10. fejezet

Maadui

– Akkor halljuk az igazat! El kell mondanod mindent, amit tudsz! – parancsolta rá Trevorra Theresa immár William házában.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz – hárított a férfi. Tesst féltette, Williamben pedig nem bízott.

– Emberek életével játszol, Amman, az Isten szerelmére! – fakadt ki a nő és lerogyott a fotelba. Szándékosan az eredeti nevén szólította a férfit, így is hatni próbált rá. – Az anyám már meghalt, nem veszíthetem el a többieket!

– A te érdekedben titkolózok, Tess. Jobb, ha nem tudsz semmit!

– Ezek azt hiszik, hogy tudom, úgyhogy már mindegy. Plusz, ezt kaptam a nővéremtől… – azzal felállt és elővette a mappát, amit még William kiszabadítása előtt hozott magával. – Anyám jegyzetei…

Trevor egy ideig hezitált, fel és alá járkált a szobában és nem tudta, mit tegyen. Ez egy titok, amit a törzse rábízott, ő az Őrző. Felelősséggel tartozik a testvéreiért.

– Ezt idd meg! – nyomta a forró teát a nő kezébe William, miután visszatért a konyhából. Ő is vett magához némi folyadékot, persze nem teát. – Neked is hoztam – nézett Trevorra és letette a neki szánt bögrét az asztalra.

– Tudom, hogy Madison nem véletlenül vásárolt meg benneteket – folytatta Tess, elhatározta, hogy nem tágít, míg meg nem tudja az okokat. – Milyen varázsigéről és tekercsről szól ez az egész?

– Nem tudom, miről beszélsz.

– Az anyám a ti hülye háborútok miatt halt meg! Jogom van tudni, Amman!

– Azt javaslom, higgadjunk le mindannyian – kezdte William. – Amman, ha tetszik, ha nem, mindannyian nyakig benne vagyunk. Az egész ügyet csak előrébb vinné a dolog, ha végre te is őszinte lennél velünk, nem gondolod?

Amman leszegte a fejét, és mélyet sóhajtott, ám ahogy  tekintetét a kandalló feletti képre emelte, kővé dermedtek a vonásai. Mikor legutóbb itt járt, észre sem vette. Annyira élethű volt a festmény, hogy szinte megbabonázta. Egy pillanatra elfogta a gyűlölet William iránt, de aztán úrrá lett az érzésein.

Theresa és William összenéztek a férfi arcát látva.

– Ha másért nem, őmiatta – súgta Tess. – Vess véget a vérontásnak! Már épp elég ártatlan ember halt meg.

– Ez azért már tényleg beteges – sziszegte a fogai között a férfi William-re meredve. – Megölted és a képét kiteszed a nappalidba? Micsoda beteg egy dög vagy!

– Mondd el, amit tudsz és ígérem, ha ennek az ügynek vége, többé nem kerülök az utadba – válaszolta William.

– Üljetek le, – sóhajtotta beletörődve. – hosszú történet lesz! Mielőtt Madisonhoz érünk, tudnotok kell az előzményeket is.

A történet több száz éve kezdődött, otthonomban, az afrikai dzsungelben. Népem szomszédságában élt egy gonosz kannibál törzs, akik egykori fogva tartóink az apziszkok leszármazottai voltak. Az aneihkok, ahogy magukat hívták, a legsötétebb bőrű emberek voltak Afrikában, magasak és a szemük egészen fehér. Ékszereiket emberi csontokból készítették, pogány szokásoknak hódoltak, démon isteneket imádtak és jártasak voltak a fekete mágiában. Ám bennünket sosem támadtak meg, hisz tudtak különleges képességünkről. Azonban mindig keresték a módját, hogy nálunk erősebbé váljanak, ezért is ettek embert. Úgy tartották, hogy akit megesznek, annak ereje átszáll beléjük. Már ekkor rettegésben tartották a környező békés törzseket.

Egy napon egy sebzett férfi érkezett a törzsükhöz, segítségért könyörgött, nem gyanítva, hogy milyen kegyetlenek. Először azt hitték, hogy bolond. Elmesélte, hogy egy lánnyal töltötte az éjszakát, aki este vadállattá változott, és megtámadta. A törzsfőnök felfigyelt rá, hogy az idegennek különösen jók az érzékei. Messziről megérezte mások szagát, olyan halk hangokat is meghallott, amiket egy ember képtelen lenne. Észrevették, hogy az életveszélyesnek hitt sebei sokkal gyorsabban gyógyulnak, mint bárki más emberfiának. Mielőtt a férfi teljesen meggyógyult volna, megölték, és megették. Csak a következő teliholdkor derült fény a titokzatos betegségre, amikor a törzs tagjai hiénává változtak: Lycanthropia. A legendákban leginkább farkasemberekről hallhattatok, de léteznek más, úgynevezett vérállatok is. Ezek agresszívek, embert ölnek és sokszor átváltozott formában képtelenek uralkodni az ösztöneiken.

 – Ezek szerint, akkor te is vérpárduc vagy? – kérdezte Theresa.

– Nem, de a kérdés jogos. A törzsem nem betegség miatt, sem pedig harapás következtében képes az átváltozásra. Nálunk ez egy ősi rituálé része, melyet az istenünk Awaki tett lehetővé, hogy megvédhessük törzsünket. Nem mindenki lehet párducharcos, csak azok, akiket Ő méltónak tart erre. Nem elég csupán elvégezni a rituális szertatást, de Awakinak is el kell fogadnia a harcost.

