***

A férfi a fájdalomtól kábultan ordított fel. Már pár órája kínozták Arthur megmaradt harcosai, a vére tócsában állt a szék alatt, amihez kikötözték. A láncot bekenték fokhagymával, ám ennek a csípését nem is érezte, hiszen a tőle elkobozott ezüst tőrt szinte percenként vágták valamelyik végtagjába. Arthur arcán látszott, mennyire élvezi a helyzetet. Valahányszor William feljajdult, ő gonoszan hahotázott.

– Szóval, akkor halljam, mit tudsz Madisonról!

– Dögölj meg! – sziszegte William.

– Hát, jelen pillanatban te közelebb állsz hozzá! – azzal ismét a férfi lábába döfte a karót.

William testében szétáradt az éles fájdalom, de szilárdan kitartott az elképzelése mellett, nem fog elárulni semmit sem Arthurnak. Nem mintha bármi lényegeset tudna. Csak blöffölt. Ám most akkor sem hátrál meg!

– Hova rejtette a tekercset?

– Miféle tekercset?

– Ne add itt a hülyét, te nyomorult! Tényleg semmit sem jelent az életed? Nem félsz a haláltól?

– Nem. Már régóta halott vagyok. Nincs mit veszítenem, Arthur.

– Micsoda kemény fiú ez a William Taylor! – nevetett fel ismét és látszott rajta, hogy jól szórakozik.

– Akkor egy kérdés, amire talán tudod a választ. Hány párduc van Huntsville-ben?

– Több mint amivel elbírtok. Ha kedves az életetek, szeditek a sátorfátok és elmentek jó messzire innen, mert ha visszajönnek, egy élő nosferatu sem marad.

Erre Arthur arcára fagyott az iménti nevetés, de próbálta álcázni rémültségét.

– Hazudsz. Különben is, a párducok a vámpírok ellenségei, szóval kétlem, hogy ÉRTED visszajönnének. Nem kellesz te senkinek, Will.

 Az ezüst tőrt ismét William térdébe mélyesztette, majd sarkon fordult és a maradék öt vámpírral a nyomában eltűnt a csatornában.

William halk lépteket hallott a háta mögött, egy szív dobogását érezte. A lüktetés egyre hangosabb lett, ahogy közelebb ért hozzá. Minden erejét összeszedte, hogy hátra tudjon fordulni, de a nagy vérveszteségtől nem bírt.

– Maradj csendben – suttogta az ismerős hang a háta mögött, majd babrálni kezdett a lánccal.

– Tess, megőrültél? – sziszegte, mikor rájött, ki az. Ennek a nőnek elment az esze! Idejön és kockáztatja az életét MIATTA? – Menj el azonnal! Nem tudnak nekem ártani!

– Nem megyek sehova nélküled! – mondta a nő, mialatt eloldozta William karját.

– Nem tudsz kivinni, Tess. Túl sok vért veszítettem és nincs elég erőm, hogy felálljak – nyögte, ahogy mozdulni próbált, leesett a székről. A lábában levő tőr, még mélyebbre fúródott.

– Kérlek, William, szedd össze magad! – könyörgött neki a nő, odakúszott elé és gyengéden végigsimított a férfi arcán. – Hogy segítsek?

– Húzd ki a lábamból a tőrt, nagyon fáj – suttogta.

Theresa grimaszolt egyet és koncentrálni próbált. Mindig is undorodott a vér látványától, még soha életében nem kellett ilyet csinálnia. Nem tudta, képes lesz-e rá. Göndör tincsét, ami kicsúszott a lófarok szorításából, poros kezével a füle mögé tűrte, megszorította a tőrt, behunyta a szemét és teljes erőből húzni kezdte. William vére kifröccsent a ruhájára, miközben Theresa hátraesett a nagy erőkifejtéstől, azonban diadalmasan mosolygott a tőrrel a kezében.

– És most rohanj! – súgta William megkönnyebbülten a fájdalom elmúltával, ám a nő épségért aggódva.

– Nem hagylak itt! – makacskodott tovább.

– Begyógyul a seb hamar és utánad megyek – füllentette William.

– Te mondtad az előbb, hogy nincs erőd felállni sem. Teljesen kivéreztél. Innod kell!

Azzal megragadta a tőrt, és a kezéhez emelte.

– Eszedbe se jusson, Tess! Én többé ártatlan emberből nem iszom, főleg nem abból a nőből, akit… – itt hirtelen abba hagyta és Tess kék pillantását szemlélte. Nem tudta, van-e joga befejezni a mondatot.

– Akit? – kérdezte Theresa, átható pillantását a férfira szegezve. Tudnia kellett a mondat végét. Hallania kellett, hogy megbizonyosodjon a saját érzéseiről is.

