William és Theresa még néhány percig beszélgettek a könyvtár bejárata előtt, mielőtt jó éjt kívántak egymásnak. Megbeszélték, hogy másnap este találkoznak egy közeli kávézóban és folytatják a napló olvasását. William hazaviharzott, gyertyát gyújtott és elővette a zsebéből a papírfecniket. Remegő kézzel fogta a lapokat, melyeket könnyein át kezdett olvasni.

„ Elisabeth ismét eltűnt. Teljesen kiborít már ez a lány. Érzem, hogy Williammel sem stimmel minden, valamit rejteget előlünk. De Elisabeth megszállottsága az északi eszmékkel, egyszerűen megbocsáthatatlan. Esküszöm, ha megint ott találom az aljanép között, nem felejti el egyhamar, amit kap! Kilovagoltam hát a sötét úton át a feketék szálláshelyére. A látványt, ami a szemem elé tárult, sosem fogom elfeledni. Először azt hittem, rosszul látok. A törékeny, kecses test ott feküdt a föld porában. Fehérebb volt, mint általában, szemei lecsukva. A négerek köré gyűltek, s valami imát mormoltak. Leugrottam a lovamról s félrelökve őket utamból Elisabeth-hez rohantam. A teste élettelenül feküdt előttem, hiába pofoztam fel, hogy térjen eszméletre, hiába szólongattam, hiába volt minden. Az én egyetlen angyalkám halott volt.

– Ki tette? – üvöltöttem a fájdalomtól. – Ki merte ezt tenni ezzel az angyallal?

A fájdalom elvette az eszemet. Belerúgtam a körülöttem álló feketékbe, s az ostorommal ütni kezdtem őket.

– Ti állatok! – folytattam. – Melyikőtök tette? Álljon elém!

Ekkora a hatalmas, erőteljes férfi felegyenesedett. A szemében tűz villant. Már az idekerülésük után is szembeszállt velem, s láttam, hogy ezúttal sem fél.

– Te voltál? – csaptam felé az ostorral, ám legnagyobb meglepetésemre megragadta a végét.

– Rossz helyen keresgél – szólalt meg a mi nyelvünkön. Erre nem számítottam. – Mi sosem bántottuk volna a kisasszonyt. Ellenben az ön barátja… az a mocskos vérszívó… rajta kérje számon!

Fogalmam sem volt, mire gondolt Amman, mert ugye ő szólt hozzám, oly vakmerően. Teljesen le voltam taglózva. Megragadtam a vasláncot, amivel le volt kötözve a lába, s térdre kényszerítettem őt.

– Hogy merészeled, te kutya! – üvöltöttem szinte már nem emberi hangon. – Majd megtanulod te, hol a helyed!

Azzal minden dühömet az ütésbe összepontosítva korbácsolni kezdtem. A húsa felszakadt, ömleni kezdett a vére, de ő csendben tűrte. Nem láttam még ily büszke férfit. Hamarosan elfáradt a kezem, s ekkor abbahagytam, de ezután minden nap emlékeztettem Ammant arra, hogy ki az úr. Valahányszor megostoroztam, a szeméből sütött felém a gyűlölet. Nem szólt többé hozzám, de tudtam, hogy az első adandó alkalommal megöl.

Elisabeth apró testét az ölembe emeltem, s felfektettem a lovamra. Nem akartam, hogy a rabszolgák lássák, mennyire elgyengültem egyetlen gyermekem elvesztése miatt, de ahogy hátat fordítottam nekik, szabad utat engedtem a könnyeimnek.”

Mélyet sóhajtott, majd másodszor is végigolvasta a papírost. Legszívesebben üvöltött volna a fájdalomtól, de hang nem hagyta el a torkát. Összegyűrte a lapokat s a fiókja legmélyére rejtette. Nem szabad többé elolvasnia. Nem szabad. Épp eleget vezekelt a bűnéért. Bár arra egy örökkévalóság sem elég.

***

Theresa Harris izgatottan ült le a kávézó félhomályában, majd rendelt egy kávét. Hideg volt a szél, kissé átfázott, míg elsétált a Corrington utca sarkáig. Izgatottan tekintgetett ki az ablakon, várta, hogy felbukkanjon az ismerős alak. Titkon bevallotta magának, hogy hiányzott neki a férfi társasága. Maga sem értette, hogyan kerülhettek ennyire közel egymáshoz néhány találkozás alkalmával, de nem hazudhatott magának, vonzódott William Taylorhoz. Nem telt bele néhány perc, megjelent a férfi. Ahogy Theresa meglátta, nyugalmat és boldogságot érzett, amit mostanában csak az ő jelenlétében tapasztalt. Úgy érezte, mellette elszállnak a gondjai. William elnézést kért, amiért elkésett. Ő nem rendelt semmit a pincérnőtől.

