17. fejezet

Elisabeth

Theresa Harris a kórházba telefonált, az apja állapota felől érdeklődött, de sajnos nem történt változás. A nő mélyet sóhajtott és ólomnehézségűnek érezte minden tagját. Mikor ideutazott hónapokkal ezelőtt, nem gondolta volna, hogy idáig fajulnak a dolgok. Eltemette az anyját és egy természetfeletti erők által harcolt ütközet közepébe csöppent akaratlanul is. Sőt mi több, beleszeretett egy vámpírba. Úgy érezte, felült egy körhintára, ami sosem fog megállni, és képtelen kikászálódni belőle.

William Taylor a konyhában ült, a hűtőből kivett, majd felmelegített italt kortyolgatva, mely, ahogy végigszaladt a torkán, rögtön csillapította szomjúságát. Bűntudatot érzett, amiért veszélybe sodorta Theresát, immár sokadszorra. Meg kellene védenie, ehelyett csak bajt hoz rá. Aztán Trevorra és Marára gondolt, akik nélkül ma lehet, hogy nem menekültek volna meg. Trevor, aki néhány hete még vakon gyűlölte, most meg megmenti az életét. Arthur szavai csengtek a fülében a tekercs sorsával kapcsolatban, hogy miért nem pusztította el. Titkon még mindig szerelmes volt Elisabethbe a párducharcos. Annyi éven át töltötte ki a mindennapjait, hogy annak ellenére, hogy csak barátok voltak, sosem szűnt meg szeretni a nőt. Azt a nőt, akit ő oly kegyetlenül meggyilkolt! Sosem tudja ezt magának megbocsátani. Talán akkor este a temetőben elköszönt Elisabethtől, de feloldozást nem nyert. Ez az emlék örökké kísérteni fogja! Trevor sokkal inkább megérdemelte volna a nő szerelmét. Hiába, a sors nagyon igazságtalan tud lenni!

Trevor Scott hasonló gondolatokkal vívódott, elismerte magában, amit másnak sosem vallott volna be, igenis ezért őrzi a tekercset évtizedek óta, ezért ragaszkodott ahhoz, hogy ne pusztítsák el. Mindvégig abban reménykedett, hogy egyszer a segítségével feltámasztja a halálból Miss Elisabethet, aki ezért hálából örökre vele marad. Butaság! De azért jó volt elképzelni.

Mara büszkén idézte fel magában a harc minden mozdulatát, tudta, hogy kiválóan teljesített, és boszorkányságból is jelesre vizsgázott. Aiga, a mestere büszke lenne rá! Megmutatta ennek a puhány társaságnak, hogy nélküle nem boldogulnak!

Adam Harris a kanapén feküdt és sajgó csontjait szorongatta, miután a hatalmas fekete szörny majdnem összetörte. Az ereje megrémítette a férfit, de nem akarta, hogy ezt bármelyikük is lássa rajta. Úgy érezte, hogy kissé kilóg a sorból a sok képzett harcos közül, de nem akart alulmaradni. Itt ő képviselte az embereket és a törvényt, a bűnösöknek ebben a világban is meg kell fizetnie!

– Szerintetek, hogyan értette azt Arthur, hogy nem ő bántotta apát? – törte meg a hangja a csendet, Trevor és Mara is ránéztek.

– Úgy, hogy valaki más a tettes – vágta rá a nő.

– Vagy úgy, hogy egy hazug disznó – kontrázott Trevor.

– Mi van, ha tényleg nem ő volt? Ha van valaki, aki irányítja? – lépett be William is a szobába, és az ajtó fájának dőlt. – Valaki, akire nem is gondoltunk?

– Ugyan már! – mondta elszántan Trevor. – Hülyeség! Véletlenül ugyanakkor történt, amikor Suzant is meggyilkolták.

– Éppen ezért nem biztos, hogy akkora ostobaság! Suzant megölték, apát viszont „csak” megkínozták – szólalt meg Tess is fáradt hangon. – Arthur megölte volna.