William hallotta a nő egyre gyorsuló szívverését, ki akarta mondani, amit érez. Tess itt van, eljött, hogy megmentse, tartozik neki azzal, hogy őszinte lesz hozzá.

– Akit szeretek – fejezte be a mondatát. Lesütötte sötét szemeit, és nem mert az előtte térdelő nőre nézni.

– William, előttem nem kell szégyellned az érzéseidet – azzal a férfi arcát két tenyere közé fogta, és felemelte a fejét. – Kérlek, légy hozzám ezután őszinte! Nem itt tartanánk, ha mindvégig elmondtad volna nekem, amit tudsz. Megbirkózom bármivel, de szükségem van az igazságra.

– Sajnálom, Tess – felelte bűnbánó hangon. – de csak védeni akartalak!

– Tudom. Ezért vagyok most itt – kecses ujjaival végigsimított William arcán. – Engedd, hogy megtegyem!

– És ha téged is megöllek, mert nem bírom abbahagyni? – elesettnek tűnt, mint egy kisfiú, ahogy kiejtette a szavakat.

– Én nem vagyok Elisabeth. Ami akkor történt, nem fog megismétlődni velünk William, de hagyd őt elmenni.

– Már nem jelent nekem semmit, esküszöm. Téged szeretlek.

– Tudom, William. De itt az ideje, hogy magadnak is megbocsáss, és továbblépj. Ne a múltban élj, hanem a jelenben, velem.

– Ha innét kijutunk, eljössz velem egy helyre, ahol elengedhetem a múltat?

– Igen. És most – azzal felemelte a tőrt, és megvágta a kezét.

 A fájdalom belenyilallt, erőt kellett vennie magán, hogy ne legyen rosszul. A jókora sebből kibuggyant a vörös vér, majd a kezét a férfi szájához tolta, aki röpke tétovázás után belemélyesztette fogait, és inni kezdett. Tess nem érzett fájdalmat, inkább megkönnyebbültséget, hogy rövidesen képes lesz innen kivinni Williamet.

– Köszönöm – suttogta a férfi, mikor elengedte a nő kezét, majd röpke csókot nyomott a sebre.

– Látod? Ilyen egyszerű volt – mosolyodott el Theresa. – legalább tudjuk, hogy nem hiába adtad el a szívedet.

– Gyere – állt fel, felsegítette a nőt is, majd magához húzta. – Annyira szép vagy – suttogta és végigsimított a nő arcán, majd vágyakozó ajkait Theresáéra tapasztotta. A nő boldogan olvadt bele a hideg ölelésbe, észre sem vette a mögöttük megjelenő árnyakat.

– Micsoda romantikus jelent! Ezt nevezem! – tapsolt Arthur, a rusnya képére önelégült vigyor ült ki.

William ösztönösen maga mögé vonta a nőt, készen állt bárkivel szembeszállni érte.

– Igazán megható! – folytatta a vámpír. – Úgy látom kedveském, szeretnél anyád sorsára jutni.

– Te mocskos fenevad! Megfizetsz azért, amit vele tettél! – sziszegte a nő William mögül.

– Ugyan már! Nem tudhattuk, hogy megőrül, általában az emberek élvezni szokták a halhatatlanságot.

– Rendben van, Arthur, nyögd ki végre, mit akarsz és vagy ölj meg vagy engedj el bennünket! – parancsolt rá William és készen állt harcolni Tess életéért.

– Nyugalom, Taylor. A lány élve kell nekünk, hátha megzakkan, mint az anyja, ha átváltoztatjuk. Tudjuk, mi történt a tekerccsel, a varázsigét akarjuk egyben. Fordítással. Ha nem működtök együtt, megöljük az apádat, testvéreid, barátaidat… hosszú a listánk, vannak kapcsolataink a másik parton is – kacsintott Tess-re.

– Miért segítenénk? – kérdezte William.  – Nekünk nem áll érdekünkben.

– Azért, hogy több ártatlan házi kedvenced ne haljon meg. Így már világos?

– És mi lenne, ha a te kutyáid halnának meg egytől egyig? Öttel már végeztem az ide vezető úton – hangzott a meglepett Arthur háta mögül, majd előlépett Trevor emberi formában.

Megragadta az egyik nosferatut és letépte a fejét.

– Hoppá, ezek a szörnyek olyan hamar elvesztik a fejüket! – vigyorgott, mialatt lesodorta a lényből maradt hamut a karjáról. – Ki lesz a következő?

– Ezért megfizetsz! – sziszegte Arthur, aztán eltűnt a csatorna egyik mellékjáratában másik két talpnyalójával a nyomában.

– Hogy kerülsz ide? – kérdezte Tess némi szemrehányással a hangjában.

– Tudtam, hogy ez a vérszívó nem tud megvédeni. Na, indulhatunk?