9. fejezet

A támadás

– Nem hittem, hogy még az életben beteszem ide a lábam! – rázta a fejét Trevor, amint belépett a Madison – kúriába.

Annyi év gyötrelme tört rá hirtelen és most még jobban szerette volna az előtte álló vérszívó szívét kitépni, de ugye, mint kiderül, ez lehetetlen volt. Végre itt állt előtte a férfi, aki megölte a legcsodálatosabb nőt, akit valaha ismert és nem árthatott neki. Sőt! Kénytelen vele együtt működni. Ez cseppet sem volt ínyére, de úgy érezte, tartozik ezzel Theresának.

– Én is így éreztem, mikor visszatértem annyi év után – sóhajtotta William. – Kövess!

Azzal a titkos átjáró felé vezette a másikat, rövidesen Madison rejtekhelyén voltak. Trevor körbenézett és fogalma sem volt, hol van.

– Mi ez? – kérdezte.

– Madison, mondjuk úgy, laboratóriuma. Nekem fogalmam sem volt arról, hogy mikkel foglakozott a szabadidejében – mutatott körbe.

– Még mindig nem értelek – tárta szét a karját, legszívesebben rögtön a csatornába ment volna, hogy megöljön legalább azokból a vérszívókból néhányat.

– Madison felesége meghalt, ő megszállottan kereste a módját annak, hogy visszahozza. Boszorkányokat hozatott, maga is próbálkozott valami varázsigével, de nem sikerült neki.

– Egy őrült zsarnok volt! – szisszent fel Trevor. – El sem hiszed mekkora elégtételt jelentett, mikor széttéphettem!

– Elhiszem… megértem… – felelte elgondolkodva. – Itt mindent dokumentált, de még nem volt időm végigolvasni őket. Rá kell jönnünk, mit akarnak a nosferatuk, hogy…

– Én tudom, mit akarnak és azt is, hogy nem fogják megkapni! – szakította félbe Trevor.

– Te tudod? – kérdezte William.

– Igen, de nem fogom elmondani neked. Nem bízom benned, vérszívó!

– Erre minden okod megvan – válaszolta William. – Akkor mégis miért akarsz segíteni nekem?

– Mert ha igazad van és azok a dögök rabolták el Tess-t, akkor egyedül úgysem sikerülne kiszabadítanod. Nem vagy hozzá elég erős – kacsintott rá.

– Ebben is igazad van.

– Nem kell velem mindenben egyetértened. Ettől nem leszel szimpatikusabb! Ne szarakodjunk ennyit, hanem menjünk, mert minden perc számít!

– Igazad van. Most kell mennünk, míg sötét van.

– Milyen kellemetlen, hogy ti vérszívók nem tudtok kimenni a napra – nevetett fel. – Ebből is látszik, hogy milyen sötét lények vagytok.

– Ez a mi szerencsénk – hagyta ismét viszonzatlanul a megjegyzést William. – Így a legtöbb nosferatu elment a csatornából vadászni a felszínre, könnyebben besurranhatunk.

– Várj csak! – nézett rá Trevor sejtelmes szemekkel, mint aki épp most fedezte fel a spanyolviaszt. – Azt mondtad ugye, hogy téged csak egy módon lehet megölni. Akkor mi a helyzet a nappal?

– Hogy érted? – meredt rá William.

– Ha nem tudsz elégni a napon, akkor akár ki is mehetsz rá.

– Nem. Megölni nem fog, de nagyon csúnya égési sérüléseket okoz.

– Na és? A vámpírok nem gyógyulnak gyorsan?

– Hát, azért ezt inkább kihagyom – grimaszolt William. – A vámpírlét nem jutalom, hanem büntetés. A napfény megéget minket. Tudom, hogy mostanában a vámpírok csak úgy rohangálnak a napon, sőt még fénylenek is a filmekben és regényekben, de a valóságban ez másként van.

– Hála isten, mi nem szerepelünk ilyen sokat a médiában! – sóhajtott fel Trevor nevetve.

William a szekrényhez ment és valamit kivett belőle. Egy ezüst tőr volt.

– Az minek? – kérdezte Trevor.

