13. fejezet

Adam

Theresa szíve a torkában dobogott, a pár hónappal ezelőtti este jutott az eszébe, mikor ugyanígy futott végig a kórház folyosóján, ám akkor az édesanyjáért aggódva. Csak remélhette, hogy a mai este más kimenetelű lesz, mint az volt. William és Trevor szorosan a nyomában voltak, titkon mindketten bűnösnek érezték magukat. Igaz nem tudták, mi történt pontosan Ted Harrisszel, ám gyanították, hogy Arthur műve lehetett az egész.

Adam a folyosón járkált fel-s alá, mikor megpillantotta a húgát, átölelte. Az arcára kétségbeesés ült ki, Tess a legrosszabbtól rettegett.

– Adam, mi történt? – kérdezte elfúló hanggal.

– Hazamentem a munkából – sóhajtotta. – Beléptem a lakásba, mindenhol égett a villany és akkor megláttam apát a konyha kövén fekve. Tele volt a teste karmolásokkal és vérzett az orra is. Az orvos szerint súlyos fejsérülései voltak.

– Istenem – suttogta Tess és a könny elfutotta a szemét.

– A műtőben van… eltart egy idei, azt mondták.

– Hogyan történhetett? – szólt közbe Trevor.

– Abból, amit láttam, úgy tűnt, megtámadták – erre a kijelentésére William és Trevor összenéztek és igazolva látták a gyanújukat.

– Egyetértek veletek – mondta Adam. – ugyanaz tette, aki megölte anyádat. Márpedig akkor ez nem lehet véletlen.

– Mire gondolsz? – Tess próbált ártatlannak tűnni, mint akinek fogalma sincs, mire célzott a testvére.

– Arra Tess, hogy ez egyfajta személyes bosszú. Trevor és én rendőrök vagyunk, talán keresztülhúztuk a számításaikat párszor… és biztos vagyok benne, hogy anya halálához is köze van.

– Lehetséges. Hívtad már Fayet? – váltott témát.

– Igen, de azt mondta, most nem tud idejönni – vetette oda Tessnek.

– Micsoda? – kérdezte a nő felháborodottan és előkapta a telefonját és tárcsázta a nővére számát.

– Mi van, Tess? – szólt bele a másik nem túl kedvesen.

– Mi az, hogy mi van? – Tess sem volt egyáltalán barátságos, de úgy érezte, hogy a testvére ezek után nem érdemel kedvességet. – Apa a műtőben van, azt sem tudjuk, felépül-e és te nem vagy képes idevonszolni a segged?

– Holnap fontos megbeszéléseim lesznek.

– Mi lehet fontosabb, mint az apád?

– Sok pénzről van szó, Tess – fogalma sem volt, a húga miért csinál ebből ekkora ügyet.

– Hallod te magad egyáltalán? – kiáltott fel Theresa, William csitítani próbálta, de eredménytelenül. Lerázta a férfi kezét a válláról.

– Sajnálom, hugicám, de nekem megvan a magam élete és nincs időm egy ostoba alkoholista vénember után Huntsville-be mászkálni, aki megint többet ivott, mint kellett volna!

– Hogy mered? Hogy lehetsz ennyire érzéketlen?

– Te pedig hogy lehetsz ilyen kis nyámnyila? Nézd a jó oldalát a dolognak, Tess! Ha apa elpatkol, egy gonddal kevesebb. Te visszamehetsz az egyetemre tanítani és végre nekem is nyugtom lesz!

– Hánynom kell tőled! – azzal lecsapta.

– Faye ilyen, Tess. Hagyd rá! – rázta a fejét Adam. Tesst felbosszantotta, hogy a bátyját ennyire nem érdekli a nővérük kegyetlen viselkedése.

– Nyugodj meg, kicsim – ölelte át William, a nőnek nagyon jólesett a férfi kedvessége és közelsége. – Most csak az a fontos, hogy édesapád felépüljön. A nővéred magatartása pedig az ő vesztesége.

– Úgy látom, lemaradtam valamiről – súgta oda Adam Trevornak, a húga és William felé bökve a fejével. Trevor elmosolyodott.

Már hajnalodott, mikor az orvos megjelent a váróban. Tess William vállán aludt, Adam és Trevor pedig az ügy jelenlegi állásáról folytatott eszmecserét.

– Önök Ted Harris hozzátartozói? – kérdezte a fehér köpenyes, idősödő férfi.

– Igen, a gyerekei vagyunk – Tess kábán ugrott fel, próbálta az orvos arcáról olvasni az információkat.

– A nevem Dr. Morris és én műtöttem az édesapjukat. Sajnos, nincsenek jó híreim.

– Életben van? – kérdezte Tess.

– Igen, de nagyon súlyos a fejsérülése. Agyalapi törést szenvedett, elég erős ütés érhette a fejét. Néhány szilánk beleállt az agyba, ezeket eltávolítottuk, de hogy sérült-e ideg vagy az agy, nem tudjuk megmondani.

– Ez mit jelent doktor úr?

– Lehetséges, hogy a mozgásközpontot is érintette az ütés vagy a beszédközpontot, lehet, hogy lebénul, lehet, hogy maradandó agysérülése is van. Sajnos addig, amíg magához nem tér, semmit sem tudunk biztosan.

– És magához fog térni?

– Elég rosszul állnak a dolgok, a következő hetvenkét óra eldönt mindent. Bárcsak többet és pozitívabb dolgot tudnék mondani, Miss Harris.

