2. fejezet

William

William csendesen sétált végig a régi nyírfasoron, ami a házához vezetett. A hold fénye beragyogta az eget, s mindent láthatóvá varázsolt a közelben. A fák lombját langyos szellő lengette, mely halk zizegő hangot hallatott az este csendjében. Még a tücskök ciripelése is lármának tűnt. Egy réges-régi éjszaka jutott az eszébe, mikor egy oly nagyon szeretett nővel az oldalán hazafelé tartott a bálról. Ugyanezen az úton ballagtak végig kéz a kézben, boldogan, fiatalon, szerelmesen. S mindez a boldogság, idill egyetlen hiba miatt foszlott semmivé, s bélyegezte meg egész életét. Nem, az nem hiba volt - javította ki magát gondolatban. Az egy megbocsáthatatlan tett volt, ami alól, ha száz élete lenne, sem nyerhetne feloldozást. Nincs sem magyarázat, sem mentség arra, amit tett. Ő nem ezt várta, s nem is ezt érdemelte tőle. Bízott benne, ismerte a titkát s nem fedte fel. Ám ő ennek ellenére elárulta.

Mialatt a házhoz ért, próbálta leküzdeni magában a bánat, s az önmaga iránti megvetés érzését. Pedig mindkettő része volt az életének. Sok-sok éve már. Eleinte amiatt, amit a szülővárosának okozott, majd amit elkövetett a lány ellen. Vezekelnie kellett. S ehhez méltóan élte életét. A ház hófehéren magasodott ki a fák gyűrűjéből, hatalmas oszlopai a déli pompát idézték, a háború előtti időkből valók voltak. A környéken ez volt szinte az egyetlen ültetvény, amiben nem tettek jelentős kárt a jenkik. A ház stabil szerkezete, a veranda, a fából készült lépcső, minden a régi volt. Egyedül az ablakokat, ajtókat kellett kicseréltetnie újakra, s a kandallót kellett újra rakatni, mikor megvette a kúriát. Egymaga számára azonban túl nagynak bizonyult. A nyolc hálószobát hajdan nem egy embernek építették, a bálterem nagyságú társalgó sem egy magányos farkasnak készült. Mindezek ellenére szerette a házat, szeretett ott lakni, s elbújni a kíváncsi szemek elől. Nappal dolgozott, belemerült az írásba a könyvtárszobában, amelynek ablakait zsaluk fedték, s amiket sosem nyitott ki. Nem szerette a fényt. Gyertya világított az asztalán, s úgy írt. Belépett a fehér bejárati ajtón, a kabátját a fogasra akasztotta, s egyenesen a könyvtárszobába ment. A falon körben polcok sorakoztak, megrakva értékesebbnél értékesebb kötetekkel. Szenvedélyesen gyűjtötte az eredeti kiadásokat, minden könyve kincs volt. A szoba közepén egy hatalmas íróasztal helyezkedett el, majd a régi bőrborítású szék, amit George Madison hagyatékából vásárolt meg. A földön mindenhol papír fecnik hevertek, melyeket jegyzetként használt a következő regényéhez. A plafonon egy szintén antik csillár díszelgett, kovácsoltvasból készült gyertyatartókkal. Az egész szoba középkori hatást keltett, de ez volt az a stílus, mely közel állt William szívéhez. Leült a kényelmes fotelba és belekortyolt a bögrében lévő folyadékba. A szomjúság már a könyvtárban is égette, alig várta, hogy ihasson. Az ital lassan végigfolyt a torkán, s minden cseppjét kiélvezte. Theresa jutott az eszébe, a nő, akivel a levéltárban találkozott. Gyönyörű volt. Teljesen más volt ugyan, mint Ő, de ez volt benne a legvonzóbb. Barna göndör haja feltűzve a feje tetejére, s néhány csíntalan tincs kilógott, bekeretezve bájos arcát. A bőre napsütött barna volt, a szeme kék, a mosolya őszinte. Nem viselt sminket, csak a szeme volt kissé kihúzva, de csak annyira amennyire kiemelte annak szépségét. A fülében egy rézből készült keleti fülbevaló, farmert és egy virágos blúzt viselt. Látszott rajta, hogy értelmes, okos nő. Hazudott volna, ha azt mondja, nem volt rá semmilyen hatással. Pedig már nagyon rég nem érzett vonzalmat egyetlen nő iránt sem. Most sem volt szabad. Nem szabad vele újra találkoznia. Veszélyes. Nem biztonságos. Nem történhet meg újra.

A múlton mélázott, miközben tett egy sétát a néhai Madison birtokon, ami immár évek óta az övé volt. Régen a levegőt betöltötte a gyapot illata, s a feketék énekét sodorta feléjük a lágy esti szellő. Érezni lehetett a tábortűz füstjének illatát, amit a négerek gyújtottak, hogy az isteneiknek hódoljanak, vagy csak eltáncoljanak egy szellemtáncot a szabadulás reményében. Annyit olvasott és írt ezekről az időkről William, s sosem tudott elszakadni tőlük teljesen. Annyiszor próbálta már, de sosem sikerült. Sosem tudta elkergetni a múlt kísértő démonait.

Pirkadni kezdett, s a nap első sugarai megcirógatták a ház falán ébredező borostyán leveleit. A harmat a növényeken csillogott. William bezárta a bejárati ajtót, behúzta a fából készült sötét zsalukat a ház többi helyiségén is, letelepedett az asztalához, s írni kezdett. Minden napja így zajlott, nappal nem lehetett látni. Éjjel is csak rövid időre merészkedett elő, akkor is igyekezte kerülni az emberek társaságát. Ők ezt megszokták, s egy idő után nem zaklatták a furcsa írót. Hagyták, hogy William Taylor a saját kis világában éljen.