– Arthur sosem az eszéről volt híres, elképzelhető, hogy valaki a háttérből irányítja.

– Ez hülyeség William, lapozzunk is inkább – legyintett lemondóan Trevor, nem akart engedni az elképzeléséből.

– Akkor beszéljünk erről – rántotta elő a zsebéből a rongyos és gyűrött papírost Theresa.

– Mi az? – kérdezte Trevor.

– Madison holmija közt találtam – azzal átnyújtotta a papírt a férfinek.

– „Ha a kapu kulcsát keresed, a pihenő virágnál megleled.” – olvasta hangosan.

– Mi ez, valami mondóka? – kérdezte Adam.

– Egy rejtvény. Már sokszor találkoztam hasonlóval – szólalt meg Mara is. – A mögöttes jelentést kell keresni és akkor megoldódik a talány.

– A kapu a túlvilági kaput jelenti ez biztos. Vagyis ha ennek a kulcsát keressük, megtaláljuk… hol?

– Ez a tekercsre utal vagy a fordítására, mert mindkét megoldás lehetséges – magyarázta Tess.

– Ez zagyva és értelmetlen! – rázta a fejét Trevor. – A pihenő virágnál megleled… – Miféle marhaság ez? Pihenő virág? Amit kidobtak a gané dombra?

– A pihenő jelentheti, hogy alvó vagy elpusztult, halott. Vagyis elásta a földbe?

– A virágágyásba – jegyezte meg Trevor ismét.

– Több komolyságot, ha lehet! – figyelmeztette Mara. – Ez a kulcsa mindennek! Ha megtaláljuk Madison darabját, a mienkkel együtt elpusztítjuk és akkor soha többé, senkinek sem árthat.

– De ezt lehetetlenség megfejteni, mert zagyvalék az egész! Madison nem volt normális, ezt már kiderítettük. Mi van, ha ez is egy tréfa? Felássuk az egész kertjét és nem találunk semmit? Nem hiszem el, hogy még a túlvilágról is szórakozik velünk!

– Trevor, nyugi! – csitította Adam. – Gondolkozzunk! Mindenki próbáljon meg megoldásokat kitalálni, mire gondolhat Madison.

– Írta a naplóban, hogy elrejtette egy nagyon biztonságos helyre – kezdte Theresa. – Abban egyetérthetünk, hogy a kapu kulcsa a tekercsre utal, vagy annak értelmezésére, ez mindegy is. De mi a virág?

– Elisabeth… – suttogta Mara.

– Lehetetlen – rázta a fejét William. – Elisabeth élt, mikor Madison elrejtette.

– Nem erre gondoltam – Állt fel a nő, fel-alá kezdett járkálni a szobában.

– Akkor mire? – néztek rá kérdően mindannyian. Megint valami agyament ötlet! – bosszankodott Trevor magában.

– Elisabeth volt Madison egyetlen gyermeke, akivel különleges kapcsolatban álltak… talán ő többet tud erről…

– Azzal sokra nem megyünk – mormogta Trevor. Nem volt jó formában. Bántotta a büszkeségét, hogy egy nő kellett ahhoz, hogy kijussanak a nosferatuk csapdájából. – ha nem tűnt volna fel, Elisabeth kisasszony százhatvan éve halott.

– Kösz a felvilágosítást, igen harapós hangulatban vagy – grimaszolt Mara.

– Szarul kezdődött a napom, meg akartak ölni…

– Tedd túl rajta magad. Még élsz!

– Befejeznétek? – fakadt ki Tess. – Mint az óvodások! Mi az ötleted, Mara?

– Mondom, mindenlébenkanál kisasszony. Elisabeth ismerte az apját, és együtt érzett a rabszolgáival, segítette őket, William titkát is ismerte… biztos vagyok benne, hogy segítene nekünk.

– Ha nem lenne halott… – jegyezte meg ismét halkan Trevor.

Mindannyian szúrós szemeket meresztettek rá.

