***

Theresa remegő kézzel bontotta ki a mappát, rögtön felismerte az édesanyja kézírását. Volt valami, ami nyomban feltűnt neki: Madison tintával formált betűi. Ezek a lapok a naplókból vannak. A szeme sarkából a nővérére sandított, aki mellette ült a fotel karfáján és furcsa tekintettel fürkészte a nőt. Valami megmagyarázhatatlan érzés költözött Theresába, úgy döntött, nem fedi fel a titkokat, amiket eddig kiderített. Valamiért úgy érezte, nem bízhat Faye-ben.

– Nos, tudod, mik ezek? – kérdezte Faye kíváncsian.

– Anya jegyzetei – tette az ártatlant Tess.

– Igen, arra én is rájöttem. De hasznukat tudod venni? – kérdezte türelmetlenül. Ahhoz képest, hogy eddig ügyet sem vetett az egészre, kifejezetten érdeklődőnek tűnt.

– Ahhoz, hogy erre a kérdésre válaszoljak, jobban meg kell néznem őket – hárított Theresa.

– Rendben – állt fel Faye és elindult a szobájába mondván, hogy dolgoznia kell.

– Várj egy pillanatot, Faye – szólt utána Tess. – Hogy kerültek ezek hozzád?

– A szobájában, a ruhái között találtam őket – vetette oda, Tess belenyugodni látszott a kissé pongyola magyarázatba, majd bevonult a másik szobába.

Az iratok nagy részét már Theresa is olvasta a könyvtárban töltött órák alatt, a belőlük kirajzolódó történetet is jól ismerte már. Amikre az anyja rájött, azokat ő is kiderítette. De valaminek még lennie kellett, ezt tudta. Ekkor meglátott egy rajzot, ami egy félig ember félig állatalakot ábrázolt, ami egy réges-régi útikönyvből való másolat volt. A nagy Afrika kutató Stanley egyik embere készítette az illusztrációt, szerinte egy újonnan felfedezett afrikai fajt ábrázolt az 1800-as évekből.

Ám ahogy Theresa tüzetesebben megnézte, a hátán végigfutott a libabőr. Ráismert az alakra: Amman vagyis Trevor. A kép egy párducharcost ábrázolt átalakult formában.

Sebesen lapozni kezdett a papírok között, mikor egy latin szöveget talált. Az egyetemen történelem szakos lévén tanulta ezt a nyelvet, de mivel már régen használta, sokat nem értett meg belőle. Ahogy tovább lapozott, azonban egy ismerősnek tűnő kézírással fordítást talált. A történet egy – a dzsungel szívében békében élő – bennszülött törzsről mesél, és egy legendáról, mely szerint e törzs azon tagjai képesek átváltozni párduccá, akiket istenük, Awaki méltónak talál erre. Ám a legenda szerint ezek a harcosok képességüket csupán törzsük védelmére használják, sosem bántanak ártatlanokat. Mint ahogy Trevor mesélte – gondolta a nő, örült, hogy legalább egyikük őszinte volt hozzá.

Theresa hirtelen előkapta az egyik Madison naplóból való másolatot és a kezében levő papíros mellé tette. Igaza volt. Ugyanaz az írás. Vagyis Madison tudott a párducokról, nem véletlenül kerültek hozzá, és nem véletlenül tartotta őket láncon sem. Persze a naplóban hazudott minderről.

De miért kellettek neki a párducok? Eszébe jutott, hogy William mivel vádolta meg Trevort, vagyis hogy az ő törzse a hibás a nosferatuk megjelenéséért. De vajon miért? William valami varázsigéről is beszélt, de még mindig nem akart összeállni a kép.

Megtalálta a rendőrfőnök feljegyzését is Madison haláláról. Egy párduc ölte meg. Ő már tudta, hogy melyik. Amman. De az anyja? Vajon ő tudott erről? És hogy került a képbe William?

Tovább olvasott. Rövidesen egy újabb kép bukkant elő, ezúttal egy másik könyvből. Egy hiénát ábrázolt, a szemei furcsán világítottak, a tekintete félelmetes. A nő egy pillanatra megborzongott. Mi ez? – gondolta.

Maadui – állt a kép alatt. Alatta az anyja betűivel: szuahéli: ellenség.

Vagyis akkor a kép az ellenséget ábrázolja? Kinek az ellenségét? A képet szemlélve úgy érezte, ő ezzel a félelmetes valamivel nem szeretne találkozni. Így is már több volt a világában azokból a lényekből, amiknek a létezésével meg tud birkózni.

Próbált higgadt maradni, logikusan átgondolni, amit eddig kiderített. Az anyja rájött a párducok legendájára, arra, hogy kik voltak Madison rabszolgái, és arra is, hogy a férfi hogyan halt meg. Arról azonban nem tudhatott az adatok szerint, hogy Trevor is egy közülük. Ezt csak ő és William tudják. Vagyis Trevor, vagy Amman, vagy bármi is legyen a neve, tud ezekről a félelmetes fenevadakról és tudja, hogy mit akarnak itt a nosferatuk. Ha ezt tudja, akkor azzal is tisztában van, hogy miért ölték meg az anyját. Őt csak ez érdekelte. Nem akart ennek a fajok közti félelmetes harcnak a részese lenni. Már így is jobban belekeveredett, mint kellett volna.