– Este még elalvás előtt elolvastam néhány oldalt – kezdte a nő, mintha valami érdekes felfedezést tett volna. Közben a férfi sötét szemeit figyelte, a reakciója után kutatva.

– A hangjából ítélve talált valamit – nyugtázta William, ha lett volna még szíve, az a torkában dübörgött volna.

– Megtaláltam Elisabeth egyik levelét, amit Williamnek írt – súgta pajkos mosollyal.

– És mi áll benne? – kérdezte William izgatottan. A nőt a mosoly csak még szebbé teszi – jegyezte meg magában.

– Figyeljen! – azzal hangosan olvasni kezdte a levelet.

„Drága William!

Sajnálattal hallom, hogy gyengélkedik. Remélem, mihamarabb erőre kap, s ismét eljön. Hiányoznak a látogatásai, a beszélgetéseink a rózsák között sétálva a hold sápatag fényénél, a kedves mosolya, a szemében rejlő őszinteség. Bocsássa meg lelkem gyengeségét, s e talán nem illő szavakat, de elszomorít, hogy nem láthatom. A köztünk bimbózó érzések tisztasága rabul ejtette a szívem. Minden pillanatban Önhöz vágyom, hogy ápolhassam betegsége alatt, s apró csókokat leheljek ajkaira. Szeretem magát, William. Teljes szívemből.

A minap kilovagoltam a birtokra. Apám nem volt itthon, így kiosonhattam. Ott ültem közöttük, a szeretetük körülölelt. Ők is emberek s e kegyetlen sors, mit Isten szánt nekik, elszomorítja a lelkem. Minden ostorcsapás a bőrükbe, tövisként mélyed a szívembe. Segíteni akarok nekik, William. Segíteni fogok! Már tudom, hogyan.

Örökké tartó szerelemmel: az Ön Elisabethje”

– Hát nem gyönyörű? – kérdezte meghatva, a hangján érződött, mennyire átérezte Elisabeth kínjait. Talán irigyelte is, hisz ő is vágyott az igaz szerelemre, ami eddig elkerülte. – Szerették egymást. Őszintén. Annyira ritka az ilyen szeretet.

– Valóban, ritka – válaszolta William, szüksége volt minden önuralmára, hogy kibírja ezt a beszélgetést.

– Tudja, mi a szörnyű? William sosem kapta meg ezt a levelet, mert Elisabeth apja eltüntette. Rendszeresen ellenőrizte Elisabeth postáját. Valamiért gyanakodni kezdett Williamre, ezért nem engedte, hogy találkozzon a lányával. Szegény Elisabethnek erről persze fogalma sem volt.

– Szomorú történet – sóhajtotta William, meghatotta Theresa megindultsága. Mély érzésű nő. Bár lehetne. Bár érezhetné ezt újra. De nem szabad.

– Ne szomorkodjon, William – érintette meg a kezét a nő, ami ismét nagyon hideg volt. Az arca pedig a szokásosnál is sápadtabb. – Nem kellene innia egy meleg teát? Teljesen ki van hűlve!

– Nagyon kedves Theresa, de semmi bajom. Hideg van és rossz a vérkeringésem. Jól vagyok – hazudta. Megpróbálta a beszélgetést új mederbe terelni. – De miért tüntette el a leveleket? Abból, amit eddig tudunk, úgy nézett ki, hogy Madison kedvelte a fiatalembert.

– Nos, igen. De gyanakodni kezdett rá. Írta egy helyen, hogy furcsának találja, hogy William nappal sosem jön elő, a birtokán szöszmötöl. Egy úr ilyet nem csinál. Erre valók a „koszos” rabszolgák és neki egy sem volt. Ez nem járta a délen. Minden földesúrnak voltak szolgálói. Azt gyanította, hogy William kémkedik a jenkiknek, vagy ami még rosszabb, egy közülük. Akkoriban a feszültségeket már jól lehetett érezni, hiszen csupán néhány év választotta el őket a polgárháború kitörésétől. A déliek féltek, hogy összeomlik a gondosan felépített világuk, tékozló életmódjuk. Észak, vagyis a jenkik nagy fenyegetést jelentettek.

– Sokat tud a történelemről és az akkori korról – nyugtázta William elismerően.

– Ez a munkám. A Berkley történelem tanszékén tanítok. A polgárháború a szakterületem.

– Ezt eddig nem is mondta. Vagyis egy a szenvedélyünk? – kacsintott a nőre.

