14. fejezet

Imara

Eljött a temetés napja. Trevor megrendülve állt a koporsó mellett, amiben a lánya feküdt. Nézte a feliratot: Suzan Scott, élt nyolcvanegy évet. Nyolcvanegy év. Elrepült, mint egy pillanat és nem érezte úgy, hogy jó apa lett volna. Főleg az utóbbi években. Suzan ellenezte ezt a „párducosdit”, ahogy ő szokta mondani, s lám, nem ok nélkül. Miatta halt meg. Nem tudta megvédeni! Apaként megbukott. De nem fogja hagyni, hogy még valakinek baja essen! Arthur meg fog lakolni mindenért, amit az elmúlt kétszáz évben elkövetett.

A szertartás végeztével a kollégái odamentek és részvétet nyilvánítottak neki, amit ő rezzenéstelen arccal fogadott. Utálta a formalitásokat. Legszívesebben lement volna a csatornába és megölt volna pár férget, mint itt jópofizzon idegen emberekkel.

A rendőrfőnök lépett hozzá, miközben beszélt, Trevor a válla fölött a szemközti fára meredt, valamit megpillantott mögötte. Egy sárgán világító szempár nézett vissza rá. Mintha már látta volna ezeket a szemeket! Ám ahogy újra odanézett, nem volt ott semmi. Pedig esküdni mert volna rá, hogy látta!

– Nem láttatok semmi gyanúsat? – kérdezte, mialatt beült a kocsiba Adam és Tess mellé.

– Nem – rázta a fejét a nő.

– Már hallucinálok is a fáradtságtól! Két napja alig aludtam valamit.

– Mind fáradtak vagyunk – értett egyet Adam. – Akkor most hova megyünk?

– Williamhez – vágták rá egyszerre.

Adam rosszallóan forgatta a szemeit, de azért gázt adott és elindult a Madison birtok felé.

 – Apátok hogy van? – kérdezte Trevor, mialatt nagyot ásított.

– Semmi változás – sóhajtotta Tess. – A sérülései begyógyultak, de az éber kóma állandónak tűnik. A legfélelmetesebb az, hogy kinyitja a szemét és néz egyenesen előre, de a pillantásában értelem nem tükröződik… ijesztő. Fogalmam sincs, mi történhetett vele, de aki ezt tette vele, az fizetni fog!

– Nem kérdés, ki tette – motyogta Trevor álmosan.

– Mióta visszajöttem New Yorkból, mintha sosem akarna véget érni a rohanás. Egyre csak gyorsul és gyorsul a tempó.

– Én is ezt érzem, ha ez megnyugtat.

– Nem – vágta rá Tess.

***

William és Theresa a rejtekhelyen olvasta Madison naplóit, míg Trevor és Adam az egyik üres szobában gyakoroltak. Trevor harcolni tanította a társát, és beavatta néhány eddig számára ismeretlen dologba.

– Nem vagy fáradt? – kérdezte William, amikor Theresa mögé lépett és megsimogatta a hátát.

– De – nyújtózott a nő. – itt helyben el tudnék aludni.

– Akkor küldjük el a két bohócot és feküdjünk le – suttogta a nő nyakába, és gyengéden megcsókolta.

– Benne vagyok! – mosolygott Tess. – Will, el kell mondanom valamit.

– Hűha, ez komolyan hangzik!

– Reggel felhívtam az egyetemet, és felmondtam… – a hatást várta, William sötét szemét fürkészte.

– Miért tetted ezt? Hisz szereted a munkád…

– Ha ennek vége, nem tudnálak itt hagyni, sem téged, sem a családomat… nincsen semmi, ami Kaliforniához köt, ide viszont egyre több minden.

– Annyira jólesik, amit mondasz, de megoldhattuk volna máshogy is…

– Szeretlek, Will és nem csak pár hétig. Veled akarok maradni örökre.

– Hát, az örökre az én esetemben elég hosszú időt jelent, úgyhogy jól gondold meg! – súgta a férfi és szépen ívelő száját mosolyra húzta.

