– Ez egy hosszú történet…

– Először azt meséld el, hogy mi történt.

– Mikor este elmentem innen, békésen aludt a szobájában. Utána bementem a rendőrségre, hogy beszéljek a kapitánnyal, aztán Adammel járőröztünk hajnalig – hadarta el egy levegővel. Az arcára fájdalom volt írva, ahogy folytatta. – Csend volt, mikor beléptem a házba, alig múlt hét óra. Főztem egy kávét, lezuhanyoztam és előpakoltam a reggelihez. Furcsálltam, hogy Suzan még nem jött elő, de mostanában olyan nehézkesen mozgott… kicsit vártam még, majd benyitottam hozzá – összeszorította a szemét, ahogy felvillant előtte a szoba képe. – Az ágyon feküdt… körülötte minden csupa vér volt. És azok a sebek a nyakán… a mocskok! Megölöm az összest! – azzal erős markával az asztalra csapott, pár perc kellett hozzá, míg valamelyest lehiggadt. – Miért pont őt? Olyan ártatlan volt és soha senkit nem bántott!

– Arthur nagyon ért ahhoz, hogy megtalálja az ember gyenge pontját – jegyezte meg William.

– Nekünk is meg kell találnunk az övét! – szegezte tekintetét a másikra. – Te ismered őket, hasonló vagy hozzájuk, segítened kell! – ezzel jelezte, hogy ők mostantól egy csapatot alkotnak és közös a küldetésük.

– Miért mondtad, hogy Suzan az anyád? – vágott közbe Tess.

– Elhitted volna, hogy a lányom? – kérdezett vissza Amman. – Én nem öregszem, ő igen. Nem akart átesni a szertartáson, ki akart maradni az egészből és mégis sikerült belekevernem. Bár, egyedül nem is tudtam volna elvégezni a rituálét – mormogta ezt inkább már magának.

– Mindegyikünk élete hazugságok köré épül, amiatt amik vagyunk – nevetett fel keserűen William. – Több bennünk a hasonlóság, mint gondolnánk.

– Ebben a küldetésben egymásra vagyunk utalva, vérszívó, de ettől még nem leszünk barátok! Ezt tartsd észben! – figyelmeztette Amman.

– Vagyis a párducharcosoknak lehet gyereke – motyogta Tess, mintha egy teljesen másik beszélgetést folytatott volna Ammannal.

– Igen, Tess. Mi emberek vagyunk egy különleges képességgel, nem pedig halottak, mint egyesek. A sejtjeink gyors regenerációja a kulcsa az egésznek. A vámpírok teste abban az állapotban őrződött meg, amiben meghaltak, vagy átalakultak, vagy nevezd akárhogyan. Mi pedig e különleges képesség miatt nem változunk, de élünk.

– Akkor ti is gyorsan gyógyultok, mint a vámpírok – tette hozzá Tess.

– Még náluk is gyorsabban. A sejtjeink gyorsabban regenerálódnak, mint egy vámpíré, aki sérülés után vért kap.

– Ezt észben fogom tartani – mosolyodott el a nő.

– Várjunk csak! – kiáltott fel William és Ammanra szegezte a tekintetét. – Ezek szerint, nem csak én lettem hűtlen Elisabeth-hez, hiszen neked még gyereked is született…

– Én sosem szűntem meg szeretni őt – védekezett Amman.

– Talán nem, de mégis elvettél valaki mást – vágott vissza William. – vagyis amiért engem elítélsz…

– Ez azért nem egészen így van, vérszívó! Te megölted őt, én meg továbbléptem…

– Mi történt a feleségeddel? – kérdezte Theresa, igyekezett elterelni a két férfi figyelmét az iménti témáról. Elisabeth szelleme továbbra is köztük kísértett, és ez egyáltalán nem tetszett neki.

– Most halt meg a lányom, nem tudom, képes vagyok-e beszélni erről – sóhajtotta Amman.

– Ne haragudj! – mentegetőzött Tess, de aztán a férfi mégis belekezdett a történetbe.

– Sarahnak hívták és 1930-ban ismertem meg New Yorkban. Akkoriban ott éltem, éppen befejeztem a rendőrtiszti főiskolát. Tudtam, hogy a nosferatuk a nyomomban vannak, így igyekeztem elvegyülni a normális emberek között. Azok után, ami Miss Elisabethtel történt, nem akartam a harcnak többé részese lenni. Normális életre vágytam, emberi életre – az emlékezés könnyeket csalt a szemébe, Tess most először látta sebezhetőnek. – Sarah az egyik idősebb társam lánya volt. Gyönyörű, barna hajú, kék szemű szépség. Művelt volt, vicces és szórakoztató. Az első randinkon A kék angyal című filmet néztük, ami az év slágere volt. Nem telt bele egy év és már férj és feleség voltunk, egy évre rá, 1932-ben pedig megszületett Suzan. Minden csodálatos volt, elfejtettem a múltam és Sarahnak soha nem beszéltem róla. Ez hatalmas hiba volt. Nem tudom hogyan, de a nosferatuk a nyomomra bukkantak és egy éjjel felgyújtották a házunkat. Sarah könyörgött, hogy először Suzant vigyem ki a lángok közül, ő még csak három éves volt, de mire visszamentem… – egy pillanatra elcsuklott a hangja. – nem tudtam megmenteni őt.

– Annyira sajnálom – suttogta Tess és kezét gyengéden a férfi vállára tette.

– Először Elisabeth, aztán Sarah és most a lányom… Mindhárom nőt, akit valaha szerettem, a vérszívók vették el tőlem – nézett szúrósan Williamre, aki lehajtotta a fejét és szégyellte magát.

– Ezért lakolniuk kell – szólalt meg Tess. – William megfizetett azért, amit tett, de a lányod és a feleséged gyilkosai nem fogják megúszni!

– Azt hitték, akkor a tűzben mi is odavesztünk, mindenki ezt hitte – folytatta a történetet Amman. – Fogtam Suzant és eltűntem vele észrevétlenül, nyomtalanul. Mikor már elég idős volt, elmondtam neki a népem történetét és kértem, hogy végezzük el rajta is a szertartást, ezzel megvédhettem volna. Ő azonban nem akarta. Emberként akart élni, én pedig tiszteletben tartottam a döntését.

– Az előbb azt mondtad, hogy egyedül…

– Igen, de akkor még nem én voltam az utolsó párduc. Az Őrzök köre tartotta egymással a kapcsolatot, így sikerülhetett volna. Ennyi a történetem – sóhajtotta.

– Szomorú – csóválta a fejét a nő, együtt érzett Ammannal.

– Mint mindannyiunké itt – tette hozzá William.

– Indulnom kellene – állt fel, és letörölte a szeme sarkában bujkáló könnycseppet. – A temetést meg kell szervezni, nagyon sok a dolgom…

– Tudunk valamiben segíteni? – kérdezte Theresa.

– Kösz, de megbirkózom vele. Este visszajövök, remélem, találtok valami használhatót Madison iratai között.