1852. május

„Ma megérkezett a hajó, s látszólag megvásároltam a koszos kutyákat. A vadász átadta a tekercset, miután megkapta a csekélynek nem mondható jutalmat. A sámánt megölte, de a lányát sikerült élve elhoznia. Szép kis vadmacska volt, ám mikor megpróbáltam a közelébe férkőzni, szinte megharapott, így jobbnak láttam távol tartani magam tőle. Ezt azért sajnáltam, hisz kedvem lett volna meghágni a harcias fenevadat és letörni a szarvát. Ám a varázslat szövege, s ezzel együtt a tekercs sokkal jobban érdekelt.

Délután meglátogatott Aiga, s megelégedve látta, hogy megszereztem, amit kért.

– Akkor adja át a lányt és indulhatok is vissza Írországba.

– Lassan a testtel, nem ebben állapodtunk meg! – próbáltam megállítani. Mi az, hogy elmegy? Ő a boszorka nem én. Neki kell elvégeznie a varázslatot.

– Nem? – kérdezte szemöldökét felhúzva. – Mondtam, hogy szerezze meg a tekercset, mert az segíthet a varázslatban, amit akar.

– És? Ki végzi el a varázslatot?

– Áh, már értem! – kacagott fel. – Azt gondolta, hogy én? Ugyan már, George! Én nem foglalkozom fekete mágiával, már pedig a halottak feltámasztása az.

– Akkor ki foglalkozik vele? – kérdeztem dühösen.

– Talán a sámán, akit megölt az embere, vagy az aneihkok, akiket pedig a cudrapok pusztítottak ki.

– Vagyis csőbe húzott? – szorítottam ökölbe a kezem, s gondolatban kitekertem a boszi nyakát.

– Nem húztam csőbe. Megmutattam, hogy van módja annak, amit akar. Én teljesítettem az egyezségünk rám eső részét, most maga jön.

– Te átkozott! – kiáltottam, s azzal neki rontottam, de ő ismét a puszta pillantásával földre kényszerített.

– Azt hittem, ennél okosabb, George – nevetett.

– Hazug boszorkány – nyöszörögtem a padlón fekve, szinte bénultan.

– George, kedvesem – suttogta, s mellém térdelt és az államat megemelte a mutató ujjával. – Nem tudom olvasni a tekercset, de ha tudnám, sem segítenék magának. Mondtam, a természet egyensúlyának fenntartása a feladatom. Ha visszahozna egy halottat, az ördöggel cimborálna…

– Takarodjon a birtokomról! – sziszegtem, de ő meg sem mozdult.

– Hol őrzi a tekercset? – kérdezte.

– Semmi köze hozzá – vágtam vissza, de mozdulni még mindig képtelen voltam. – Még nincs nálam…

– Ne hazudjon!

– Tényleg nincs – esküdöztem, és eltökéltem, hogy nem fogom neki feltárni a hollétét. – Különben is minek az magának, ha nem tud vele mit kezdeni?

– A feladatom, hogy megvédjem a világot a gonosztól…

– Nem fogja megkaparintani soha és most tűnjön el a birtokomról!

– Ne olyan hevesen, George. A lányt akarom.

A puszta nézésétől majd kiloccsant az agyvelőm, így hát kiáltottam az intézőnek, aki hamarosan a rabszolgával tért vissza.

– Így máris jobb – mosolygott Aiga, s a fájdalom rögtön enyhült. – Igazán kecses, szép teremtés – mondta, miközben körbesétálta a lányt, és végigmérte, mint egy lovat a piacon. – ez az ősi erő…– azzal próbálta megsimogatni a fekete haját, de az rácsapott a kezére.

Már előre örültem, hogy ezért mit kap a bestia, de Aiga csak felnevetett.

– Tökéletes kombináció… erős harcos és egy különleges képesség birtokosa… méltó örökösöm lesz.

– Maga nem komplett – dünnyögtem még mindig a földön fekve. Nagyon megalázó helyzet volt.

– Még találkozunk! – ezek voltak az utolsó szavak, amiket hozzám intézett, s a következő pillanatban ő és a lány eltűntek.”

– Ammannak ismernie kell ezt a lányt.

– Ha jobban belegondolok, én is ismerem… mikor Aigánál jártam, még vele volt – helyeselt William.

– Mikor Amman este idejön, ki kell kérdeznünk róla, minden apró dolog számít.

– Feltétlenül, Tess – William elgondolkozott egy pillanatra. – Mindez azelőtt kezdődött, hogy én Huntsville-be érkeztem volna. Vagyis inkább akkoriban. Elisabethnek erről fogalma sem volt. Néha említette, hogy az apja fura dolgokat művel a pincében, különös emberek járnak hozzá…

– Nem akarta beavatni a lányát, gondolom, mert nem értette volna meg. Ő elfogadta az anyja halálát, és sokkal racionálisabban látta a világot, mint Madison.

