16. fejezet

Aneihk

Trevor Scott álmosan nyitotta ki a szemét, hunyorogva nézett a felkelő nap első sugaraiba. Hajnali ötöt mutatott az óra, a takarót a fejére húzta, próbált visszaaludni, de nem bírt. Az agya egyfolytában pörgött, próbált megoldásokat találni. Milliónyi lehetőséget végigfuttatott gondolatban, de egyik sem vezetett sehova. Madison egy dörzsölt alak volt, még a másvilágról is szívatja őket.

Mélyet sóhajtott, majd felkelt, egyenesen a konyhába ment és főzött egy erős kávét. Suzan szobájának az ajtaját a temetés után bezárta, gondolni sem akart arra, ami történt. Egyre elszántabban fogalmazta meg magában a mai tervet. Ő, William és Adam elmennek és megkeresik a mocskos vérszívókat és felelősségre vonják őket. Miután lezuhanyozott és evett néhány falatot, átsietett Adamért, együtt mentek a Madison birtokhoz. Theresa ragaszkodott hozzá, hogy velük tarthasson, de a három férfi megtiltotta neki. Ehelyett leküldték Madison rejtekére és kérték, hogy tovább kutasson a naplókban, végül ő sértődötten engedelmeskedett.

Odakint borult idő volt, felhők szürkítették be a reggel még napsütötte eget, még az eső is hullani kezdett, William így tudott végül velük tartani.

A csatornában sötét volt, a levegő dohos és nyirkos. Mikor leértek, William mély lélegzetet vett, próbálta kiszagolni a nosferatukat. Nem érzett semmit. Trevornak sem sikerült megtalálni a bűzüket, ám egy sokkal erősebb illatfoszlányt még Adam orra is kiszimatolt. Fogalmuk sem volt, mi lehet ez. A csatornában megdöbbenésükre egyetlen állati vagy emberi tetemet sem találtak, vérnyomokat sem láttak. Tanácstalanul néztek egymásra.

– A mocskos dö… – kezdte Adam szinte hangosan, mikor Trevor váratlanul valami távoli neszre lett figyelmes, befogta a másik száját.

Williamre nézett, aki szintén érzékelte, ami az emberi fül számára még hallhatatlan volt. Csendesen beljebb lopództak, rövidesen Adam is meghallotta Arthur számára is ismerős hangját.

– És mit kérsz cserébe? – kérdezte a nosferatu vezér valakitől.

– Hogy az enyémek közül is hozzatok vissza párat – hangzott a válasz.

William és Trevor értetlenül rántották meg a vállukat a személy kilétére vonatkozóan.

– Miért bíznánk benned?

– Mert én vagyok az egyetlen, aki segíthet. Ha jól tudom, Madison mindenkivel próbálkozott már, de egyetlen nyelvész, egyetlen varázsló sem tudta elolvasni.

– Az régen volt – felelte Arthur. – Azóta már rengeteget fejlődött a modern technológia, most sikerülhet.

– Valóban? Akkor sok sikert!

– Várj! – szólt utána a szörny. – Meg kell beszélnem a mesterrel.

– Azt hittem, te vagy a főnök!

– Én vagyok – kérte ki magának, düh érződött a hangjában.

A beszélgetés elhallgatott néhány másodpercre, Trevor és William még zavartabban nézték egymást. Mester? Mi az ördögről zagyvál ez össze? Arthur valakinek dolgozik?

– Látogatóink vannak – azzal tíz eddig nem látott nosferatu vámpír vette körbe őket.

– Úgy látom, Arthur nem unatkozott – szólalt meg William, ahogy a lények körbezárták őket.

– Úgy tűnik – helyeselt Trevor. – Várj még, értékes információkat tudhatunk meg – intette nyugalomra a fegyverét szorongató Adamet.

– Nahát, Taylor és Scott… micsoda régen láttuk egymást utoljára! – üdvözölte őket Arthur gúnyos hangján. – Ha nem tudnám, hogy utáljátok egymást, már kezdeném azt hinni, hogy valami kibontakozóban van köztetek…

– Humorbugyor – grimaszolt Trevor, de hiába nézett körbe, nem látta a másik alakot, akitől a szag és a hang származott. – Úgy gondoltuk, van egy kis elintézetlen ügyünk.

– Jaj, csak nem a nyanyára gondolsz a házadban? – vigyorgott Arthur gonoszul.

– Igazán bátor cselekedet egy idős nőt álmából felverni és megölni – tette hozzá undorral a hangjában William.

– Sajnos nem válogathatunk az eszközökben – sóhajtotta melodramatikusan a másik.

