***

Theresa Harris békésen fordult meg álmában, kezét a mellette fekvő férfire tette. William végigsimított a gyönyörű arcon, majd a göndör tincsekkel kezdett játszadozni. Még soha életében nem érzett hasonlót, hiszen szerelemből még egyetlen nő mellett sem ébredt. Noha voltak éjszakák még a londoni élete során, mikor bizonyos szükségleteit kielégítette, mivel ereje teljében lévő, érett férfi volt, de Elisabeth és közte sohasem mentek el eddig a dolgok. Nem is mehettek volna egy olyan apával a képben, mint Madison, és Willnek a lány jó hírére is gondolnia kellett. Persze ez már egy másik évszázad, sőt évezred volt, és az idők, az erkölcsök is sokat változtak. Tess egy teljesen más nő volt, vele ez a kapcsolat igazi volt és őszinte, míg Elisabeth-tel inkább egy romantikus meséhez hasonlított az egész. Nem volt idejük szerelmük kibontakoztatására, tudta, hogy ez is másként lesz a mellette fekvő nővel. Fogalma sem volt, mivel érdemelte ki ezt az ajándékot, de elhatározta, hogy mindennél jobban óvni fogja és szereti.

– Jó reggelt – mormogta álmos hangján Theresa és mint egy kiscicáé, úgy dorombolt a hangja.

– Jó reggelt – puszilta meg a homlokát William. – Nem mindennapi élmény egy ilyen gyönyörű nő mellett ébredni.

– Hány óra van? – kérdezte Tess és felkönyökölt, de nem látott órát sehol.

– Nyolc körül lehet, még korán van felkelni – mosolyodott el a férfi, és visszarántotta Tesst a párnák közé.

– Nem kellene mégis elkezdeni olvasni Madison jegyzeteit?

– Még pár percig hadd élvezzem a látványod! – kacérkodott vele William továbbra is.

Theresa végigsimított a tökéletes testen, a férfi izmai megfeszültek kidolgozott mellkasán, erős lábaival átfogta a nőét. A láncára tévedt a szeme, megpillantotta a csúf patkánykoponyát.

– Szóval ez az a híres talizmán – simított rajta végig.

– Ijesztő? – kérdezte William, mire Tess megrázta a fejét. – Valahányszor ránézek, eszembe jut, hogyan jutottam el idáig. Aiga igazán értett a büntetéshez.

– Talán még nincs itt az ideje, de azért felteszek egy kérdést – nézett a nő a sötét szempárba, William tudta, hogy nehezen böki ki, mit akar.

– Nincsenek titkaim előtted, Tess – válaszolta, felkönyökölt, majd tenyerére támasztotta a fejét.

– Gondolkoztál már azon, hogy mi lesz velünk, ha ez az ügy megoldódik, eltűnnek a nosferatuk, én újra csak egy tanárnő leszek, te pedig író?

– Akkor is ugyanígy foglak szeretni és vigyázni rád.

– És ha én majd megöregszem, de te fiatal maradsz? – kérdezte félve a nő.

– Majd ha eljön az ideje, erre is találhatunk megoldást – csitította William. Tudta, hogy kényes területre tévedtek.

– Én ember vagyok, te halhatatlan…

– Nem fogok erőltetni semmit, Tess. Bárhogy is alakul a közös jövőnk, az a TE döntésed lesz. Én már leéltem 378 évet, te még csak huszonnyolcat. Ha nem találunk más megoldást, akkor a halálod előtt megkérlek, hogy szakítsd le a nyakamból ezt a láncot és veled tartok.

– William… – suttogta meghatottan, könny futotta el a szemét.

– Én hiszek abban, hogy azért kellett ilyen sokáig élnem, hogy veled találkozhassak, és a rengeteg szenvedés is mind ezért volt. Most azt mondom, megérte, mert megtaláltalak.

– Szeretlek – válaszolta a nő, és forró ajkait Williamére tapasztotta.

– És ha úgy döntök, hogy azzá akarok válni, ami te lettél? – kérdezte félve, miután elváltak.

– Akkor azt mondom, hogy soha! Nem akarhatod, hogy szörnnyé tegyelek, épp elég megbirkóznom a saját lelkiismeretemmel. Erre ne is kérj! Nem akarok hazudni neked, soha nem foglak átváltoztatni, Tess. Bízzunk benne, hogy találunk más megoldást.

– Rendben – egyezett bele a nő.

– És most repüljünk vissza a földre – mondta William. – Gyorsan megnézem, milyen kaja van itthon, gondolom, nem azt iszod, amit én – kacsintott Tess-re, aki játékosan elfintorodott.

– Én inkább egy feketét kérnék.

– Mindjárt megnézem, mit tehetek az ügy érdekében. Sajnos tegnap nem volt időm bevásárolni…

Elindult lefelé a lépcsőn, mikor vad kopogtatás hallatszott a bejárati ajtón.

– Nyitom már! – sietett oda, legnagyobb meglepetésére Trevor rontott be rajta, a ruháján vérfoltok.

– Megölték – motyogta, a tekintete zavarosnak tűnt. – Hazamentem és már halott volt…

– Kik? Kit? – kérdezte William a nappaliba vezetve a zavarodott férfit.

– A mocskos vérszívók… kiszívták belőle az életet… a lányom halott! – nézett dühtől szikrázó szemekkel Williamre.

– A lányod? Nem is tudtam, hogy van egy lányod – mondta a meglepett Theresa az ajtóból, aki a hangok hallatán lement a földszintre.

Trevor végigmérte a nőt, megbotránkozva látta, hogy mindössze egy pólót visel.

– Nekem darabokra hullik az életem, ti meg itt enyelegtek? – mordult fel.

– Nem az van, amire gondolsz – dadogta zavartan Tess.

– Nem kell magyarázkodnod! – figyelmeztette William. – Ez most nem rólunk szól!

– Nem rólatok szól? – ugrott fel Trevor, a dühtől megjelentek a fekete párducszőrök a testén. – Ti hoztátok ránk ezt a mocskos vérszívó bandát, most nem lenne halott, ha…

– Elfelejted, hogy nem csak ő halt meg, de az anyám is! – kiáltott rá Tess. – Mellesleg, ha te nem kezdesz el öldökölni, talán nem oda mentek volna először.

– Vagyis az én hibám? – rogyott le a kanapéra, és a tenyerébe temette az arcát. Az átalakulás befejeződött. Trevor ismét teljesen ember volt.

– Mindketten csillapodjatok le! – kiáltott rájuk William.

– Senki sem tehet róla, Amman – sóhajtott fel a nő. – Ezeknek a dögöknek a gyilkolás a természete… annyira sajnálom! De miért nem mondtad, hogy van egy lányod? – ölelte át Theresa, Ammannak ez nagyon jól esett.

– Suzan volt az… – nyögte ki.

– Az anyád Suzan? – kérdezte William értetlenül.

– Ez egy hosszú történet…