– Azt hiszem, sikerülne kapcsolatba lépnem vele…

– Szellemet akarsz idézni? – kérdezte Theresa elkerekedett szemekkel. Na, ez a nő teljesen kattant!

– Mondjuk inkább úgy, hogy kapcsolatba akarok lépni a lelkével… mivel boszorkány vagyok, a természet erőit szolgálom, vannak bizonyos képességeim…

– Igen, ebből láthattunk egy kis bemutatót ma – mormogta ezúttal Adam.

– És Elisabeth megmondja nekünk, hova rejtette az apja a tekercset? – Theresa őszintén nem hitt az efféle hókuszpókuszban.

– Lehetséges. A szellemek felettünk állnak és látnak olyan dolgokat, amiket mi nem… segíthet. Mindent meg kell próbálnunk. Arthur nem fog sokat várni…

– Próbáljuk meg! – mondta elszántan William, mire Tessben megszólalt a féltékenység hangja. – Mire van szükséged?

– Kell néhány gyógynövény és egy személyes tárgy tőle… lesz ilyen?

– Igen – vágta rá William, Theresa szúrós szemekkel figyelte.

– Este kell csinálnunk, mikor feljön a hold és a legjobb lenne a nyughelyéhez közel.

– Rendben, mindenki összeszedi, amit kell és kilenckor találkozunk a kertben.

***

Theresa és Adam bementek a kórházba. Az apjuk állapotában továbbra sem történt változás, üveges tekintettel nézte a falat, ám ők nem adták fel a reményt. Adamnek hatra be kellett mennie az őrsre, mert éjjel szolgálatban lesz. Ő nem tud részt venni az esti eseményen.

Theresa hazament és összeszedte néhány ruháját. A házban már összerakodtak a támadás után, de akkor sem érezte jól magát egyedül. Mintha nem is az otthonában lett volna, hanem egy teljesen idegen helyen. Nem is tétovázott sokáig, elindult Williamhez.

William Taylor a nappaliban ült, valamit a kezében tartott, mikor Tess rátalált. Elmerülve forgatta ujjai közt a tárgyat, észre sem vette a belépő nőt.

– Szia! – szólalt meg Tess a háta mögött.

– Tess – rezzent össze, kiejtette a kezében lévő valamit. Egy gyűrű volt.

– Ne haragudj, nem akartalak megzavarni – kért elnézést a nő. Nem értette, hogy mélyülhetett el annyira a gondolataiban, hogy nem vette észre a közeledtét. Egy vámpírnak olyan kifinomult hallása van, hogy minden apró neszre felfigyel, hát még a reflexei! Csak egy dolog van, ami ennyire kizökkentheti… Elisabeth.

– Nem zavartál meg – szedte össze magát William. – Örülök, hogy itt vagy!

– Mit csináltál?

– Mara említette, hogy kell egy személyes tárgy Elisabethtől, csak azt vettem elő – azzal felemelte a gyűrűt a földről, és Tess felé mutatta.

– Áh, értem…

– Tess, ülj ide mellém, kérlek! Tudom, hogy zavar, láttam a pillantásodon, és szeretném, ha megbeszélnénk.

A nő szíve egészen ellágyult William szavainak hatására, leült mellé a kanapéra.

– Nem jó kifejezés, hogy zavar – kezdte. – Tudom, hogy ostobaság, féltékeny vagyok egy halottra!

– Egyáltalán nem ostobaság, Elisabeth a múltam része – sóhajtotta. – Szerettem, ezt tudod, és fontos volt nekem. Majdnem kétszáz éve tölti ki a mindennapjaimat a személye, de már csak a múltam részeként. Megtaláltalak, beléd szerettem és már nem akarok mást, mint veled lenni.

– Én is ezt szeretném, de mégis rosszulesik, hogy neked minden tárgy ebben a házban, minden, amivel most foglalkozunk, őt juttatja eszedbe.