– Igen, ezzel mi is így vagyunk – tette hozzá Adam. – Apám mit ártott nektek?

– Apád? – kérdezte Arthur. – Semmit.

– Akkor miért támadtátok meg?

– Na, jó! – kiáltott fel, szemei vörösen izzottak. – Kezd már elegem lenni belőletek! Először Taylor jön ide és keresi rajtam a nőjét, most meg te támadsz nekem! Mindenért mi lettünk hibásak, ami ebben a városban történik?

– Hazug disznó – sziszegte Adam, szíve egyre hevesebben pumpálta az ereibe a vért.

– Idehallgass fiacskám! – dühöngött Arthur, a falhoz szorította Adamet, és hegyes körmét végighúzta a nyakán. – Vállalom a tetteimet! Apádhoz semmi közöm és a bandámnak sem! Ha mi el akarunk intézni valakit, azt elintézzük és pont. Mint ahogyan Trevor lányával is tettük.

– Nem tudod bemesélni, hogy nem ti tettétek! Mocskos vérszívók! – Adam dühösen pofán köpte a rusnya lényt, majd folytatta. – Megöltétek anyámat, ezt sosem fogom megbocsátani, sem pedig, amit apával tettetek! Nem hagyom, hogy több embernek ártsatok ebben a városban!

– Valóban? És mit teszel ellene, te szuperhekus?

– Elég volt! – kiáltott fel William. – Ne acsarkodjatok! Mondd, mit akarsz!

– Ti jöttetek hozzám! – azzal ellépett Adamtől, és Trevor felé fordult. – Felteszem, bosszút állni.

– Játszunk nyílt lapokkal! – folytatta William. – Tudjuk, hogy a tekercs egy része nálatok van, de azzal az egy résszel sokra úgysem mentek. Miért nem hagyjátok el Huntsvillet és akkor megkíméljük az életetek?

– Nagy kegyesen, mi? – röhögött fel rút hangján. – Még nem fejeztük be itt.

– Esélyetek sincs, Arthur.

– Ne röhögtess Taylor! Nektek nincs esélyetek! Erősebbek vagyunk, mint valaha és közelebb vagyunk a megoldáshoz, mint gondolnátok.

– Valóban? Honnan tudjátok, hogy mi nem?

– Már csak a párducok tekercsére van szükségünk és…

– Na, ez az, amit sosem fogtok megkaparintani.

– Én ezt ilyen bátran nem állítanám…

– Ha hozzá mertek nyúlni Tesshez egy ujjal is… – támadt rá Adam ismét.

– Nyugalom, már nincs rá szükségünk…

– Valóban?

– Így van… – szólalt meg egy idegen hang, aki eddig a fal sötétjében rejtőzött.

Legnagyobb megdöbbenésükre előlépett egy magas, éjfekete férfi. Trevor ahogy meglátta, felismerte a levegőben eddig terjengő szagot. Ősi ellenségei egyike állt a szeme előtt.

– Hello, Amman – nézett félelmetes szinte teljesen fehér szemeivel a férfire.

– Téged mindenki ismer? – súgta oda neki William, fogalma sem volt, ki vagy mi ez az alak. Egy újabb párduc? Mostanában mindenhonnan ilyenek bukkannak elő, egyik kattantabb, mint a másik.

– Te élsz? – kérdezte Trevor őszinte döbbenettel.

– Igen, élek! – mosolygott tökéletes fogsorával a másik. A nyakában csontokból készült lánc lógott.

– Szóhoz sem juttok! – nevetett fel Arthur. – Ezért megérte! Döbbenetes fordulat! Esélyetek sincs!

***

Theresa Harris mélyet sóhajtott és becsukta a naplót. Elege volt már Madison lelketlen szavaiból. Képes volt oldalakon át ecsetelni, hogy milyen kegyetlenségeket hajtott végre a rabszolgáin. A sötét, levegőtlen lyukban már megfájdult a feje a könyveket beterítő portól, ezért felállt.

Végigsétált az üvegcsékkel teli polc mellett, melyekben fura színű és szagú folyadékok voltak, mikor egy cetlit pillantott meg az egyik üveg alatt. Kihúzta a megsárgult papírost, valami homályos írást látott rajta.

„Ha a kapu kulcsát keresed, a pihenő virágnál megleled.”

Ahogy a zagyva szöveget olvasta, a szíve nagyot dobbant. Mit jelenthet ez? Valami rejtvény talán?

– Miféle hely ez? – kérdezte egy hang a háta mögött.