– Meggondoltam… – súgta vissza a nő.

Gyengéden megpuszilta Theresa arcát, majd ajka a nő ajkára vándorolt, és szenvedélyesen megcsókolta.

– Hánynom kell tőletek! – jajdult fel a belépő Trevor.

– Akkor, viszlát – kacsintott rá William.

– Adam és én indulunk – hagyta szó nélkül kivételesen a másik megjegyzését. – Tess jössz?

– Nem, ma maradok, de kikísérünk benneteket.

Kiléptek a házból, már besötétedett. A hold fényesen ragyogott a csillagokkal szőtt háló közepén, hatalmas udvara volt. Theresa némán gyönyörködött benne pár percig, nem is figyelt a körülötte zajló beszélgetésre.

Trevor halk zörejt hallott az ajtó melletti bokorból, sejtelmesen Williamre nézett. William helyeslően bólintott, és fejével a növény felé bökött. Adam mindebből csak azt érzékelte, mikor Trevor elrugaszkodott, és a bokor mögé ugrott. Theresa elképedve bámulta, fogalma sem volt róla, hogy mit csinál.

– Van itt valami – suttogta William.

Theresa és Adam kérdően meredt rá, hiszen az emberi fül számára a nesz hallhatatlan volt.

Legnagyobb meglepetésükre, a bokor megmozdult, és várakozásukkal ellentétben, az idegen helyett Trevor repült ki belőle. Az arcán hatalmas vörös folt éktelenkedett, ahogy elterült a földön.

– Mi a fe…? – kérdezte Adam elharapva a szó végét, már éppen nyúlt a fegyveréért, mikor a bokor újra megrezgett és egy fekete alak emelkedett elő belőle.

A nő magas volt, fekete, sudár. Rövidre vágott, egyenes haja volt, farmert viselt egy ujjatlan toppal, ami kiemelte kisportolt alakját. Vállain jól lehetett látni, hogy nem divatüzletek látogatásával tölti a napot. Széles arccsontja meghatározta a vonásait, vastag szája és orra a feketékre jellemző volt. William hátán végigfutott a hideg, ahogy a szemébe nézett, mely a hold fényében sárgán csillant meg.

– Hello Amman! – a hangja mély volt, és Trevor számára ijesztően ismerős.

– Imara? – nyögött még mindig a földön fekve.

– Hát így kell köszönni egy fajtádbelinek? – kérdezte széles mosolyra húzva szépen ívelő ajkait.

– Tényleg te vagy az? – nyögte. – Imara?

– Ma már inkább csak Mara, kedves Trevor Scott – kacsintott a férfire, majd mellette termett és felrántotta a földről.

– Mit... hogy kerülsz ide? – dadogta.

– Nem barátocskám, itt én kérdezek! – száját széles vigyorra húzta, megragadta a mit sem sejtő Theresát, és erős karját a nő nyaka köré fonta. – Állj! – utasította az ugrani készülő Williamet. – Csak egy mozdulat és vége!

William elkeseredetten nézett Trevorra, tőle várta a megoldást.

– Komolyan beszél – felelte a férfi, majd odasúgta Willnek – én mondtam, hogy nem teljesen komplett!

– Irány befelé uraim – azzal berúgta az ajtót, ami hatalmas puffanással kinyílt, a három férfi mérgesen ment be előtte, ő pedig szorosan a nyomukban lépkedett Theresával.

– Nos, akkor, ha már ilyen szépen összejöttünk egy kellemes beszélgetéshez, – kezdte Mara, ahogy a nappaliba léptek, a pillantásával leülésre intette a férfiakat.

– Először talán engedd el Tesst – vetette oda Trevor, félbevágva a nő megkezdett mondatát. – Nem túl elegáns dolog a leggyengébbet elkapni, aki nem tudja magát megvédeni.

– Jaj, ez fájt – szisszent fel a nő. – Az ő nevében is. Nem szép dolog ez a hímsovinizmus, és sajnos, ahogy elnézem még mindig nem ment ki a divatból!