– Sajnálom Tess – gyengéden végigsimított a nő arcán, Theresa érezte, hogy őszinte minden szó, amit neki mond. – Bár ne kellene ezen keresztülmenned! Bár mindettől megóvhatnálak! Ha akarod, maradj itt ma este, ne gyere velünk, ha ennyire bánt.

– Nem, nem maradok. Nem vagyok gyáva!

– Ettől nem gyáva leszel, kedves. Annyit jelent csupán, hogy ember vagy és vannak érzéseid.

– Nem hagylak magadra, William. Mi volt ebben a nőben, ami ennyire hozzákötött benneteket? Ami miatt sem te, sem Trevor nem tud elszakadni tőle még a halála után annyi évvel sem?

– Számomra ő volt az első, akivel megosztottam a titkom, és aki annak ellenére elfogadott, ami vagyok. Trevor pedig a megmentőjét látta benne, hálás és szerintem, szerelmes is belé. De kérlek, Tess, ne foglalkozzunk vele. Nem jelent számodra, sem számunkra fenyegetést. Elisabeth a múlt, te vagy a jövő.

– Hülyének érzem magam – sóhajtotta a nő, fejét William vállára hajtotta.

– Ne érezd magad annak – mosolygott a férfi. – Még hízelgő is ez a kis féltékenység!

– Mesélj erről – mutatott a férfi tenyerében elrejtett gyűrűre.

Egyszerű ékszer volt, aranyból készült, a közepén egy apró borostyánkővel.

– Ez a gyűrű nagyon fontos emlék számomra – kezdte William. – Az édesanyámé volt, előtte pedig az ő anyjáé. Mivel szegények voltunk, ez a gyűrű volt az egyetlen érték a családunkban, ezért öröklődött generációról generációra. Mikor a szüleim, testvéreim meghaltak a pestisben, megtartottam, és eldöntöttem, ha egy napon valakit még szeretni fogok, akkor neki adom.

Elisabeth és én a kertemben sétáltunk egyik este. A csillagok már az égen ragyogtak, nem volt éppen illendő időpont arra, hogy egy fiatal lány velem mutatkozzon. Semmiségekről beszélgettünk, csilingelő kacagása betöltötte a bennünket körülvevő csendet. Az apja elutazott a városba, néhány napot ott töltött, így Elisabeth bátran maradhatott tovább.

– Üljön ide mellém, William – mondta a nő, mialatt leült az egyik padra.

– Örömmel, kedvesem – válaszoltam.

Egy ideig csendben ültünk, és hallgattuk az éjszaka hangjait, mikor kedvesen megszólalt:

– Rájöttem a titkára, William – suttogta, egyenesen a szemembe nézett. A pillantásával az igazat követelte, nem voltam képes hazudni neki.

– Mire gondol? – kérdeztem zavartan. Ha bevallom neki, mi vagyok, biztosan elveszítem.

– A titka nálam biztonságban van – azzal megfogta hideg kezem. – Olvastam róla, és rájöttem. Mindig csak sötétedés után jön át, akkor mutatkozik. Sohasem eszik vagy iszik előttem, hideg az érintése… tudom, hogy mi maga.

– Elisabeth én… – dadogtam, de nem hagyta, hogy befejezzem a mondatomat.

– Sss, William – csitított. – nem félek magától, ugyanúgy szeretem, mint eddig.

Ezután hosszan beszélgettünk, elmeséltem neki a történetemet, ő türelmesen végighallgatott. Végezetül elismételte, hogy szeret, és nem zavarja, hogy mi vagyok, és újonnan biztosított, hogy nem árulja el senkinek titkomat.

Következő találkozásunkkor, nekiadtam anyám gyűrűjét, ő titokban a láncára fűzve hordta egészen a haláláig.

– Ez hát a gyűrű rövid története – fejezte be William. – Azóta a fiókom mélyén őriztem, és azt terveztem, egy napon majd, mikor megkérlek, hogy légy a feleségem, neked adom…

– William, te ilyeneken gondolkozol? – kérdezte Theresa meghatva.

