ki, mit akar.

– Nincsenek titkaim előtted, Tess – válaszolta, felkönyökölt, majd tenyerére támasztotta a fejét.

– Gondolkoztál már azon, hogy mi lesz velünk, ha ez az ügy megoldódik, eltűnnek a nosferatuk, én újra csak egy tanárnő leszek, te pedig író?

– Akkor is ugyanígy foglak szeretni és vigyázni rád.

– És ha én majd megöregszem, de te fiatal maradsz? – kérdezte félve a nő.

– Majd ha eljön az ideje, erre is találhatunk megoldást – csitította William. Tudta, hogy kényes területre tévedtek.

– Én ember vagyok, te halhatatlan…

– Nem fogok erőltetni semmit, Tess. Bárhogy is alakul a közös jövőnk, az a TE döntésed lesz. Én már leéltem 378 évet, te még csak huszonnyolcat. Ha nem találunk más megoldást, akkor a halálod előtt megkérlek, hogy szakítsd le a nyakamból ezt a láncot és veled tartok.

– William… – suttogta meghatottan, könny futotta el a szemét.

– Én hiszek abban, hogy azért kellett ilyen sokáig élnem, hogy veled találkozhassak, és a rengeteg szenvedés is mind ezért volt. Most azt mondom, megérte, mert megtaláltalak.

– Szeretlek – válaszolta a nő, és forró ajkait Williamére tapasztotta.– És ha úgy döntök, hogy azzá akarok válni, ami te lettél? – kérdezte félve, miután elváltak.

– Akkor azt mondom, hogy soha! Nem akarhatod, hogy szörnnyé tegyelek, épp elég megbirkóznom a saját lelkiismeretemmel. Erre ne is kérj! Nem akarok hazudni neked, soha nem foglak átváltoztatni, Tess. Bízzunk benne, hogy találunk más megoldást.

– Rendben – egyezett bele a nő.

– És most repüljünk vissza a földre – mondta William. – Gyorsan megnézem, milyen kaja van itthon, gondolom, nem azt iszod, amit én – kacsintott Tess-re, aki játékosan elfintorodott.

– Én inkább egy feketét kérnék.

– Mindjárt megnézem, mit tehetek az ügy érdekében. Sajnos tegnap nem volt időm bevásárolni…

Elindult lefelé a lépcsőn, mikor vad kopogtatás hallatszott a bejárati ajtón.

– Nyitom már! – sietett oda, legnagyobb meglepetésére Trevor rontott be rajta, a ruháján vérfoltok.

– Megölték – motyogta, a tekintete zavarosnak tűnt. – Hazamentem és már halott volt…

– Kik? Kit? – kérdezte William a nappaliba vezetve a zavarodott férfit.

– A mocskos vérszívók… kiszívták belőle az életet… a lányom halott! – nézett dühtől szikrázó szemekkel Williamre.

– A lányod? Nem is tudtam, hogy van egy lányod – mondta a meglepett Theresa az ajtóból, aki a hangok hallatán lement a földszintre.

Trevor végigmérte a nőt, megbotránkozva látta, hogy mindössze egy pólót visel.

– Nekem darabokra hullik az életem, ti meg itt enyelegtek? – mordult fel.

– Nem az van, amire gondolsz – dadogta zavartan Tess.

– Nem kell magyarázkodnod! – figyelmeztette William. – Ez most nem rólunk szól!

– Nem rólatok szól? – ugrott fel Trevor, a dühtől megjelentek a fekete párducszőrök a testén. – Ti hoztátok ránk ezt a mocskos vérszívó bandát, most nem lenne halott, ha…

– Elfelejted, hogy nem csak ő halt meg, de az anyám is! – kiáltott rá Tess. – Mellesleg, ha te nem kezdesz el öldökölni, talán nem oda mentek volna először.

– Vagyis az én hibám? – rogyott le a kanapéra, és a tenyerébe temette az arcát. Az átalakulás befejeződött. Trevor ismét teljesen ember volt.

– Mindketten csillapodjatok le! – kiáltott rájuk William.

– Senki sem tehet róla, Amman – sóhajtott fel a nő. – Ezeknek a dögöknek a gyilkolás a természete… annyira sajnálom! De miért nem mondtad, hogy van egy lányod? – ölelte át Theresa, Ammannak ez nagyon jól esett.

– Suzan volt az… – nyögte ki.

– Az anyád Suzan? – kérdezte William értetlenül.

– Ez egy hosszú történet…

– Először azt meséld el, hogy mi történt.

– Mikor este elmentem innen, békésen aludt a szobájában. Utána bementem a rendőrségre, hogy beszéljek a kapitánnyal, aztán Adammel járőröztünk hajnalig – hadarta el egy levegővel. Az arcára fájdalom volt írva, ahogy folytatta. – Csend volt, mikor beléptem a házba, alig múlt hét óra. Főztem egy kávét, lezuhanyoztam és előpakoltam a reggelihez. Furcsálltam, hogy Suzan még nem jött elő, de mostanában olyan nehézkesen mozgott… kicsit vártam még, majd benyitottam hozzá – összeszorította a szemét, ahogy felvillant előtte a szoba képe. – Az ágyon feküdt… körülötte minden csupa vér volt. És azok a sebek a nyakán… a mocskok! Megölöm az összest! – azzal erős markával az asztalra csapott, pár perc kellett hozzá, míg valamelyest lehiggadt. – Miért pont őt? Olyan ártatlan volt és soha senkit nem bántott!

– Arthur nagyon ért ahhoz, hogy megtalálja az ember gyenge pontját – jegyezte meg William.