Vajon William mennyit tud, vajon tényleg csak védeni akarta őt mindettől? Mert ha így van, akkor igazságtalan volt vele. Mélyet sóhajtott és épp becsukta a mappát, mikor egy papír fecni a lábára csúszott.

„A Hudson utcában találkozzunk a megszokott helyen kilenckor. Legyen óvatos! Figyelik!”

Az anyjának szóló figyelmeztetés csak egyetlen ember műve lehetett… vagyis nem is emberé, Williamé. Segíteni próbált neki, meg akarta védeni a veszélytől, mint ahogy őt is. Már nem tudta, kiről mit gondoljon, teljesen összezavarodott. A papírt visszatette a mappa tetejére, a köteget pedig az asztalra.

– Végeztél? – kérdezte Faye a háta mögött.

– Egyelőre – sóhajtotta Theresa és a kezébe temette az arcát.

– Őszintén, hugi – ült mellé Faye és végigsimított a lábán. – Mi bánt? Van itt valami, amit nekem nem mondasz el?

– Mit tennél, ha valaki megosztaná veled a legféltettebb titkát, valami olyat, amit rajtad kívül életében csak nagyon kevés embernek mondott el? Ám ezzel egy időben hazudott is neked valami fontosról, de lehet, hogy azt a te érdekedben nem osztotta meg veled.

– Ez kicsit zagyva így – grimaszolt Faye.

– Nekem mondod? – mosolyodott el Tess.

– Várjunk csak! Ez akkor most anya halálról szól vagy egy férfiról? Azt hittem te csakis a tudománynak élsz – tette hozzá kissé gúnyosan.

– Egy kicsit mindkettőről – sóhajtotta Tess és a nővére iménti megjegyzését elengedte a füle mellett.

– Hogy hívják? – kérdezte fellelkesedve. Theresa kicsit úgy érezte magát, mint gimnazista korukban.

– William. Egy nagyon kedves, művelt férfi, aki már sok mindent átélt, és aki elveszített egy számára nagyon fontos embert. Kicsit talán zárkózott emiatt és nehezen engedi közel magához az embereket.

– Hol ismerted meg?  – kíváncsiskodott Faye tovább.

– A könyvtárban. Ő is odajár kutatni a regényeihez.

– Vagyis író. Hm… egyre jobb – vigyorgott Faye. – Ismerem?

– Álnéven ír, Kevin London.

– Ne már, Tess! – kiáltott fel Faye. – Hiszen az ő könyve az egyik legmenőbb bestseller itt New Yorkban, a sikerlisták élén áll hónapok óta és a többi könyve is. Az összes üzleti partnerem felesége ezt olvassa! – olyan izgatott lett, mint egy kisgyerek. Tess elnevette magát. Ha tudná az igazat Williamről, akkor milyen izgatott lenne! – Soha egyetlen képet nem láttam még róla. Mindenki próbál a nyomára bukkanni ennek a rejtélyes férfinak, de senkinek sem sikerült és te azt állítod, ismered?

– Álnéven ír, már mondtam – bökte ki Tess.

– És mi a valódi neve?

– William Taylor – bökte ki rövid hezitálás után.

– William Taylor? Nocsak! – mosolyodott el Faye sejtelmesen.

– Csak nem ismered? – kérdezte Tess a fura kifejezést látva az arcán.

– Nem – rázta a fejét a nő. – Eléggé átlagos neve van. Az jutott eszembe, hogy olyan, mint egy angol paraszt. Nem csoda, hogy egy ilyen névvel nem tudott érvényesülni!

– Hogy lehetsz ilyen? William egy igazán művelt férfi – felelte Tess sértődötten.

– Jól van, na, csak vicceltem! Mit tett veled ez a William?

– Fogalmam sincs. Bárcsak tudnám! – sóhajtotta kétségbeesetten. – Az elmúlt időszakban sok időt töltöttünk együtt és azt hiszem, kezdtünk többet érezni egyszerű barátságnál.

– Megcsókolt? – vágott közbe Faye türelmetlenül.

– Igen, de nem ez a lényeg. Kiöntötte nekem a szívét a legféltettebb titkáról, és én olyan boldog voltam, hogy megbízott bennem, erre ismét elárult. Kiderült, hogy valamiről végig hallgatott, ami nagyon fontos volt nekem.

– Mi volt az?

– Azt nem árulhatom el – rázta a fejét. Legszívesebben könnyített volna a lelkén és mindent kitálalt volna a nővérének, de mikor belegondolt, hogy vámpírokról és párducharcosokról kéne neki mesélnie, tudta, hogy Faye gyomra ezt sosem venné be. Meg aztán minél kevesebbet tud, annál kevésbé van veszélyben.

– Értem. Megbocsáthatatlan dologról van szó vagy valami olyanról, amit esetleg hasonló helyzetben te is megtennél?

Ez nagyon jó kérdés volt – gondolta Tess. Ebből a szemszögből még ő sem gondolta végig.

– Azt hiszem, jót akart vele… meg akart védeni valamitől. Talán én is így tettem volna a helyében.

– Akkor ott is a válasz. Meg kell bocsátanod neki. Erről szól a szeretet, hugi. Ülj le vele, hallgasd végig és utána dönts. Aztán szerezz az unatkozó feleségeknek egy autógrammot, hadd kápráztassam el a férjeiket ismét! – kacsintott diadalittas mosollyal az arcán.

Theresa rosszallóan rázta meg a fejét és a telefon után nyúlt.