– Nem vagyok gyenge! – kiáltotta Theresa és teljes erőből a könyökével Mara gyomrába vágott.

– Kedvesem, nem akarlak megbántani, de ez szánalmas volt – nevetett fel Mara. – Nem tudom, említettem-e már, de az Imara szó, vagyis a nevem jelentése: erős. És bizony ennek a tulajdonságnak nem vagyok híján. De igazatok van, nem túl sportszerű, amit csinálok, hiszen fél kézzel elintéztem Ammant, a vámpírral és a rendőrrel is könnyedén elbánok! Menj – azzal ellökte magától Tesst, aki elterült a lökés erejétől a padlón.

– Mit akarsz itt? – kérdezte Trevor, mialatt William felsegítette Tesst a földről.

– Először is leszögezem, hogy nem hozzátok jöttem és nem azért, hogy benneteket segítselek. Egyedül dolgozom. Másodszor, senkiben sem bízom, ha hazudtok, megbánjátok.

– Nem kell a segítséged! – vágott vissza Trevor. – Mondd, hogy mit akarsz, és menj!

– Írországból jöttem néhány napja – kezdte a nő. – Úgy látom, William Taylor, Aiga nemesen cselekedett veled.

– Igen, megváltoztatta az életem…

– Rád is fért, azonban vigyázz magadra! Talán ő már nem e világról figyel, de itt vagyok helyette én. Egy rossz harapás és véged!

– Nagyon megijedtem, Imara – nézett William egyenesen a szemébe. Ennek a nőnek hatalommániája van!

– Meg is ijedhetsz! Nem csak nagyszerű harcos vagyok, de kiváló boszorkány is, és ne feledd, Aiga rám hagyta a szívedet! Csak egy szúrás, és szánalmas kis életed véget ér.

– William senkinek sem árt – védte meg Tess. – Bökd ki végre, mit akarsz! Napok óta nem tudtunk pihenni.

– Mindjárt elsírom magam – jelentette ki Mara gúnyosan. – Nos, ahogy mondtam néhány napja érkeztem ide, ugyanis erős természetfeletti entitást éreztem. Valami készülőben van. Figyeltelek benneteket az elmúlt napok során. A lányod megölték, apátok kórházban és újra itt vannak ŐK…

– Nagyszerű megfigyelési képességeid vannak. Arthur és a mocskok megint itt vannak, és a tekercset akarják…

– Gondoltam. Létezik még egyáltalán ez a tekercs?

Erre a kérdésre mind a hárman zavartan összenéztek.

– Ezt most komolyan kérdezted? – grimaszolt Trevor.

– Aiga elvitt magával és vele maradtam. Arról, ami ezután itt történt, nem tudok semmit. De a tekercs történetéről, a varázslatokról, szellemekről annál többet! Éppen ezért, biztos vagyok benne, hogy a nosferatuknál valami sokkal rosszabb közeledik, érzem egy rossz szellem jelenlétét.

– Nem hiszem, hogy lenne itt bármi más. Arthur maga a rossz szellem – mormogta Trevor válaszként. – Ám abban egyet érthetünk, hogy mindannyian olyan tudás birtokában vagyunk, ami a másik számára lényeges. Ezért azt javaslom, hogy osszuk meg az információkat egymással.

– Rendben – egyezett bele Mara. – De ha meg…

– Jól van, nyugi! Ha megpróbálunk átverni, szétrúghatod a hátsónkat – fejezte be a mondatát Trevor bosszúsan.

– Hallgatlak benneteket – sóhajtotta Mara, és leült a szemközti fotelbe, lábát az asztalra dobta. William jobbnak látta, ha nem szól eme illetlen viselkedésért.