– Hát te tényleg nem vagy nagy könyvrajongó! Bár ez is csak a komolyabbakban szerepel… Az ezüst árt a vámpíroknak. Csúnyán meg lehet bennünket sebezni vele.

– Add csak ide kicsit! Hadd próbáljam ki! – nyúlt utána Trevor.

– Olyan, mint a vas… van, akinek meg az árt – kacsintott, és eltette a tőrt a kabátja alá.

– Csak azt ne mondd, hogy a fokhagymától is összecsináljátok magatokat!

– Hát, szó szerinti értelemben nem, de vannak ránk bizonyos hatásai.

– Például?

– Ha olyat támad meg egy vámpír, aki fokhagymát evett, annak a vérétől rosszul lesz, vagy ha megérzi a szagát, iszonyodik tőle.

– Még szerencse, hogy imádom a fokhagymát, úgyhogy ne is próbálj megharapni! Jut eszembe, anyám fantasztikus fokhagymás csirkét készít, szívesen látunk vacsorára!

– Ha kiörömködted magad, akár mehetnénk is, hogy megmentsük Tess-t…

– Már évek óta erre várok! Majd azt képzelem, hogy téged öllek meg! – kacsintott Trevor.

Az utcát sötétség borította, mikor a két árnyék elsuhant az üzletek előtt. Az emberek már mind aludni tértek, csupán a hold figyelte a titkos mozdulatokat. Az egyik felemelte a csatornafedelet, egy pillanat múlva már látni sem lehetett őket.

Trevor beleszippantott a levegőbe, és elfintorodott. Kifinomult szaglásával rögtön megérezte a nosferatuk jellegzetes bűzét.

– Erre – intett William, az egyik elágazásnál befordultak. Az útjukat néhány állattetem keresztezte, még egy emberi hullát is láttak, de nem szenteltek neki különösebb figyelmet, próbáltak olyan gyorsan eljutni a célig, amennyire lehetett.

William észre sem vette a rájuk leselkedő vörös szemeket, mikor Trevor a puszta kezével leszakította a vámpír fejét, majd maradványait az egyik sötét üregbe dobta.

– Ez gyors volt – biccentett elismerően William.

– Csak követem a már említett stratégiám. Meg aztán ezeknek a bűzét messziről megérzem – felelte elégedetten.

Hangtalanul haladtak előre, mikor William intett Trevornak, hogy álljanak meg.

Odabentről – mivel épp egy tágasabb helyiség előtt álltak – hangok szűrődtek ki.

– Nem érdekel, ha kell a szeme láttára öljük meg! Előtte tépjük apró darabokra – dühöngött az egyik.

Fogalmuk sem volt, hányan lehetnek bent, de nem akartak kockáztatni. Noha Trevor erősebb náluk, Williamet ugyan megölni nem tudják, de a gyengesége könnyen veszélybe sodorhatja az akciójukat. Azt azonban biztosra vették, hogy Theresa ott van valahol és ezek az imént róla beszéltek. Williamnek támadt egy ötlete. Megálljt intett Trevornak, ő maga pedig belépett a helyiségbe.

– Arthur, beszélnünk kell – fedte fel kilétét. Trevor magában elátkozta a „féleszűt”.

– Taylor… már megint te vagy az! Nem tudsz nélkülünk élni? – nevetett fel a csúf lény.

– Azért jöttem, hogy alkut kössünk. Engedd el őt és azt tesztek velem, amit akartok.

– Kit engedjek el? Miről süketelsz te itt? – mordult rá Arthur.

– Nagyon jól tudod, kiről beszélek. Nem tud semmit, nem veszitek hasznát. Úgy jártok vele, mint az anyjával.

– Miért gondolod, hogy a te életed bármit is ér nekünk? Miért gondolod mindig, hogy vagy olyan helyzetben, hogy alkudozz velünk? – üvöltött rá, hangjától az egész csatorna megremegett.

– Talán segíthetek, vannak dolgok, amiket tudok Madisonról és amiknek hasznát vehetnétek, de csakis akkor, ha Theresának nem esik bántódása.