– Igen, mert szeretlek, és tényleg veled szeretném leélni az életemet, legyen az akármilyen hosszú vagy rövid. Bármi is történik ma este, az nem fog közénk állni, ezt tudnod kell.

– Köszönöm, hogy ezt elmondtad…

***

Miután leszállt az est, megérkezett Mara és hamarosan Trevor is, aki még mindig szkeptikus volt az ötletet illetően. Összepakolták, amire szükségük volt, és elindultak a kerten át a sírbolthoz. William vegyes érzésekkel lépdelt a többiek után, hiszen nem is olyan régen járt ott Theresával, akkor már elköszönt Elisabethtől. Nem szerepelt a tervei között, hogy még egyszer eljön ide. Trevorban is kavarogtak az érzések, bár ő biztosra vette, hogy semmi sem fog történni ma éjszaka, és a boszinak nem sikerül kapcsolatba lépnie Elisabeth lelkével. Még hogy szellemidézés! Mekkora marhaság ez!

Megálltak a családi kripta előtt, Mara megkérte a férfiakat, hogy gyújtsanak tüzet, ő pedig elővette a gyógyfüveket.

– Mik ezek? – kérdezte Tess, hiszen még életében nem vett részt hasonló szertartáson.

– Négy gyógynövényből készítettem főzetet délután, melyeket Elisabeth szellemének megidézéséhez fogunk használni – magyarázta Mara.

– Milyen növényekből? Miért pont ezeket választottad? – kérdezte Theresa, látta a nőn, hogy nem szívesen magyarázza el.

– Nem azért jöttem, hogy továbbképzést tartsak – vágta rá Mara barátságtalanul.

– Viselkedj, asszony! – mordult rá Trevor.

A nő szúrós szemeket meresztett a férfira, lassan magyarázni kezdett.

– Az első két növényt a kelták rendszeresen használták különféle varázslatokhoz, főleg mikor halottal kellett kapcsolatba lépniük. Az egyik a magyal bokor levele vagy holly, ahogy ők nevezték, mely a feltámadást szimbolizálja, ezért alkalmazzák még ma is a különféle téli dekorációkban. A másik a tiszafenyő, mely szintén az örök élet, feltámadás jelképe, mivel ennek levele még télen is zöld. Azt mondják, ezek a világ a legrégebbi fái, Skóciában van olyan, amely akár ötezer éves is lehet, vagyis egyidős az egyiptomi piramisokkal. A régi kelták ezeket ültették a sírkamrák bejáratához, vagy a sírokra, hogy meghalt szeretteik feltámadjanak. A harmadik egy sokkal hétköznapibb növény, a zsálya, mely segíthet elmúlt emlékeket ébreszteni. Az utolsó összetevő egy nagyon ritka és mérgező növény, a neve fekete pipacs, ennek a segítségével nyitok utat a szellem számára. Mind a négy növény leveléből főzetet készítettem, ezt rá fogom önteni az Elisabethhez tartozó tárgyra, majd elmondok egy titkos varázsigét, és felszólítom a lelkét, hogy jelenjen meg közöttünk.

– Csináltad már ezt korábban is? – kérdezte Trevor bizalmatlanul.

– Igen – felelte szúrós szemekkel a nő. – Aigaval rendszeresen beszélek így…

– Csúcs! – lelkendezett Trevor.

– Kezdjük el! Készen álltok? – mindhárman helyeslően bólintottak. Mara egy tálba öntötte a főzetet, mely alatt lobogott a láng, beledobta a Williamtől kapott gyűrűt, és az égen világító dagadó holdra nézett, ami nemsokára teljes lesz. Kezeit széttárta, a kelta nyelven elsuttogott szavak után beszélni kezdett.