– Úgy tűnik – mosolygott rá vissza Tess.

Elolvastak néhány részt a naplóból, beszélgettek az eddig kiderült részletekről, majd a nő mesélt a Berkleyn végzett munkájáról. A tanítás nem volt könnyű feladat, de sok értelmes, érdeklődő diákja volt, akik rajongással hallgatták előadásait. William is elmondta, mik az írás jó és rossz oldalai, mennyire változtatta meg ez az ő életét.

– Évekkel ezelőtt vásároltam meg a Madison kúriát. Ha az okát kérdezi, hogy miért, nem tudom. Megláttam és beleszerettem ebbe a házba. Ezért is olvastam bele George naplójába párszor, persze nem ilyen részletesen, mint ön. Tudni akartam, kik éltek ott előttem, és milyen életük volt – kezdte William, mintegy a magyarázata részeként. – George Madison kegyetlen ember volt, de megfizetett minden tettéért.

– Miért, mi történt vele? – kérdezte Theresa lelkesen.

– Az által a tűz által égett el, amelyet ő szított – felelte William sejtelmesen.

– Kiderül a naplókból? – bár nem valószínű, hogy valaki leírja a saját halálát. Tette hozzá gondolatban Theresa.

– Természetesen azokból nem, de a seriff jelentéséből igen.

– És mi lett Elisabeth és William sorsa? – mint egy kislány, aki előre tudni szeretné a mese végét.

– Sajnos annak a történetnek tragikus vége lett – horgasztotta le a fejét. – Majd legközelebb elmesélem. Most ideje mennünk.

Felsegítette a nő kabátját, majd kiléptek a kávézóból. Elindultak csendesen sétálva egymás mellett.

– Nem magányos néha? – törte meg Theresa hangja a csendet. Nem akarta megbántani a férfit, nem akart feltépni régi sebeket, de érezte rajta a mélyről fakadó bánatot. Legszívesebben szorosan magához ölelte volna, hogy megvigasztalja!

– De igen. Nagyon is, sokszor – sóhajtotta őszintén a férfi. – Azonban ez az az élet, amit magamnak választottam. Mindennek megvan az oka, Theresa.

– Tudom, de akkor is. Néha olyan mélységes bánatot látok a szemében, hogy majd megszakad a szívem – torpant meg, egyenesen a férfi szemébe mélyesztette pillantását.

– Ön belelát az emberekbe – fogta meg gyengéden a nő kezét. Sokáig hezitált, hogy elmondja-e az igazságot, hiszen úgy érezte, megbízhat ebben a nőben. Bárcsak lehetne! – Nagyon szerettem valakit, de egy óvatlan pillanatban elárultam őt. És ezt már soha sem tudom jóvátenni.

– Ebben téved William. Nincs olyan dolog az életben, amit ne tudnánk jóvátenni – hosszú ujjával végigsimított a férfi hideg arcán.

– Sajnos van olyan. És nem hagyhatom, hogy ami akkor történt, megismétlődjön.

– Figyeljen ide, William. Ha elrejtőzik az emberek elől, ha bezárja a szívét, nem lesz könnyebb. Mindenkinek szüksége van emberi kapcsolatokra, valakire, egy társra, akivel megoszthatja a gondjait. Bennem megbízhat.

A szavak olyan fájdalmasan érintették Williamet, hogy nem bírt gátat szabni a kibuggyanni készülő könnycseppnek. Nevetséges. Ő arra teremtetett, hogy ne érezzen. Nem érezhet. Theresa ugyanazokat a szavak intézte hozzá, mint egykor Ő. Bizalom. Szeretet.

Maga sem értette, mit tesz, ám egyelten pillanatra átengedte magát az érzéseinek. A két tenyere közé fogta a nő kipirosodott arcát. Hosszasan nézte a szemeit, majd nem bírt uralkodni magán. Hideg száját a lány forró ajkára szorította, hogy ketten egy szenvedélyes csókban egyesülhessenek. Mindez azonban csak pár pillanatig tartott.

– Bocsásson meg. Nem lett volna szabad – azzal elrohant, és otthagyta a kővé dermedt nőt.

***

A lény a fal tetején rejtőzött, sötétségbe burkolózva. Kifinomult hallásának köszönhetően, mindent tökéletesen értett, ami a férfi és nő között hangzott el. Egyelőre nem sok veszélyt jelentettek rájuk nézve, de nem árt az óvatosság. Figyelemmel kell kísérnie őket. Ahogy a nő eltűnt a szeme elől, lemászott a falról és elindult a csatorna felé.