15. fejezet

Az amulett

1987

A kislány a szobájában játszott, mikor a mamája kilépett az ajtón és bevásárolni indult. A babáját sietve a földre dobta, ránézett a kiságyban szundikáló húgára és az öccse szobájába ment.

– Készen vagy? – kérdezte az ötéves kisfiút.

– Elment? – válaszolta a fiú.

– Sietnünk kell – azzal megragadta a kezét, és pajkosan kacagva futottak az emeletre, a titokzatos ajtó felé.

– Nem félsz? – kérdezte az öccse.

– Ez csak a padlás, öcsi! Mitől kéne félni?

– Olyan sötét van ott és fura szag…

– Ne legyél ilyen gyáva! – kinyitotta az ajtót, és elindult fel a lépcsőn.

Az anyja a régi bútorokat, családi tárgyakat, ruhákat, mindent itt raktározott el, amiről azt hitte, még szükségük lehet rá. A kislány lábujjhegyre állt, hogy felkapcsolja a villanyt, egyszerre hihetetlenül izgalmas csodák tárháza vált láthatóvá előttük. Az ódon bútorokat por lepte, noha az anyjuk évente kitakarított itt. A vállfán egy hófehér ruha lógott csipkéből és selyemből készítve, amit mindig elbűvölve nézett, mikor a mamával a padlásra jöhetett. A kisfiú rögtön talált egy régi, fából faragott autót, ami annyira lenyűgözte, hogy a külvilág megszűnt létezni számára. A nyikorgó fapadlón ülve vad játékba kezdett.

A kislány letérdelt a szőnyegre és kinyitotta a hatalmas faládát, amiben az anyja a családi ereklyéket tartotta. Valamiért sosem szabadott belenéznie, már alig várta a kínálkozó alkalmat, mikor az anyjuk a szomszéd Mrs Bingle-re bízza őket, aki öt perccel azután, hogy mama kitette a lábát a házból, már alszik is.

A ládában fotókat talált számára ismeretlen emberekről. Az egyiken egy gyönyörű nő állt hosszú, csodálatos ruhában, olyan volt, mint egy királynő. A kép fakó volt és látszott rajta, hogy nagyon régi, nem voltak rajta színek. Megfordította és a hátulján ez állt: Rose Harris Madison, 1830. Micsoda régen volt! – gondolta. Fogalma sem volt azonban arról, ki az a Rose Harris, rántott egyet a vállán és a képet a földre hajította. Előkerült több könyv is, de ezek szintén nem érdekelték, majd egy doboz. Kicsi volt, fából készült és apró virágminta díszítette. A kislány megpróbálta felnyitni a tetejét, de zárva volt. Lejjebb túrt a láda aljára. Néhány molyrágta ruhadarab, újabb képek, és a kulcs, amit keresett. Kis ujjaival kiemelte, majd gondosan a zárba illesztette. Hallotta a halk kattanást és felnyitotta a doboz tetejét.

A látványtól egészen elámult. A kis ládika tele volt ékszerekkel. Végignézte a gyönyörű láncokat, karkötőket és fülbevalókat, de legjobban egy aranyláncon lógó medál keltette fel a figyelmét. A medál aranyfoglalatból készült a közepén egy nagy sárgás kővel. A kislány megbabonázva bámulta a követ, ujjával végigsimított a finomra csiszolt felszínén. Mintha valamit látott volna a kőben, de nem tudta, mi lehet az.

– Mutasd! – próbálta elvenni a lány kezéből a láncot a kisfiú.

– Ne nyúlj hozzá! – ripakodott rá, és ellökte magától a kezét.

Megigézve bámulta az áttetsző sárga követ.

Észre sem vette, hogy közben az öccse eltűnt a padlásról, egyedül ült a tiltott hely padlóján.

Hirtelen bevágódott a bejárati ajtó és egy ismerős hang szólalt meg.

– Faye, merre vagy? – kiabálta az anyja.

Ijedtében, hogy rajtakapják a helytelen viselkedésen, kiejtette a nyakláncot a kezéből, amiben legnagyobb megdöbbenésére a sárga kő megrepedt. Nem értette, hogyan lehetséges ez, hiszen igazán nem esett akkorát, de hirtelen mintha a félelemérzete az anyjától elszállt volna. Nem is vette a fáradtságot, hogy visszapakolja a ládából kiszórt dolgokat, mindent a földön hagyott, a láncot a zsebébe csúsztatta. Lekapcsolta a lámpát és jó nagy puffanással becsukta az ajtót maga mögött.