8. fejezet

Rejtőzködés

Theresa kiszállt a taxiból, és elindult a harmadik emeleti lift felé. Fogalma sem volt, mit keres itt, de el kellett szabadulnia onnan. Hazudtak neki, átverték, használták a saját céljaik szolgálatára. Nem tudott már bízni egyikükben sem. Távol akart lenni tőlük, távol akart lenni attól a helytől, amely megváltoztatta az életét. Mindent feladott, az otthonát, karrierjét, hogy az anyja haláláról kiderítsen valamit, és végig ott volt az orra előtt. Ám William Taylor tett róla, hogy ne jöhessen rá. Miféle szörnyeteg az ilyen? Miféle mese az, hogy csak védeni akarta? Hazugság! Minden hazugság volt csupán.

Megállt a huszonkettes lakás előtt, bizonytalanul nyomta meg a csengőt. Fogalma sem volt, otthon van-e. Pár pillanat múlva azonban léptek nesze hallatszott, majd nyílt az ajtó.

– Tess? – kérdezte meglepve.

– Hello Faye – üdvözölte a testvérét. – Bemehetek?

– Hogy kerülsz te ide? – kérdezte a nő gyanakodva, de tágra nyitotta az ajtót, hogy a húga bemehessen.

– El kellett jönnöm onnan – sóhajtotta. – Nem bírtam tovább.

– Na, ezen nem csodálkozom – jegyezte meg Faye a tőle megszokott lelkesedéssel az otthona iránt.

– Nem zavarlak? – kérdezte Theresa mentegetőzve, mikor meglátta a nappalit beborító papírokat.

– Nem zavarsz. Épp a jövő heti tárgyalásaimra válogatom össze az anyagot. Csak egy szokásos, unalmas hétvége.

– Akkor nem baj, ha maradok pár napig?

– Nem – vágta rá, a húga olyan elesettnek tűnt, hogy legszívesebben átölelte volna, mint régen tette, mikor még kicsik voltak. De ez nem illett volna annak a rideg nőnek az imidzséhez, akivé az elmúlt évek során vált.

Miután Tess lepakolta a holmiját a vendégszobába, leültek a kanapéra, majd egy tea mellett Faye az otthoniakról kérdezett. Néha bűntudatot érzett, amiért úgy lelépett az anyja halála után, ám tudta, hogy a lelkek ápolása nem az ő szakterülete.

– Elmondod, mi történt? – kérdezte, rég nem érezte ennyire közel magához a húgát.

– Képtelen vagyok rá, Faye – sóhajtotta, könnyek lepték el a szemét. Elveszettebbnek érezte magát, mint valaha.

– Tess, ne szórakozz! – dorgálta meg. – Csak van valami oka, hogy idejöttél!

– Nincs, csak el akartam szabadulni onnan, hogy tisztán lássam a dolgokat – füllentette. Tudta, hogy ezt valaki, aki olyan racionálisan gondolkozik, mint a testvére, nem hinné el.

– Kiderítettél valamit anya haláláról?

– Nem…

– Akkor talán ez segíthet – azzal felállt, az íróasztalához sétált, és elővett belőle egy dossziét.

***

William Taylor alig bírta kivárni, hogy leereszkedjen az est sötétje, mikor a nap sugarai már nem árthattak neki, elindult Theresa keresésére. Az első útja a könyvtárba vezetett, de az már bezárt, mire odaért. Gondolkozás nélkül megfordult és a nő házához rohant, ami az ő sebességével csak pár perc volt. Úgy suhantak el mellette az épületek, mintha egy gyorsvonaton ült volna. A ház előtt megpillantott egy rendőrautót, de nem érdekelte, mi történhet, ha a fenevad is ott van. Tudni akarta, hogy Theresa jól van és el akarta neki magyarázni, miért hazudott neki. Mielőtt csengetett, a benti hangokra koncentrált. Három férfi hangját hallotta, amint épp a tegnapi meccsről beszélgettek.

– Jó estét, William – nyitotta ki az ajtót a második csengetés után Ted Harris.

– Jó estét, uram. Theresát keresem – felelte, látta a férfi mögül rászegeződő sötét szempárt.

– Sajnos nincs itt. Reggel egy üzenetet találtam tőle, hogy elment és majd jelentkezik.