– Elisabeth Madison, kérlek, jelenj meg közöttünk! Segítségül hívunk…

A tűz hirtelen fellobbant, a főzet párája elhomályosította a kripta ajtaját. Egy pillanatra az eget sötétség borította be, a távolban villámokat lehetett látni, majd feltámadt a szél. Ahogy a gőz oszlani kezdett, egy szürke alak körvonalai rajzolódtak ki. William először azt hitte, csak a sírt őrző angyal látszódik. Theresa hátán végigfutott a hideg, William mellé lépett, és hozzábújt. Mara elégedetten nézett a kikerekedett szemekkel bámuló Trevorra. Az alak hosszú, hófehér ruhát viselt, szőke haja körbefogta törékeny testét, az arcán békés mosoly ült.

– Elisabeth… – suttogta William elfúló hangon.

– Jó téged újra látni, William – szólalt meg kedvesen csengő hangján.

Trevor lábai földbe gyökereztek. A szellem nem ment közelebb, de lejjebb ereszkedett, az egyre tisztuló éjben a holdfény egyenesen rá világított. Gyönyörű nő volt, állapította meg Theresa.

– A segítségedre van szükségünk – kezdte William.

– A sötétség erői egyre gyűlnek, valami szörnyűségre készülnek, meg kell akadályoznunk… – tette hozzá Mara, ám Elisabeth félbeszakította.

– Tudom. A vámpírok visszatértek, és a tekercset keresik…

– Honnan tudod? – kérdezte elképedve William.

– Erről az oldalról rálátásunk nyílik olyan dolgokra a ti világotokban, amikről ti nem tudtok semmit. Tudom, hogy miért engem kerestetek, s ha módomban áll, segíteni fogok. Apám sok gonoszságot követett el ellenetek.

– Remélem, odaát megfizet mindenért – morogta Trevor.

– Apám nincs ideát…

Theresa ezt a mondatot mélyen az eszébe véste.

– Nincs sok vesztegetni való időnk – szólt közbe Mara, nem hagyva nekik időt, hogy reagáljanak Elisabeth mondatára. – Meg kell találnunk a tekercset, hogy elpusztíthassuk, és a halottak békében nyugodhassanak.

– Találtunk egy rejtvényt, melyet feltehetőleg apád írt, de nem tudjuk egyik részét megfejteni, pedig elárulhatja, hol a tekercs. Így szól: „Ha a kapu kulcsát keresed, a pihenő virágnál megleled.”

Nem jövünk rá a virág jelentésére…

– Ez nagyon egyszerű – mosolyodott el Elisabeth. – Apám anyámat hívta így, hiszen Rose volt a neve, ami ugye egy virág.

– Vagyis a tekercset…

– Édesanyám mellé rejtette el – egészítette ki a mondatot Elisabeth, és a sírbolt felé mutatott.

– Mennyire szánalmasak vagyunk – dünnyögte magában Trevor. A legevidensebb hely, és nekünk eszünkbe sem jutott.

– Nem tudtuk, hogy hívták a feleségét…

– Nagyon vigyázzatok, egy rossz szellem jelenlétét érzem, ami hatalmas veszélyt jelent a küldetésetek számára. Azonban bennetek megvan a bátorság, a tisztaság, hogy sikerrel járjatok. William, a te szíved tisztasága a kulcsa annak, hogy a jó úton maradjatok. Amman, te vagy az erő, Theresa te vagy az ész, s Mara a misztikum. Kiegészítitek egymást, s jó csapatot alkottok.

– Elisabeth, én – kezdte William elfúló hangon. Úgy érezte, hogy itt a lehetőség, amiről azt hitte, már sosem adatik meg a számára.

– Ne kérj tőlem bocsánatot, William – suttogta Elisabeth, szavai lágy simogatásként érintették a férfi lelkét. – Nincs bennem sem harag, sem neheztelés, amiatt ami történt. Tudom, hogy nem szándékosan tetted, tudom, hogy azóta is marcangolod önmagad. Így volt megírva a sors könyvében, s nekem itt jó helyem van. Békében nyugszom, szeretet vesz körül. Azonban fáj a lelkem valahányszor lenézek rád és azt kell látnom, hogy még annyi év után is magad hibáztatod. A dolgok úgy történtek, ahogy, nem tudod megváltoztatni őket.