– Aki természetesen csak férfi lehet…– morogta Theresa, hangot adva női büszkeségének.

Trevor elgondolkozott egy pillanatig, eszébe jutott Imara.

– Tulajdonképpen, nem. Egyszer a szertartáson részt vett egy nő is, a sámánunk lánya, és Awaki őt is méltónak találta. Sőt, kering egy legenda egy fehér párducról is, de ez még jóval a születésem előtt történt.

– Fehér párduc? – kérdezte Tess izgatottan.

– A legenda szerint egy törzsön kívülit avattak be, és az isten hozzá is kegyes volt.

– Kezdem megkedvelni ezt az Awakit – mosolyodott el Tess.

– Ezután mi történt? – kérdezte William, jelezve, hogy a történet folytatása jobban érdekli.

Ezután az aneihkok minden teliholdkor terrorizálták a népem, és szándékosan fertőzni kezdték egymást e betegséggel. Akit megharaptak, az hiénává változott, így rettegésben tarthatták az egész környéket. Az enyémek közül pedig azokat kezdték el támadni, akik átestek a beavatáson, hiszen ha annak az ereje átszáll beléd, akit megeszel, mennyit érhet számodra egy párducharcos ereje? Ezzel a harcosok száma jócskán lecsökkent a falumban.

A fekete mágiában jártas sámánjuk pedig hamarosan rájött, miként szerezhet még több harcost. Azokat, akik elestek a támadások során, egy ősi varázsigével visszahozott a halálból, és ezek a lények cserébe értük harcoltak.

Népem vénei tanácskozni kezdtek, hogy megvédjék az asszonyokat és a gyerekeket, úgy döntöttek, elvégzik az ősi rituálét a fiatal harcosokon, hogy megállítsák ezeket az egyre vadabb kannibálokat. Akkoriban már rettegésben tartották Közép-Afrika lakóit. Olyan napot választottunk, amikor nincs telihold, akkor csaptunk le rájuk, mikor nem tudtak hiénává változni. Az éj leple alatt támadtunk és amennyit lehetett, megöltünk, és elloptuk legértékesebb kincsüket…

– A varázsigét – fejezte be a mondatot Theresa, a szemei csillogtak a lelkesedéstől, hogy végre hallhatja a történetet.

– Igen…

Ezután alig maradt belőlük néhány, ők pedig képtelenek voltak a halottak feltámasztására a varázsige nélkül. Azt reméltük, szülőföldünk újra a béke szigete lesz, ám akkor megjelentek a fehérek és megölték a fél falut, többünket pedig elhurcoltak láncra verve Amerikába.

– Madison tudott rólatok, Amman. Tudta, hogy mik vagytok és tudott a varázsigéről is – vágott közbe Tess újra.

– Igen. Amiatt történt az egész. A varázsige kellett neki.

– De miért? – kérdezte Tess értetlenül.

– Fel akarta támasztani a feleségét – sóhajtotta William.

– Pontosan – értett egyet Amman. – Miután Elisabeth kisasszony megszületett, majd pár nappal később a nő meghalt, megszállottként próbálkozott, hogy feltámassza a kisasszony anyját. Sámánokat, varázslókat, boszorkányokat hozatott, de mind kudarcot vallott.

– A boszorkányok azért vannak, hogy egyensúlyt tartsanak a föld erői között és tilos nekik beleavatkozni az élet körforgásába. Az ilyen cselekedeteknek mindig következményei vannak.

– Aiga is ezt mondta nekem – helyeselt Will, és visszaemlékezett a boszorkányra, aki megváltotta, de ugyanakkor meg is átkozta egy örökkévalóságra.

– Ezért hozatott ide bennünket Madison, elszedte a tekercset és kísérletezni kezdett vele, ám nem boldogult.

– De még mindig nem értem, hogy hogyan kerülnek képbe a nosferatuk?

– Madison kutatásokat végzett a tekercs szövegével kapcsolatban, próbált találni valakit, aki megfejti. Ezt meghallották a vámpírok és elkeseredett harcot indítottak a varázsigéért. Mindenáron próbálták megszerezni.

– És sikerült nekik? – Theresa egyre izgatottabb lett.

– Nem teljesen. Valahogyan hozzájuk került a tekercs egy része, de nem tudom, hogyan.

– Talán Madison naplóiban választ találhatunk erre a kérdésre is.

– Miért kell ez a tekercs a nosferatuknak?

– Azért Tess, hogy ugyanazt csinálhassák, mint a legenda szerint a hiénák. Képzeld el, ha visszahozhatnak meghalt harcosokat, milyen hatalmas erőfölényre tennének szert!

– Na de, kikkel szemben? – értetlenkedett a nő továbbra is.

– Veletek, emberekkel szemben – vágta rá Amman. – Elpusztítanának benneteket és ők uralkodhatnának a Földön. Kijöhetnének a csatornákból, szabadon táplálkozhatnának…

– Szóval akkor erre kellett az anyám nekik – sóhajtotta. – Meg akarták vele fejtetni a varázsigét.

– És, – vágott a szavába William. – fel akarták vele kutattatni a hiányzó darabot.

– Te tudod, hogy hol van? – kérdezték szinte egyszerre a fekete férfit.

– Egyik részéről igen, hiszen én vagyok az Őrző.

– Az Őrző? Az mi?