– Nekünk is meg kell találnunk az övét! – szegezte tekintetét a másikra. – Te ismered őket, hasonló vagy hozzájuk, segítened kell! – ezzel jelezte, hogy ők mostantól egy csapatot alkotnak és közös a küldetésük.

– Miért mondtad, hogy Suzan az anyád? – vágott közbe Tess.

– Elhitted volna, hogy a lányom? – kérdezett vissza Amman. – Én nem öregszem, ő igen. Nem akart átesni a szertartáson, ki akart maradni az egészből és mégis sikerült belekevernem. Bár, egyedül nem is tudtam volna elvégezni a rituálét – mormogta ezt inkább már magának.

– Mindegyikünk élete hazugságok köré épül, amiatt amik vagyunk – nevetett fel keserűen William. – Több bennünk a hasonlóság, mint gondolnánk.

– Ebben a küldetésben egymásra vagyunk utalva, vérszívó, de ettől még nem leszünk barátok! Ezt tartsd észben! – figyelmeztette Amman.

– Vagyis a párducharcosoknak lehet gyereke – motyogta Tess, mintha egy teljesen másik beszélgetést folytatott volna Ammannal.

– Igen, Tess. Mi emberek vagyunk egy különleges képességgel, nem pedig halottak, mint egyesek. A sejtjeink gyors regenerációja a kulcsa az egésznek. A vámpírok teste abban az állapotban őrződött meg, amiben meghaltak, vagy átalakultak, vagy nevezd akárhogyan. Mi pedig e különleges képesség miatt nem változunk, de élünk.

– Akkor ti is gyorsan gyógyultok, mint a vámpírok – tette hozzá Tess.

– Még náluk is gyorsabban. A sejtjeink gyorsabban regenerálódnak, mint egy vámpíré, aki sérülés után vért kap.

– Ezt észben fogom tartani – mosolyodott el a nő.

– Várjunk csak! – kiáltott fel William és Ammanra szegezte a tekintetét. – Ezek szerint, nem csak én lettem hűtlen Elisabeth-hez, hiszen neked még gyereked is született…

– Én sosem szűntem meg szeretni őt – védekezett Amman.

– Talán nem, de mégis elvettél valaki mást – vágott vissza William. – vagyis amiért engem elítélsz…

– Ez azért nem egészen így van, vérszívó! Te megölted őt, én meg továbbléptem…

– Mi történt a feleségeddel? – kérdezte Theresa, igyekezett elterelni a két férfi figyelmét az iménti témáról. Elisabeth szelleme továbbra is köztük kísértett, és ez egyáltalán nem tetszett neki.

– Most halt meg a lányom, nem tudom, képes vagyok-e beszélni erről – sóhajtotta Amman.

– Ne haragudj! – mentegetőzött Tess, de aztán a férfi mégis belekezdett a történetbe.

– Sarahnak hívták és 1930-ban ismertem meg New Yorkban. Akkoriban ott éltem, éppen befejeztem a rendőrtiszti főiskolát. Tudtam, hogy a nosferatuk a nyomomban vannak, így igyekeztem elvegyülni a normális emberek között. Azok után, ami Miss Elisabethtel történt, nem akartam a harcnak többé részese lenni. Normális életre vágytam, emberi életre – az emlékezés könnyeket csalt a szemébe, Tess most először látta sebezhetőnek. – Sarah az egyik idősebb társam lánya volt. Gyönyörű, barna hajú, kék szemű szépség. Művelt volt, vicces és szórakoztató. Az első randinkon A kék angyal című filmet néztük, ami az év slágere volt. Nem telt bele egy év és már férj és feleség voltunk, egy évre rá, 1932-ben pedig megszületett Suzan. Minden csodálatos volt, elfejtettem a múltam és Sarahnak soha nem beszéltem róla. Ez hatalmas hiba volt. Nem tudom hogyan, de a nosferatuk a nyomomra bukkantak és egy éjjel felgyújtották a házunkat. Sarah könyörgött, hogy először Suzant vigyem ki a lángok közül, ő még csak három éves volt, de mire visszamentem… – egy pillanatra elcsuklott a hangja. – nem tudtam megmenteni őt.

– Annyira sajnálom – suttogta Tess és kezét gyengéden a férfi vállára tette.

– Először Elisabeth, aztán Sarah és most a lányom… Mindhárom nőt, akit valaha szerettem, a vérszívók vették el tőlem – nézett szúrósan Williamre, aki lehajtotta a fejét és szégyellte magát.

– Ezért lakolniuk kell – szólalt meg Tess. – William megfizetett azért, amit tett, de a lányod és a feleséged gyilkosai nem fogják megúszni!

– Azt hitték, akkor a tűzben mi is odavesztünk, mindenki ezt hitte – folytatta a történetet Amman. – Fogtam Suzant és eltűntem vele észrevétlenül, nyomtalanul. Mikor már elég idős volt, elmondtam neki a népem történetét és kértem, hogy végezzük el rajta is a szertartást, ezzel megvédhettem volna. Ő azonban nem akarta. Emberként akart élni, én pedig tiszteletben tartottam a döntését.

– Az előbb azt mondtad, hogy egyedül…

– Igen, de akkor még nem én voltam az utolsó párduc. Az Őrzök köre tartotta egymással a kapcsolatot, így sikerülhetett volna. Ennyi a történetem – sóhajtotta.

– Szomorú – csóválta a fejét a nő, együtt érzett Ammannal.

– Mint mindannyiunké itt – tette hozzá William.

– Indulnom kellene – állt fel, és letörölte a szeme sarkában bujkáló könnycseppet. – A temetést meg kell szervezni, nagyon sok a dolgom…

– Tudunk valamiben segíteni? – kérdezte Theresa.

– Kösz, de megbirkózom vele. Este visszajövök, remélem, találtok valami használhatót Madison iratai között.