– Azt a részt gondolom, ismered, hogyan szerezte meg a tekercset Madison, és hogy ebben Aiga segítette, ami számunkra teljesen érthetetlen…

– Ostobák! – nevetett fel a nő. – Egy cseppnyi logika sem szorult belétek? Vajon miért segíthette a hatalmas boszorkány? Meg akarta szerezni ezt a hírhedt tekercset, hogy aztán elpusztíthassa… mi másra kellett volna neki? Porrá égette volna! Apropó, ha már itt tartunk, ezt a párducoknak is kötelességük lett volna megtenni! – azzal szúrós szemeket meresztett Trevorra.

– A tekercset szétválasztották...

– Hogyan? – horkant fel Mara. – Amatőrök!

– Nem tudjuk – vágta rá Trevor.

– Ez nem teljesen így van – szólt közbe Tess halkan. – Ma William és én találtunk valamit a naplókban.

– Nos, kíváncsian hallgatjuk!

Theresa kinyitotta Madison naplóját.

– Legutóbb addig jutottunk, hogy Madisont megfenyegette Arthur, hogy megöli Elisabethet, ha nem adja át a tekercset – Marára nézett és még hozzátette. – Elisabeth Madison lánya volt…

– Kösz a felvilágosítást! Nem vagyok kretén…

Theresa mélyet sóhajtott és figyelmen kívül hagyta ezt a megjegyzést. Olvasni kezdte a naplót.

„1852. július

Ma éjjel Arthur, a mocskos lény az erdőből, megint meglátogatott itt a birtokon! Felháborító, hogy van pofája idejönni! Most már biztos vagyok benne, hogy ezek a lelketlen vámpírok a felelősek sok ember haláláért és eltűnéséért. Valahogy meg kell állítani őket, azonban tehetetlennek érzem magam. A tekercs szövegével kapcsolatban sem jutottunk előbbre, pedig Amerika legkiválóbb nyelvészeit hozattam el, de egyikük sem ismerte ezt a dialektust.

– A tekercsért jöttünk – mondta a szörny, s leült a nappaliban, szeretett feleségem képe alá. Elfogott az undor, hogy mocskos teste beszennyezi a drága francia bútort.

– Nem szolgálhatok vele – vágtam rá, s színlelt bátorsággal néztem a szemébe.

– Kár – állt fel, ekkor egy másik lény az egyik fehér munkásomat hozta be.

Láttam Tom szemében a rémültet. Fiatal fiú volt, de jó munkás. A vámpír a szoba közepére húzta, a földre teperte és éles fogai elővillantak. Tom szemei elkerekedtek a rémülettől, s ő belemélyesztette agyarait, és szívni kezdte a vért. Felfordult a gyomrom! Eltalálhatta az ütőerét, mert a vörös folyadék spriccelni kezdett, s beszínezte a bézs perzsaszőnyeget. Tom felordított fájdalmában, Arthur pedig intett a dögnek, hogy intézze el.

– Azt hiszi, ez engem megijeszt? – igyekeztem, hogy a hangom ne remegjen meg. Bátornak akartam tűnni!

– Tudom én azt, hogy keményfából faragták magát, George – kezdte, s közelebb lépett hozzám. – De képzelje el, hogy Tom Elisabeth, mert ez lesz a következő lépésünk…

– Hagyja békén a lányom! – kiáltottam rá. – Én csak a feleségemet akarom visszakapni! Magának miért kellene a varázsige?

– Miért? – lépett egészen közel, s bűzös leheletét az orromban éreztem. – Mert meguntuk, hogy csak az éjszaka leple alatt jöhetünk elő, férgek módjára a koszos és büdös csatornában kell bujkálnunk. Ha visszahozhatnám legyilkolt testvéreimet, az embereknek be kellene hódolnia. Ők bujkálhatnának a csatornában előlünk.

– Mi lenne, ha odaadnám a tekercset?

– Megmentené a lánya életét.

– És még? Ennyit tud csak ajánlani?

– Ezt azért nevezem! – kacagott fel. – Magának mihez nincs képe? Rendben, a maga életét is megkímélem!

– A tekercs nálam van, én diktálom a szabályokat! – nem akartam tágítani, míg el nem értem, amit akarok.

