Miután Miss Elisabeth meghalt, a barátai kiszabadítottak bennünket a rabszolga felszabadítás jegyében. Madison dühöngött!

A tekercs félelmetes erőket hordozott. Apám próbálta, de nem tudta elpusztítani. Egy varázslat védte, ezért odaadta a sámánnak, hogy találja meg a módját, hogy megsemmisíthessük. A sámán évekig próbálkozott, de nem talált olyan varázslatot, amivel sikerrel járhattunk volna. Talált azonban valami mást, egy igét, amivel a tekercset kettéválaszthatta. Kineveztek két őrzőt, akiknek az volt a feladata, hogy az életük árán is megvédjék a tekercset, és a két darab soha ne egyesülhessen. Amikor a rabszolgavadászok foglyul ejtettek minket, az egyik darabot magukkal vitték. Valószínűleg valaki később is használta ezt a varázslatot, hiszen mint tudjuk, a nosferatukhoz került egy harmadik darab.

A társaim felderítették a nosferatuk rejtekhelyét és egy összehangolt támadás során rajtuk ütöttünk. Esélyük sem volt. Megöltünk vagy kétszázat! Ám Arthurnak a főnöküknek sikerült elszöknie, és a nála lévő darabot nem találtuk meg, mint ahogy Madisonét sem. Ezután a társaim szétszéledtek, de előtte fogadalmat tettünk, hogy a nálunk lévő tekercs hollétének titkát a sírba is magunkkal visszük. A többiek mára mind meghaltak, én vagyok az egyetlen párducharcos, és így az Őrző is. Ha velem valami történik, a törzs kihal, hiszen nincs, aki elvégezze a rituálét.

Mielőtt azonban elhagytam Huntsville-t, valamit még meg kellett tennem. Elmentem, hogy bosszút álljak a kisasszony gyilkosán, de a gyáva arra már elmenekül a városból, így hát maradt Madison.

A fák közül figyeltem, miközben leereszkedett az éjszaka, ahogy a rabszolgáival kegyetlenkedett. Miután elvesztette a lányát, még gonoszabb lett, mint előtte. Folyton verte a rabszolgáit, élvezte, ahogy szenvedtek. Tudtam, hogy meg kell ezt akadályoznom. Emberi formában álltam elé.

– Te mocsok! – harsogta, amint meglátott. – Van képed idejönni?

– Tartozom magának azért, amit a népemmel művelt! – válaszoltam, ahogy próbált a kezében lévő ostorral megütni, kitéptem az ujjai közül, és végigcsaptam vele.

– Hogy merészeled, te átkozott nigger? – üvöltötte. – Megöllek!

Azzal előkapta a puskáját és rám lőtt, mire én párducalakot öltöttem, és rávetettem magam.

– Mi vagy te szörnyeteg? – üvöltötte, a kiabálásra előjöttek a rabszolgái is.

A karmaim mélyen a bőrébe véstem, lassan, élvezettel minden karmolásnál. Soha nem élveztem a gyilkolást, soha nem tettem bosszúból, csakis önvédelemből. Ő volt az egyetlen, akit szándékosan, előre megfontoltan öltem meg. Ezt a tettemet azóta sem bánom. Kiérdemelte!

– Megérdemelte a sorsát, sajnos azt kell, hogy mondjam – értett egyet Theresa. – Tehát akkor a tekercs egy része biztonságban van. Talán jobb is, ha egyelőre nem mondod el, hogy hol őrzöd. Madison darabját kell megtalálnunk minél előbb, hiszen Arthur és csapata keresni fogja.

– Jobb, ha a rendőrség is odafigyel, – kezdte William és Ammanra nézett. – hiszen a nosferatuk létszáma megcsappant az elmúlt napokban, számítanunk kell újabb eltűnésekre.

– Utálok veled egyetérteni, – válaszolta Amman. – de ezúttal muszáj. Már éjfél is elmúlt, Tess te már nagyon fáradt lehetsz, ha akarod, haza viszlek.

– Köszönöm, de még van pár dolog, amit meg kell beszélnem Williammel.

– Rendben. Akkor én elmegyek, megnézem anyámat és beugrok a rendőrségre, beszélek a kapitánnyal, hogy küldjön ki még pár járőrt a városba.

– Reggel elkezdem Madison titkos naplóit olvasni, jól jönne a segítségetek – szólt utána Tess.

– Vettem a célzást! – kiabálta vissza a férfi, majd az ajtó csattanását hallották, utána pedig gumicsikorgást, ahogy Amman immár Trevorként elhajtott a rendőrautóval.

Theresa mélyet sóhajtott, és a mellette ülő William vállára hajtotta a fejét.

– Eseménydús nap volt ez is – suttogta, és mint egy kislány, kuncogott fel.

– Így is mondhatjuk – nevetett vele William, majd komolyra fordította a szót. – Többé ne csinálj ilyet, Tess, kérlek. Nem szabad értem veszélybe sodorni az életed! Rosszul is végződhetett volna!

– William, – nézett egyenesen a férfi sötét szemeibe. – ne is kérj erre. Ha velem valami történne, te is ugyanezt tennéd. Fontos vagy nekem, nem akarlak elveszíteni!

– Veled ellentétben, nekem nem olyan könnyű ártani. Ha itt valakinek aggódnia kell, hogy elveszíti a másikat, az nem te vagy – azzal gyengéden végigsimított a kipirult arc finom bőrén, titkon hálát adva az égnek ezért a különleges nőért.

– Olyan gyorsan történik minden. Mintha felültem volna a körhintára és soha nem akarna megállni. Te nem érzed ezt?

– Én ebben a világban élek már lassan négyszáz éve.

– Nem a természetfelettire gondolok William, hanem ránk.

– Sajnálom, – sütötte le a szemét. – már kijöttem a gyakorlatból. A mai világban már biztos máshogy mennek ezek a dolgok, mint az én időmben. Akkoriban, ha egy férfi udvarolt egy nőnek, kikérte az apja engedélyét, virágot vitt neki, ha szerencséje volt, kíséret mellett sétálhatott vele a kertben. Ma már egészen más a világ.

– Egy dolog ma sem más William: a szeretet. Ez az érzés sohasem változik.

– Mennyire vagy fáradt? – kérdezte a férfi.

– Miért?

– Eljönnél velem egy helyre?