A teste összerándult a nem várt zaj hallatán, meglepve vette észre, hogy Mara áll mögötte.

– Madison titkos szobája – felelte Theresa és próbált természetesen viselkedni.

– Mint egy patkánylyuk – jegyezte meg a nő, ahogy hosszú ujjaival végigsimított a vastag poron.

– Ezért is illik Madisonhoz olyan jól – vágta rá Tess. – Mit keresel itt?

– Erre jártam… a többiek hol vannak? – nézett körül.

– Dolguk van – felelte Tess a cetlit a markába rejtve. Nem bízott Marában.

– Valami veszélyes lehet, ha téged itt hagytak – puhatolózott Mara.

– Ha azért jöttél, hogy pletykáljuk, vagy kifessem a körmeidet, sajnos most nem érek rá – Tess elhatározta, hogy nem ad semmilyen fontos információt.

– Nem vagyok ellenség – mondta Mara, látta Tess arcán, hogy továbbra sem hisz neki.

– Bizonyítsd be! Miért jöttél Huntsville-be?

– Mert veszélyt éreztem! Mondtam már – sóhajtotta. Milyen buta ez a lány! – Valami készülődik itt, a szellemek mondták.

– Hangokat hall. Egyre jobb… – dörmögte magában Tess.

– Nem csak a nosferatuk vannak itt, Theresa. Érzem valami gonoszabb és egy rossz szellem jelenlétét is. Az ellenségeink összegyűltek, és ha nem vigyázunk, legyőznek bennünket! Mindannyian veszélyben vagyunk!

– Ezt mindenféle varázsló tudás nélkül is megmondtam volna!

– Azt hiszed, viccelek? – támadt rá a nő, és a falnak szorította.

– Nem félek tőled! – sziszegte Tess.

– Azt rosszul teszed! – válaszolta Mara.

A nő hirtelen a fejéhez kapott, ahogy felnézett, a szemei egészen fehérek voltak. Félelmetesen nézett ki.

– Mi történt? – kérdezte Tess ijedten. – Rohamod van?

– Valami történik! – nézett rá rémülten. – Trevorék, veszélyben vannak!

– Ezt honnan veszed? Válaszolj! – rázta meg Tess.

– Trevor és én egy törzs és egy faj tagjai vagyunk… mivel boszorkány vagyok, megérzem, tudom, hogy baj van!

– Elmentek Arthurt keresni…

– Tudod, hova? – Theresa helyeslően bólintott. – Akkor induljunk, nincs idő késlekedni!

Tess nem tudta, miért engedelmeskedik ennek az őrült nőnek, de a papírost a zsebébe gyűrte, majd kiviharzottak a házból.

– Itt találták meg anyát, miután megtámadták a vámpírok – mondta Theresa, az autóból kiszállva. – Mikor William eltűnt, akkor is itt mentem le a csatornába és hosszas keresgélés után találtam csak meg. De neked bizonyára van valami szuperképességed vagy egy varázsige a tarsolyodban, ami megkönnyíti a dolgunkat, ugye?

– Ne aggódj! Megtaláljuk őket – azzal fél kézzel felemelte a nehéz csatornafedőt, amit legutóbb Tessnek csak keserves meló árán sikerült megmozdítania egy munkás segítségével, aki mellesleg bolondnak nézte.

– Már azt hittem, sose érsz le – jegyezte meg Mara a lépcső alján állva, csípőre tett kézzel.

Tess sértődötten meredt rá, de inkább nyelt egy nagyot, nem volt idejük veszekedni.

Mara behunyta a szemét, valamit mormolt magában.

– Erre! – mutatott az egyik mellékjárat felé.

Theresa a sötétben botladozva követte a számára túlságosan is gyorsan haladó nőt.

– Nem látok semmit! – méltatlankodott, mikor ismét megbotlott és térddel beleesett egy tócsába.

– Nem kirándulni jöttünk, felfogtad, Barbi? – húzta fel Mara bosszúsan. – Nem is tudom, miért hoztalak magammal, mikor csak hátráltatsz!

– Bocs, hogy én nem valami félállat vagyok, mint egyesek, és nem látok a sötétben! – indult utána Tess morogva.

Hamarosan hangokat hallottak. Mara a falhoz lapult, megütötte az orrát az ismerős szag, amit az egész csatornában érezni lehetett.

– Figyelj, Tess! – súgta a nő fülébe. – Hagyd, hogy megtaláljanak, ezek a dögök úgyis kiszimatolják az emberszagot. De el ne áruld, hogy itt vagyok!