– Igen. 1852 volt az az év, amikor a támadások megkezdődtek, vagyis a nosferatuk akkor érkeztek a városba, de vajon ki választotta szét a tekercset? Mi történt vele?

– Biztosra veszem, hogy a válasz valahol itt van – mutatott végig a naplókon a nő.

Belemerültek az olvasásba, mire eljött a délután, elolvastak több hónapnyi anyagot. Voltak benne érdekes részek, Madison rengeteget kísérletezett a tekercs lefordításával, de lehetetlen feladatnak bizonyult. Sámánokat hozatott, de az indiánok nem értették az afrikai törzsi nyelvet, a nyelvészek sem tudták megfejteni a különös jeleket. Madison dúlt-fúlt mérgében.

Theresa és William a nappaliban ültek és mindketten egy–egy naplót fogtak a kezükben. Amman még nem jelentkezett, de az adott körülmények között ez érthető volt.

– Azt hiszem találtam valamit! – kiáltott fel Tess izgatottan.

1852. június

„Este kilovagoltam a négerekhez, ellenőriztem a mai munkájukat. Miközben hazafelé tartottam, az erdőben egy rusnya lény állt elém. Magas volt, erős, kampós orra, hegyes füle volt és hihetetlenül rusnya pofája. Hatalmas karmait a kantáromba mélyesztette, s ezzel megfékezte a lovamat.

– Madison úr, ha nem tévedek – szólított a nevemen. Meglepett, hogy emberi nyelven beszélt.

– Mit akar? – kérdeztem a félelemtől és az undortól dadogva.

– Tudjuk, hogy magánál van a tekercs – s ahogy ezt kimondta, másik öt lény jelent meg a fák mögül. Körbevettek, esélyem sem volt a menekülésre. A lovam félelmében felágaskodott, s én a lény lábához, a földre zuhantam.

– És mit akarnak? – nem ellenkeztem, nem lett volna értelme.

– A tekercset, természetesen – nevetett fel gonosz hangján a „főnök”.

– Az nem lehetséges – ráztam a fejem. – A tekercs az enyém, kell, hogy…

– Tudom, minek a megszállottja. Nem érdekel, az emberek jelentéktelen lények a mi világunkban. Nem kértem, hogy adja át, hanem utasítottam! – azzal megragadta a mellényem és felemelt a földről, mintha egy kismacska lennék. Hosszú karmaival belemart a húsomba, az ingemet átfestette a vöröses vér. – Hm, nyami… mondtam már, hogy az én fajtámnak ez a kedvenc eledele?

– Miért mi maga? – kérdeztem elszörnyedve.

– Nem az a kérdés, hogy én mi vagyok, hanem az, hogy magából mi marad, ha nem teszi, amit mondok!

– Nálam van, amit akar, úgyhogy ne fenyegessen! – nem hagyhattam, hogy egy ocsmány fenevad dirigáljon.

– Nahát, magának még esze is van! – azzal letett a földre. – Elmondom, mi lesz. Hazamegy, előkotorja, amit kértem és akkor talán nem ölöm meg a csinos kisleányát, ehhez mit szól?

– Ne merjen hozzányúlni, maga mocskos féreg!

– Különben? – azzal az egyik fához szorított, hegyes karmával felsértette a torkom, s a kibuggyanó vért lenyalta. – Hm… fincsi!

– Hagyja abba! – rimánkodtam.

– Gondolkozzon el az ajánlatomon, és hamarosan újra találkozunk! – azzal eltűntek az erdő sűrűjében.”

– Tessék – tette le a könyvet Tess. – Itt a válasz. Megfenyegették, hogy megölik Elisabethet.

– De miért nem tették? Arthur és a bandája lelketlen gyilkológépek. Megkaparintották, amit akarták, miért nem tettél el láb alól?

– Szerintem Madison túlságosan is dörzsölt alak volt, nem ment ez olyan egyszerűen, biztos vagyok benne. Olvassam tovább?

– Nem vagy még fáradt vagy éhes? – kérdezte William és végigsimított a gyönyörűnek vélt arcon.

– Elzsibbadt a lábam – vallotta be a nő, majd nyújtózott egyet, mint egy kiscica.

– Akkor pihenjünk egy kicsit, már nyolc óra is elmúlt. Rendeljek neked egy pizzát?

– Az nagyszerű lenne, Will – közben apró csókot nyomott a férfi hideg ajkára, majd letette a naplót az asztalra.

William tárcsázta a pizza futár számát, és rendelt egy sonkás pizzát a nőnek. Míg Theresa kiment az udvarra sétálni egyet, ő is gyorsan táplálkozott a hűtőben lévő folyadékból. Szégyellt volna a nő előtt vért inni, biztosra vette, hogy gusztustalan dolognak tartaná. Tess ember volt, ő pedig tiszteletben akarta tartani az emberi szokásait.