– Igazán? – azzal a lépcső felé indult. – Felmegyek és megnézem a szépségesen szundikáló Elisabethet. Most is az a fehér csipkés hálóing van rajta, amiben tegnap éjjel aludt?

– Várjon! – rohantam utána. – Megkapja, amit akar!

– Holnap ugyanekkor eljövök érte és ajánlom, hogy ne szórakozzon velem, különben megbánja!

A tervem készen volt. Tudtam, mit kell tennem. Lementem a rejtekhelyre és elővettem a pergamenre írt varázsigét. Próbáltam kettévágni, de nem tudtam, talán valami varázserő védte. Aztán eszembe jutott, hogy a kereskedőtől kaptam egy másik írást is a tekercs mellé. Nem tudták ugyan, hogy mi állt a papíron, de gyakorlott mágus lévén én igen. Egy varázslat volt, amivel szétválaszthatunk olyan dolgokat, amiket természetfeletti erők védenek. Amikor megláttam, még nem láttam semmi értelmét egy ilyen varázslatnak, de akkor még nem tudtam, hogy a tekercs úgymond „sérthetetlen”. Tettem egy próbát. Az írásra olvastam az igét, a pergamen felizzott, és könnyedén elszabhattam, óvatosan, két sor között, hogy az értelmezés szempontjából ne okozzak sérülést. Egyik részét napfelkelte után, mikor tudtam, hogy figyelő tekintetektől és a lények fenyegetésétől biztonságban vagyok, elrejtettem egy olyan helyre, ahol nem találhatja meg rajtam kívül senki. Ide sem írhatom le, hol van, hiszen, ha illetéktelen kezekbe kerül e napló, veszélybe sodródhat a tervem.

Leszállt az est, a szolgák és Elisabeth is aludni tértek. Ő nem tudta, de az ajtaja elé és az ablaka alá is őrt állítottam, nem bíztam a vámpírokban. Töltöttem egy whiskyt és vártam a közelgő látogatást.

Ahogy a kakukkos óra elütötte a tízet, megjelent Arthur és csapata. Mikor átadtam neki a tekercset, ő kinyitotta és mérgesen bődült fel.

– Mi ez? – nézett rám dühtől szikrázó szemekkel. – Hol a szöveg többi része?

– Biztonságos helyen, és ha teljesíti a feltételeimet, akkor a megfelelő időben megkapja.

– Mit jelentsen ez? Ne szórakozzon velem, Madison! Nem vagyok jókedvemben!

– Ha megfejtette a szöveget, hozza vissza a feleségem is.

– Kit érdekel a felesége! Adja ide vagy megölöm! – azzal megragadta a nyakam és fojtogatni kezdett.

– Rendben, végezzen velem és soha nem fog rájönni, hova rejtettem a másik részét – ziháltam levegő után kapkodva.

– Maga nyomorult féreg! – sziszegte.

– Ha megvan a fordítás, átadom a másik részét, ha Ön a szavát adja, hogy visszahozza Rose-t!

– Nem adom a szavam, ostoba vénember! Még nem végeztünk! – azzal kiviharzott a házból.

A nyakam sajgott a szorításától, a szívem majd kiugrott a helyéről, de sikerült! Éltem. S nálam volt a tekercs másik fele.”

– Mekkora egy mocsok volt! – szisszent fel Trevor, ahogy Theresa abbahagyta az olvasást.

– Legalább tudjuk, hogy miért van a tekercs két darabban.

– Igen, William, de ezek szerint a tekercs most három darabban van, hiszen a párducok is őriznek egyet.

– Trevor? – kérdezte Mara sokat sejtetően.

– Az egyik darab mindvégig nálunk volt. Mikor a rabszolga felszabadító szervezet kiszabadított minket. Én végeztem Madisonnal, megtámadtuk a vámpírokat, ahogy a nyomukra bukkantunk. Sokat megöltünk, de az ő részüket nem sikerült visszaszereznünk.