William megrázkódott az első gondoltra, ami átfutott az agyán, remélte, hogy Tess tényleg valahol biztonságban van. Zavartan köszönetet mondott az öregnek majd, mint egy kivert kutya, elkullogott. A reflexeit kikapcsolta, ezért nem vette észre a mögötte álló alakot, aki rávetette magát, és félig emberi félig állati alakot öltött. Erősebb volt nála a természeténél fogva, de William mégsem érzett félelmet. Tudta, hogy ezt a harcot már rég meg kellett volna vívniuk. Amman megragadta a karját, és hatalmas erővel hajította arrébb. A két szemetes ahova esett, nagy csörrenéssel dőlt fel, a szemét beterítette az útpadkát. Williamnek még ideje sem volt feltápászkodni, mikor a félelmetes alak újabb támadásba kezdett.

– Harcolj, te gyáva vérszívó! – üvöltötte Amman.

– Jogosan gyűlölsz – felelte William, aki az újabb ütéstől elterült a földön.

– Megölted Őt! A te fogaid szívták ki belőle az életet! – azzal elővette a kabátja zsebéből a karót és William fölé magasodott. – Most megfizetsz érte!

Pontosan, nehogy eltévessze a szívét, beledöfte a férfi mellkasába, de a várt hatás ismét elmaradt. William nagyot jajdult, a kiszivárgó vörös folyadék nyomot hagyott a pulóverén. Amman értetlenül nézte. Nem először ölt vámpírt, tudta, hogy jó helyre célzott.

– Mi a fene? – morgott, és újra a másik testébe mélyesztette a szerszámot.

Ekkor sem történt semmi.

– Miféle szörnyeteg vagy te, nem tudsz már megdögleni sem tisztességesen? – kérdezte az alatta heverő férfi szemébe nézve.

– Nem tudsz megölni úgy, mint egy átlagos vámpírt – nyögte William.

– Az hogy lehet? – kérdezte Amman. – Hogy tudlak? Mondd el a módját, és megteszem!

– Bár ilyen egyszerű volna! – sóhajtotta William. – Csakis egy módon lehet megölni és egy valaki lenne rá képes.

 – Hallottam már pár dolgot, de ilyennel még nem találkoztam – ült le a földön fekvő férfi mellé és tanácstalanul bámulta.

– Miután ő meghalt, elmenekültem, mint egy gyáva nyúl. Sokáig bolyongtam a világban céltalanul, a halálomat kívánva. Egyszer majdnem megöltem magam, de aztán eszembe jutott, hogy Elisabeth mit gondolna rólam, ha látna…

– Pedig halált érdemelnél azért, amit vele tettél – a gyűlölet még mindig sütött a szeméből.

– Igen, de a halál nem lenne elegendő büntetés azért – sóhajtotta, mialatt ő is feltápászkodott. A sebe már kezdett gyógyulni. – A létezés az igazi büntetés. Soha nem bántottam ártatlan ember, mióta megformáltak csak a bűnözőket és az aljasokat öltem meg. Ő volt az első és egyetlen…

– Most még jobban gyűlöllek! – sziszegte Amman.

– Magamnál jobban még te sem tudsz.

– Ne fogadjunk!

– Hallgasd meg a történetet végig és csak utána ítélkezz! – azzal Ammanra nézett, aki gúnyosan elvigyorodott, majd intett, hogy folytassa. – Hallottam egy boszorkányról, aki bármilyen varázslatra képes. Elmentem hozzá, és megkértem, hogy hozza vissza Elisabeth-et, bármit megteszek, amit kér. Ám elmondta, hogy ez lehetetlen. Egyedül fekete mágiával hozhatunk vissza embereket a halálból, de az annyira veszélyes, hogy ő nem próbálkozhat vele. Ehelyett felajánlotta, hogy egy varázsige segítségével elveszi a vérszomjam, hogy többé senkinek se árthassak, ám ezért cserébe, a nekem legdrágábbal kellett fizetnem: a szívemmel. Én belementem, noha tudtam, hogy így szinte örök kárhozatra leszek ítélve, szenvedéseimnek sosem lesz vége.

– Nem értem – szólt közbe Amman.

– Ahhoz, hogy megöljenek, le kell tépni a talizmánom a nyakamból, ami a varázslattal életben tart.

– Hol az a lánc, mutasd és megkönnyítem a szenvedéseidet! – vetette oda Amman.

– Sajnos ez sem ilyen egyszerű – sóhajtott fel William. – Egyetlen ember teheti meg, az, aki úgy szeret, mint ahogy Elisabeth szeretett.

– Ilyen ember többé erre a földre nem születik! – morogta.

– Tudom… szóval, még mindig úgy gondolod, jobban gyűlölsz magamnál?