Theresa belépett a házba, ahol az apját pillantotta meg először a nappaliban ülve, előtte jó pár sörösüveg. Belesajdult a szíve, ahogy a férfire nézett. Az az erős, szilárd erkölcsű, józan férfi az anyjukkal együtt meghalt. Azóta naphosszat ült a fotelban és ivott.

- Apa – sóhajtotta bosszúsan Tess, és elkezdte összeszedni az üvegeket.

- Hagyjál, Tess! – nyúlt az egyik sör után Ted Harris. – Nem kell fölöttem anyáskodni!

- Tönkre teszed magad – vágott vissza. – Olyan vagy, mint egy kisgyerek, aki direkt akar magának rosszat. Mit szólna anya, ha ezt látná?

- Ne merd a nevét a szádra venni! – kiabált. – Ő volt a legdrágább asszony a világon! Csodálod, hogy nem akarok nélküle élni?

- Apa, - ült le elé az asztalra. – nekem is hiányzik. De ha leiszod magad, azzal nem teszel könnyebbé semmit. Attól ő még nem támad fel.

- Tévedsz, Tessa – szólította a kislánykori becenevén. - Nekem könnyebb így.

Tess egy ideig hallgatott, és némán bámulta az apját. Arra gondolt, miért kellett ennek így lennie. Mit követett el az anyja az isten ellen, hogy így büntette őket? Tönkretették az egész családot. Lerombolták az idilli életet. És aki ezt tette, fizetni fog.

- Tényleg apa, még egy kérdés, aztán átengedlek a söreidnek. Voltál mostanában a temetőben?

- Miféle kérdés ez? – kérdezte sértődötten. – Minden reggel kimegyek. Miért?

- Ma, mikor kint jártam, észrevettem a síron valami karcolást. Nem tudom, mitől származhat. Láttad már te is?

Ted Harris mielőtt válaszolt volna, nagyot sóhajtott. Hogy mondja el a lányának?

- Tudod Tess, három hete, mikor kimentem a temetőbe reggel, anyád sírját feldúlva találtam.

- Mi az, hogy feldúlva? – hüledezett a nő.

- A föld körülötte fel volt forgatva, a növények összetörve, a sírkő pedig ledöntve. Én is láttam azt a karmolást vagy mit…

- És? Jelentetted a rendőrségen? Vagy mit csináltál?

- Semmit – sóhajtotta. Nem akarta, hogy a gyerekei tudjanak erről. – Helyreállítottam mindent, amennyire tudtam.

- De miért apa? – Tess arcáról a meglepettségen túl düh volt leolvasható, pontosan az, amire az apja számított.

- Azért, mert a rendőrség nem tesz semmit. Fogalmuk sincs, mi történt Vele. Semmirevaló banda.

- De hiszen a nyomozás jelenleg is zajlik. Ez bűntény, apa. Bele akarsz te is keveredni? Eltüntetni a nyomokat épp olyan súlyos, mint elhallgatni, ki tette.

- Anyád nem érdemli ezt! – zokogott fel a férfi. – Fogalmam sincs miért tették ezt vele! Ő soha, senkinek nem ártott, most meg még a sírját is meggyalázzák! Nem fogom hagyni, hogy az ostoba zsaruk felássák a sírt, előszedjék onnan őt, sem pedig, hogy az egész város ezen csemegézzen! Te sem mondhatod el Tessa.

- Jaj, apa… ezzel lehet, hátráltatjuk a nyomozást. Adamnek se mondtad el?

- Ő is csak egy közülük. És most hagyj!

Theresa mélyet sóhajtott ismét, majd felállt, s otthagyta az apját. Mi jöhet még? Ezt már nem lehet bírni ép ésszel.

A konyhába ment, ahol halomban állt a piszkos edény. Feltűrte az inge ujját s nekilátott mosogatni. Pár perc múlva megjelent a nővére, Faye. Szép nő volt, magas, fekete hajú, kék szemű, az édesanyjuk mása. Ám csak külsőre hasonlított rá, jegyezte meg magában Tess. Belülről semmi sem volt benne Helen kedvességéből, nagy szívéből. Önző volt és csak saját maga érdekelte. New York egyik legmenőbb kereskedelmi cégét irányította, s fiatal kora ellenére – alig volt túl a harminckettőn - többet elért, mint sokan egész pályafutásuk alatt. A családjával jóformán csak telefonon tartotta a kapcsolatot. Aznap, mikor felhívták, hogy az anyjuk kórházban van, kelletlenül utazott oda, mondván neki nincs felesleges dolgokra ideje. Aztán már másnap visszautazott New Yorkba és csak a temetésre ment vissza Huntsville-be. Azóta is a telefonjára volt gyógyulva, s mint a világ legfontosabb üzletasszonya járkált a házban. Tess tudta, hogy nem fog sokáig maradni. Sosem tette.

- Este visszamegyek – jelentette ki köntörfalazás nélkül.

- Faye, - fordult felé Tess és megtörölte a mosogatástól vizes kezét. – Nem teheted, mikor a család széthullóban van. Nézz rá apára! Szüksége van ránk.

- Sajnálom, hugi. De nekem van fontosabb dolgom is, mint azt a vén bolondot ajnározni, aki nem lát túl az önsajnálaton.

Theresa azt hitte, rosszul hall. Ennyire nem ismeri a nővérét? Ennyire kegyetlen volna?

- Az a „vén bolond” az apánk, aki felnevelt minket. Akinek mindent köszönhetünk – kezdte, bár tudta, hogy valószínűleg a szavai nem fognak célt érni. – Elvesztette a társát, akivel leélte a fél életét. Az a dolgunk, hogy itt legyünk és segítsünk neki.

- Neked mindegy, hisz neked nincs saját életed San Franciscóban. A te óráid akárki megtarthatja, doktornő. Az én munkámat viszont senki sem tudja helyettem megcsinálni.

- Oh, bocsáss meg! – hajbókolt gúnyosan Tess. – Mindig elfelejtem, hogy én csak egy egyetemi tanárnőcske vagyok, aki semmilyen fontos munkát nem végez. Mindig az én dolgom, hogy feladjak mindent, és ha bármi gond van, itthon legyek.

- Nem én mondtam – kacsintott Faye.

- Hogy tudsz ilyen lenni? – kiabálta Tess. – Meghalt az anyánk és ez is hidegen hagy? Valaki megölte őt, Faye! Hát nem érted?

- De igen, Tessa, pontosan értem – sóhajtotta s egy pillanatra őszintének tűnt. – Én ebből ki akarok maradni. Bármiben is volt bent anya, nem akarok róla tudni. Szerintem nem véletlenül ölték meg! Az utóbbi időben, mint valami megszállott kutakodott a múlt után a levéltárban.

- Történész volt, és könyvet írt a város alapításáról. Ezt a munkát máshogy aligha lehet elvégezni.

- Mondj, amit akarsz. Higgy, amit akarsz. Van itt valami, amiről senki sem beszél. Olvasd el az orvosi jelentést. Valahányszor belenézek, rágondolok, a hideg futkos a hátamon. Ha neked ez kell, hát maradj, de én lelépek.