– Mekkora lúzerek voltatok! – sóhajtott fel Mara. – A láncon töltött néhány hónap kimosta az agyatokat és elfelejtettétek, hogyan kell harcolni? Néhány nyamvadt vámpír! Az istenért! Otthon hiénákat öltünk!

– Nem voltál itt… ne ítélkezz! – támadt rá Trevor haragosan. – A boszi elvitt magával és a szobakutyája lettél!

– Hogy mered? – kiáltott fel a nő, felpattant és Trevornak ugrott. Ezúttal azonban a férfi gyorsabb volt és kitért az útjából.

– Akkor miért nem jöttél vissza? – kérdezte Adam a székben ülve. Mióta bejöttek, nem nyitotta ki a száját.

– Nahát – fordult felé Mara. – A kölyök is bekapcsolódik a beszélgetésbe?

– Igen, Imara, miért nem jöttél vissza a törzsedbe és miért nem harcoltál velünk?

– Aigának szüksége volt rám. Megmentette az életem, tanított és átadta nekem minden tudását.

– Vagyis fogva tartott? Rabszolga voltál?

– Nem. Önként maradtam vele, hálából! – egyenesen a férfi szemébe bámult. – A sámán lányaként a varázslás a véremben volt, ő felkeltette bennem az ősi ösztönt. Megtanított mindenre, ami ahhoz kell, hogy elbánjak a gonosszal, és egyensúlyt teremtsek a természet erői között.

– Hát ez igazán megható! Akkor sem változtat a tényen, hogy cserbenhagytál bennünket!

– Hogy is várhatná tőled bárki, hogy megértsd a varázslás, a tisztelet, hála jelentését, mikor csak egy kőkori bunkó vagy!

– Hú, ez fájt!

– Rendben, kösz az infót! – azzal Mara az ajtóhoz indult.

– Állj csak meg, drága jegyesem – szólt utána Trevor, tudta, hogy ez még jobban felbőszíti a nőt. – Arról volt szó, hogy infókat osztunk meg egymással, nem pedig arról, hogy mi elmondjuk, mit tudunk.

– Igaz, de mint említettem, nem bízom senkiben. Majd jelentkezem, ne keressetek! – azzal, mint a forgószél, eltűnt az ajtó mögött.

– Ez tényleg buggyant – grimaszolt Adam. – Ki ez a nő?

– Adam lemaradt a meséről Trevor, és nekünk is nélkülöznünk kellett a végét – kacsintott Tess a múltkor félbeszakadt beszélgetésre célozva.

– Nem sok mesélnivaló van vele kapcsolatban – sóhajtotta. Látszott rajta, hogy nem akar beszélni róla. – Imara a sámánunk lánya volt. Születésétől kezdve harcosnak képezték, sokszor bizony a legkeményebb férfiakat is megszégyenítette a harctudásával. Így, mikor a vének eldöntötték, hogy az ifjú harcosokat alávetik a rituálénak, Mara is kiválasztásra került. Soha előtte női párducharcost nem avattak fel, így megvolt a veszélye, hogy Awaki elutasítja őt, de nem így történt.

– És ti ketten valóban jegyesek voltatok? – kérdezte William Tess legnagyobb megelégedésére.

– Igen. A törzsemben, mint már említettem, ősi hagyomány, hogy a sámán lányát és a törzsfőnök elsőszülött fiát összeadják.

– Mi történt, miért nem házasodtatok össze?

– Imara nem az a feleségtípus, ha értitek, mire gondolok. Ő és én nem illettünk össze, így felbontottuk az eljegyzést apáink legnagyobb felháborodására. És itt a történet vége.

– Folytatnunk kell Madison naplóinak az olvasását, hátha rájövünk a rejtekhelyre – szólalt meg William.

– Barátunkhoz, Arthurhoz is kellene egy kedves látogatást tenni – válaszolta Trevor.

– Úgy látom, holnap is zsúfolt napunk lesz!

Adam és Trevor pár perc múlva távozott, William és Theresa is hamarosan aludni tértek.

Ezalatt Mara a fogadóban, a kényelmetlen ágyon egy varázsige szövegét mormolta.