– Nézd Taylor, a nőügyedihez semmi közünk, bár kétlem, hogy ez alkalommal is jól végződne, de itt a dolgok sokkal komolyabbak és a tét is nagyobb, mint egy ostoba ember élete! Egy senki kis halandó! Nem értesz semmit!

– Nem! Te nem értesz semmit! – kiáltotta William, előrántotta a kabátja alól az ezüst tőrt és Arthurnak rontott vele.

A vámpír üvöltésétől vált hangossá a csatorna, amikor a fegyver a vállába fúródott. Húsa füstölt, sercegő hangot adott, ahogy az ezüst marta.

– Hol van? – kérdezte William, majd megforgatta a tőrt ellenfelében, amitől ő még hangosabban üvöltött.

– Mit képzelsz, ki vagy te? Te egyszerű paraszt, te vámpírok szégyene! – kacagott fel Arthur. – Eljössz a birodalmamba, és TE fenyegetsz engem, te erőtlen kis senki?

Azzal ellökte magától a férfit, és kihúzta a tőrt. Csúnya seb maradt utána, de a nosferatu tudta, hogy percek múlva már emlékezni sem fog rá. Két másik elkapta Williamet, egyikük a karját, másikuk a nyakát ragadta meg. Egyenként is erősebbek voltak, a férfi tudta, hogy hiába küzd. Arthur odalépett, és a hasába szúrta a tőrt. Néhányan a háttérből röhögve figyelték, ahogy a főnökük az új áldozatával játszadozik, de nem tudták sokáig élvezni a műsort. Egy hatalmas fekete alak suhant el közöttük, azonnal jobblétre szenderítve a szerencsésebbeket. Néhány végtag repült a levegőbe, mielőtt porrá vált volna, vér fröccsent a csatorna falára.

– Mi a fene? – kapta fel a fejét Arthur, és meglátta azt az alakot, ami már évszázadok óta kísértette rémálmaiban: egy éjfekete, félig ember, félig párduc démont.

– Nem, ez nem lehet! Te? – hátrált a vámpír.

Négy nosferatu Ammanra ugrott, karmolták, harapták, mindegyikük próbált sebet ejteni rajta, több-kevesebb sikerrel, de csak néhány pillanatig reménykedhettek győzelemben. A párduc megfeszítette a testét, és a vérszívók a levegőbe repültek. Egyikük fejét még estében leszabta, és egy másikat is sikerült kettétépnie, mielőtt az földet ért. A maradék kettő a tömegbe zuhant a társaik közé, akik felfogva a veszélyt, fejvesztve menekültek. Amman felmordult és közéjük vetette magát, pengeéles karmaival kaszabolni kezdte őket. Újra és újra lecsapott rájuk. Vér és hamu piszkította be a testét, ahogy kivégezte áldozatait. Fülében a vámpírok halálsikolyának dala zengett, micsoda gyönyörű muzsika! Átjárta az ősi ösztön, amit utoljára több mint száz évvel ezelőtt érzett. A fejében a gondolatok helyét az ölés öröme vette át, mert tudta, hogy amit tesz, az a világ javát szolgálja. Ártatlant soha nem ölt, mint ahogy a beavatási szertartáskor megfogadta. Az ő létüket Awaki csakis azért tette lehetővé, hogy igazságot szolgáltassanak a gonosz ellen és megvédjék a népüket. De a párduc ragadozó állat, a vérében van a gyilkolás. Ritka volt az, amikor Amman ölhetett, de ha nagy ritkán lehetősége adódott rá, ő próbálta minden pillanatát kiélvezni. Sok sebet szerzett, de ez nem zavarta.

Amikor elfogytak a gusztustalan szörnyek, körbenézett reménykedve abban, hogy még bújik egy valahol. Fülelt, de nem hallott semmit. Csak ő maradt, és egy tucatnyi nosferatu hamva. Ekkor kapcsolt, hogy eltűnt Arthur, a nagyfőnök, akinek vérére a leginkább szomjazott és vele együtt Williamnek is nyoma veszett.

Az ostoba! Csakis magának köszönheti az egészet! – dühöngött magában. Ő itt befejezte. Egyelőre.