Azzal lökött egyet a nőn, aki egyenesen a másik járat bejáratáig szédült.

– Tess, kedvesem – kapta el Arthur, és a helyiségbe vezette. – Örülök, hogy ilyen szépen összejöttünk! Már csak te hiányoztál!

William mérgesen nézett a nőre, pillantása azt üzente: „Mi a csudának jöttél ide?”.

– Ahogy elnézem, Taylor nem örül ennek a kis magánakciódnak – azzal a nőt William karjaiba lökte. – Szóval, hol is tartottunk?

– Épp a különféle kínzásokat emlegetted, amivel ki akarod szedni belőlem a tekercs hollétét.

– Tényleg! Micsoda jó memóriád van, Amman.

– Mit művelsz? – súgta William Theresa fülébe dühösen, mialatt szorosan magához ölelte.

– Mara – súgta vissza Tess és sokatmondó tekintettel nézett William szemébe.

– Jaj, nem is említettem, hogy elégettük azt a kis papírost? – kérdezte széles vigyorral az arcán Trevor. – Mégsem olyan jó a memóriám…

– Kétlem – vágta rá Arthur. – Te Elisabeth kisasszony megszállottja voltál, abban reménykedtél ennyi éven át, hogy visszahozod, biztos vagyok benne, hogy a tekercs általad őrzött része biztonságban van.

– Hülyeség! – legyintette Trevor.

– Bocs, hogy közbeszólok, de jó lenne, ha eldöntenétek, mi lesz. Már egy órája ezt a bűzt szagoljuk – szólalt meg Adam.

– Benneteket kinyírunk, Ammant megkínozzuk, elmondja hol a tekercs és őt is kinyírjuk, ez megfelel?

– Remek kis terv… csak egy vele a baj… – mondta Adam és elővette a háta mögött rejtegetett pisztolyt, és lelőtte az egyik, hozzá legközelebb álló nosferatut, aki pillanatok alatt semmivé foszlott.

Erre a magas, fekete férfi, akinek a nevét nem sikerült megtudniuk, a rendőr felé intett, mire Adamet egy hihetetlenül erős légnyomás a falhoz vágta, a fegyver pedig a levegőben repülve a férfi kezében landolt.

– Mi az isten! – nyögött fel Adam.

– Az aneihkok varázsolni képesek, de átváltozni csak teliholdkor…

– Az aneihkok? Ez az? – kérdezte Adam ijedten, és Trevor meséjére gondolt a rettenetes kannibálokról.

– Az én törzsemtől rettegett egész Afrika, míg ezek a kutyák tönkre nem tettek mindent! – szólalt meg, és Adam felé indult. – Ellopták tőlünk a szent varázsigét, ami utat tudott nyitni a világok között, és ami felemelkedésünk kulcsa volt! Azóta, nem vagyunk képesek megsokszorozni seregünket, és a hatalmunk is hanyatlóban van.

Amikor Adam elé ért, a puszta pillantásával a földön tartotta a férfit, a szeme teljesen fehér lett, Adam fuldokolni kezdett.

– Hagyd abba! – üvöltötte Tess.

– Adjátok át, amit ez a féreg kér, és előbb a túlvilágra kerültök, szenvedés nélkül – Adam ájultan terült el a földön, Tess nem tudta, él-e. – A tekercs olvasása nem okoz gondot többé, hiszen az én nyelvemen íródott. Rátok már nincs szükség.

Ekkor egy éles nyíl a bejárat felőli sötétségből egyenesen az aneihk karjába fúródott. A lény mérgesen bődült fel, Arthurra szegezte a szemét.

– Ez meg mi volt?

– Nézzétek meg! – intett két csatlósának, ám ahogy a sötétbe léptek, két nagy puffanás hallatszott, és utolsó üvöltésük.

– Jöhet a következő – lépett be Mara elégedett vigyorral az arcán, kezei között az előző vámpírokból maradt port dörzsölgetve. – Igaz a bibliai mondás: porból lettél…

– Ez meg ki a franc? – kérdezte mérgesen Arthur.

– Imara, az excsajom! – felelte Trevor fülig érő vigyorral az arcán.

– Vigyázz a szádra! – nézett rá mérgesen Mara.

Közben Adam magához tért, Tess felsegítette a földről. Kihasználták a nő miatt támadt zavart, és egy helyre csoportosultak. Ekkor a fekete harcos ismét felemelte a kezét, hirtelen hatalmas lángoló tűzoszlop zárta el az útjukat.