Gyengéden végigsimított a nő vállán és megesett rajta a szíve. Utált rossz híreket közölni a hozzátartozókkal.

William átölelte Tesst, és csitítani próbálta.

– Láthatjuk? – kérdezte a nő reménykedve az orvost.

– Csak pár pillanatra és csak önök ketten.

Theresa és Adam követte Dr. Morrist, aki, míg a szobához értek, válaszolt a kérdéseikre.

– Mitévők legyünk? – kérdezte William Trevort.

– Ki kell találnunk valamit és eltenni láb alól a rohadékokat.

– Arthur most gőzerővel gyártja az újabb szörnyeket és senki sincs biztonságban. Aggódok Tess miatt.

– Én is – felelte Trevor. – Valamit muszáj lesz csinálnunk.

– Nekem haza kellene indulnom, nemsokára felkel a nap – nagyon bántotta, hogy nem lehet a szerelme mellett ezekben a nehéz órákban.

– Akkor menj és kutass tovább Madison iratai között. Én majd maradok és vigyázok Tessre. Este átmegyek és kitalálunk egy jó tervet.

– Rendben. Kösz – jelentette ki William és most még rosszabbul érezte magát. Neki kellene maradnia és vigyáznia Tessre.

– Nagyon rosszul néz ki – csóválta a fejét a visszatérő Theresa.

– Haza kellene mennünk, itt most nem tehetünk semmit – sóhajtotta Adam.

– Igaza van – helyeselt William. – Pihennetek kell, enni, inni. Délután visszajövünk.

– Elmész Williamhez, vagy hazajössz? – kérdezte Adam a testvérét. – Nem akarom, hogy egyedül legyél. Trevornak és nekem be kellene menni az őrsre, megkérdezni, hogy jutottak-e valamire.

– A házatok lehet, még mindig hemzseg a rendőröktől, akik a nyomozást végzik – tette hozzá Trevor.

– Rendben, akkor átmegyek Willhez, de délután visszajövünk.

Trevor beült Adam kocsijába, az övével Tess és William indult haza.

– Ugye ők tették? – kérdezte elcsigázottan a nő, mialatt fejét a hideg ablaknak döntötte.

– Gyanítom – sóhajtotta William.

– Meg kell őket állítanunk! Lemészárolják az összes embert, akit szeretünk! Mocskos vérszívók! – ezt a kijelentését meg is bánta, hiszen, épp egy vámpír mellett ült az autóban. – Ne haragudj, nem úgy értettem!

– Nem kell szabadkoznod, Tess. Nem vettem magamra. Ők tényleg azok… vérszívók, akiket el kell pusztítani.

– Adamnek el kell mondanunk!

– Nem tudom, jó ötlet-e – csóválta a fejét William.

– Tudnia kell róla, mivel állunk szemben. Ő a testvérem William, nem engedhetem, hogy baja essen! Már csak ő van nekem! Veszélyes tudni, de nem tudni még veszélyesebb!

– Rendben, Tess. Higgadjunk le kicsit és pihenjünk pár órát, aztán mindent tisztábban fogunk látni.

Délután visszamentek a kórházba, de sajnos változás nem történt. Az apjuk eszméletlenül feküdt az intenzív osztályon. Trevor elment néhány dolgot elrendezni Suzan temetésével kapcsolatban, ami másnap volt esedékes, Adam pedig este visszament a rendőrségre. Ahogy besötétedett, William is megjelent a kórházban.

– Hogy van? – kérdezte Theresát.

– Semmi változás – sóhajtotta a nő reménytelenül. – Kómában van.

– Van egy dolog, amit megpróbálhatnánk…

– Mire gondolsz, William?

– A vámpírvér kis mennyiségben gyógyító hatású. Ha adnánk neki az enyémből, lehetséges, hogy jobban lenne – magyarázta a férfi.

– Ezt nem tudtam. Miért csak lehetséges?

– Mert a fizikai sérüléseket biztosan gyógyítja, de ha édesapádnak mentális sérülése is van, amitől az orvosok tartanak, akkor azon lehet, hogy nem segít.

– Ártani nem fog?

– Nem – rázta a fejét William.

– Vámpír sem lesz belőle?

– Nem, Tess – mosolyodott el. – Valószínűleg felgyorsítja a gyógyulást.

– Próbáljuk meg! – egyezett bele a nő.

– Rendben. Remélem, tudok segíteni!

Bementek a szobába, ahol Ted Harris feküdt. A teste tele volt karmolás nyomokkal, a karjában az infúzió csöve, melyből a folyadék halkan csepegett. William hallotta, hogy az öreg szívverése nagyon lassú és akadozó, érezte, hogy küzd az életéért. Erről Tessnek azonban nem szólt egy szót sem. Közelebb léptek az ágyhoz.

– Akkor biztos vagy benne? – kérdezte még egyszer a nőt.

– Igen. Meg kell próbálnunk mindent.

William sebet ejtett a karján, amiből kiserkent a vörös vér. Gyengéden a férfi szájához szorította a kezét, és néhány cseppet bele csöppentett.

– Most várnunk kell – mondta William, mialatt Tess megtörölte az apja arcát.

Nem telt el sok idő és William hallotta, ahogy a férfi szívverése egyre erősebb és egyenletesebb lesz. A sebek a testén elkezdtek begyógyulni. Theresa elkerekedett szemmel figyelte a változást.

– Köszönöm – suttogta Williamnek, megszorította a kezét, és reménykedve figyelte az apja változó arcszínét.