– Bárcsak… – suttogta William, egy szemtelen könnycsepp szelte végig férfias arcát.

– Bárcsak képes lennél elengedni engem, a fájdalmat, ami hozzám köt! Ne nézz többé a múltba, előre nézz! – azzal Theresára mutatott. – Szerencsés vagy William, mert találtál valakit, aki még nálam is jobban képes szeretni téged, elfogad, bízik benned. Ritkán adatik meg az életben az ilyen szeretet. Légy hálás miatta a sorsnak, s bocsáss meg magadnak!

– Ahhoz, hogy meg tudjak magamnak bocsátani, tudnom kell, hogy te is megbocsátottál nekem – súgta felé a férfi.

Ekkor a szellem leereszkedett a földre, William elé lépett, és megérintette a mellkasát.

 – Te a legdrágábbat adtad oda miattam, mert annyira szerettél. Nézz rám, William és jól jegyezd meg, amit mondok: a mai naptól szabad vagy! Megbocsátok neked és azt akarom, hogy boldog légy.

– Köszönöm… – suttogta a férfi.

– Vigyázz rá Theresa, nála nemesebb társat soha nem találhatsz! – szólt most Tesshez.

– Vigyázni fogok rá – mondta meghatva ő is, és átölelte Williamet.

– A sors téged is megpróbáltatásoknak tett és tesz ki, de tudom, hogy méltó leszel majd szembenézni azzal, ami rád vár. William ki fog tartani melletted, ebben biztos vagyok.

Elisabeth szavainak hatására a férfi fellélegzett, mintha ezzel a lélegzettel egy mázsás súly szakadt volna fel a mellkasáról.

– Amman – fordult Elisabeth Trevor felé. – én drága, hűséges barátom. Tudom, hogy a halálom a te életedet is megnyomorította, s azóta nem tudtad igazán kitárni a szíved.

– Miss Elisabeth…

– Nem kell mondanod semmit! Felszabadítattalak több mint százötven éve, de sosem váltál igazán szabaddá. Mindig úgy érezted, hogy tartozol nekem, meg kell bosszulnod a halálomat. Nem kell bosszút állnod Williamen azért, amit elkövetett, megfizetett érte az eltelt évek alatt. Vedd le a harag bilincseit a lelkedről és engedd, hogy szabadon szálljon, bocsáss meg és éld az életed! Ti most már egymásra vagytok utalva, közös célért harcoltok, össze kell tartanotok. Fontos feladatot kaptatok!

– Én…

– Nem Amman. Hallgass rám, nincs már sok időm… eltűnik a hold, s mennem kell hamarosan. A tekercs darabja, amit annyi éve őrzöl, nem fog engem visszahozni. Nem akarok visszajönni. Láttam ebből az elaljasult világból eleget, én megtaláltam odaát a békémet. Neked is meg kell találnod, de az emberek között. Égesd porrá a gonosz varázslatot, s meglásd, ez fel fog szabadítani! Megígéred, hogy így teszel?

– Megígérem – felelte Amman, és megigézve bámulta a számára legszebbnek tartott nőt a világon. A szíve hirtelen megenyhült, hálát érzett Mara iránt, hogy ekkora ajándékot adott számára.

– Imara, nagy harcos vagy, de nemsokára lesz egy olyan helyzet, ahol az eszed helyett a szívedre kell hallgatnod! Emlékezz akkor a szavaimra! Tisztelnünk kell a hagyományainkat, ám a jó érdekében áldozatokra is késznek kell lennünk.

Akkor egy felhő eltakarta a holdat, és mikor újra kivilágosodott az ég, Elisabeth alakja semmivé foszlott. Mindannyiuk számára volt valami üzenete, letaglózva álltak ott a szavain gondolkozva. William és Trevor hatalmas ajándékot kaptak a nőtől, aki mindkettőjük életét megváltoztatta.