– Nem rossz – bólintott elismerően Mara, majd elmormolt néhány érthetetlen szót, és magasba emelte a kezét. Erős szél támadt, ami megváltoztatta a tűz irányát. Remek időzítés, pont mielőtt megégethette volna Trevorékat. A tűzfüggöny megindult az ismeretlen ellenfél felé, aki jobbnak látta kioltani azt, mielőtt a boszorkány ropogósra süti.

– Ki ez a bestia? – dühöngött Arthur.

Az ellenséges varázsló elmosolyodott, méltó ellenfélre talált. Két kezét az égnek emelte, és imádkozni kezdett, mire a vámpírok és a párducok is hegyezni kezdték a fülüket. Aztán ahogy a furcsa hang erősödött, Tess és Adam is megértette, hogy milyen veszély közeleg. Patkányok lepték el a csatornát, több százan, talán ezren. Beborították Amman testét, ő próbálta lerázni őket magáról, de túl sokan voltak. Harapták, karmolták, ahol csak érték. Will teljesen lebénult, erős hányinger lett úrrá rajta. Eszébe jutott a pestis, ezek az állatok tehetnek arról, hogy odaveszett a családja. Tess felsikított a rémülettől. Adam próbált fedezéket keresni magának, és húgának. A patkányok a nosferatukat sem kímélték. Egyedül Imara maradt józan. Az állatok sírásától nem lehetett hallani, hogy mit mond, de hirtelen víz tört fel a földből. Mintha egy egész folyó zuhant volna be, magával sodorta a rusnya állatokat. Az a néhány, amit az özönvíz után a harcosok ráztak le magukról, ijedten menekült.

A fekete harcos újra kántálni kezdett. A föld megremegett, kövek kezdtek hullani, egy nagy éppen Tess felé zuhant, Will az utolsó pillanatban vetődött oda, hogy megvédje a nőt. A nosferatuk kihasználva a földrengés keltette fejetlenséget menekülni kezdtek. Amman és Will ugyan megöltek néhányat, de nem könnyítette meg a dolgukat, hogy a barátaikra is vigyázni kellett. Mara következett. Elszórt néhány magot, és ismét érthetetlen nyelven mondott valamit. A magokból villámgyorsan egy kúszónövény fejlődött, úgy mozgott, mint egy óriáskígyó. Mintha élt volna. Az aneihk felé vette az irányt, és körbetekeredett rajta, beleszorítva a szuszt. A földrengés abbamaradt, az idegen varázsló csak vergődött a növény szorításában. Trevor lépett oda hozzá.

– Add át az üdvözletem a társaidnak a túlvilágon – mosolyodott el diadalmasan, miközben a fehér szempárba bámult.

– Nem győztetek! A halálom nem jelent semmit! Még többen fognak jönni utánam!

Trevor már emelte a karmait, amikor Mara termett ott, és kitépte az aneihk szívét.

– Én végeztem a piszkos munkát, te pedig learatnád a babérokat? Még mit nem! – nézett gúnyosan Trevorra, és a földre dobta a még mindig dobogó szívet.

Elcsendesedett minden. Körbenéztek, de a hullán, és a Williamék által megölt vámpírok hamvain kívül nem maradt semmi.

– Arthur? – kérdezte Trevor, reménykedve, hogy egyiküknek sikerült elkapnia.

– Meglépett. Megint – jegyezte meg Will. – Tűnjünk el innen gyorsan!

***

– Te ostoba idióta! – szólalt meg a bosszús hang, miközben figyelte a fal mögül az egyre távolodó alakokat. – Megint hagytad őket elmenni! Ekkora agyalágyultat nem hordott hátán a föld! Használhatatlan vagy!

– Sajnálom, főnök… – hebegte. – De a nő… nem számítottunk rá!

– Megölte a hiénát, az aduászunk oda, nos, mi az új ötleted, te agyhalott? – azzal belerúgott a mellette álló nosferatu vámpír csontos lábába.

– Au! – kiáltott fel. – Ne legyen mérges! Kitalálunk valamit!

– Remélem a fordítást eltetted, te húgyagyú!

– El…

– Legalább egy dolgot képes voltál jól csinálni… kövesd őket! Tartsd rajtuk a szemed, különben megbánod!

– Igenis, mester! – hajbókolt.

– Takarodj! – nézett szúrós kék szemeivel a gusztustalan lényre. Alig várta már, hogy leszámolhasson vele. Legszívesebben most belevágna egy karót a mihasznába, de türtőztetnie kellett magát még egy kicsit.

Fekete haját hátradobta a vállán, megigazította elegáns ruháját, és elindult a feljárat felé.