Másnap, mikor Theresa ellátta az otthoni teendőket, elment bevásárolni a vacsorához. Épp kifelé tartott az üzletből, mikor a szomszédos könyvesbolt kirakatában megpillantott egy könyvet.

Kevin London: Tűzben

Belépett a boltba és kezébe vette az imént említett művet és olvasni kezdte a tartalmát. Egy fiúról szólt, aki az 1660-as években él Londonban, s a pestis idején elveszíti az egész családját. Ám a sors ennél is szörnyűbb csapást tartogat számára. Ennyi állt a borítón. Theresa érdekesnek találta. Egy próbát megér, gondolta és megvette a könyvet. Odahaza aztán annyira belemerült az olvasásába, hogy észre sem vette, hogy mennie kellett volna a könyvtárba. Lebilincselő történet volt. Az események pörögtek, s a megfogalmazásnak köszönhetően a narratíva lehetővé tette, hogy az olvasó beleélje magát a főhős helyzetébe. A történelmi adatok is mind pontosak voltak, állapította meg Tess. Nem kis kutatómunkát fektetett bele a szerző. Nem is volt csoda, hogy minden szabadidejét a könyvtárban tölti és nincs ideje beszélgetésbe bonyolódni másokkal.

Aznap otthon maradt s kitartóan olvasott. Este a vacsoránál elbeszélgetett az apjával, aki kivételesen egész józan volt.

A hét hátralevő része szokásosan telt. Délelőttönként otthon volt, főzött, mosott, takarított, mint az édesanyja tette, délután pedig továbbolvasta George Madison naplóját. A férfi részletesen leírt minden eseményt, ami akkoriban történt az úri társaságban. Írt a fényűző bálokról, amiket a lánya, Elisabeth tiszteletére rendezett. Írásaiból kitűnt milyen szeretettel rajongott egyetlen gyermeke iránt, aki imádott feleségére emlékeztette őt. Elisabeth anyja gyermekágyi lázban halt meg pár nappal a kislány születése után, ami összetörte George szívét. Soha sem tért magához teljesen a gyászból, s kőszívű ember lett. Volt néhány részlet az írásaiban, ami szánalmat ébresztett Theresaban, de aztán egy hosszabb leírás a rabszolgáival folytatott kegyetlenkedésről elmulasztotta benne ezt az érzést. A nyomozását illetően érdemi információra nem bukkant, ám Madison említette párszor a rablókat, s hogy újabb bűntényt követtek el. Szorgalmasan jegyzetelt mindent, amit talált.

„1852. augusztus 7.

Megkezdődött a gyapotszedés. Délután kimentem az ültetvényre, s büszkén tekintettem végig a birtokomon. Idén is jókora haszonra tehetünk szert, ha a feketék jól végzik a munkát. Aki nem dolgozik megfelelően, az büntetésre számíthat. Izzadságos munka ez, tudom, de élvezettel tölt el, mikor végignézek a verejtéktől lucskos ördögfattyakon. Ők erre születtek. Ezért teremtette őket az Úr.

Visszatérvén a házhoz ott találtam Williamet. Elisabethet kereste. Leültünk a dolgozószobában és megkínáltam egy friss szivarral. Kellemesen elbeszélgettünk. Benne soha nem kellett csalódnom. Művelt férfi volt. Elbeszéléseiből kiderült, hogy mielőtt letelepedett nálunk, körbeutazta a világot. Járt Indiában, sőt még egy észak-afrikai expedíción is részt vett, s beszélt franciául és spanyolul is. Véletlenül esett választása a mi városunkra, de azt mondta, hiszi, hogy a sors akarta így. Mindenféléről beszélgettünk: a kialakulóban levő helyzetről észak és dél között, irodalomról, művészetről. Elisabeth azonban csak nem került elő, pedig már este tíz óra is elmúlt. Volt egy sejtésem hol keressem, s William kíséretében, fáklyákkal a négerek kezében, ismét lóra szálltam. A megérzésem helyesnek bizonyult, mikor megpillantottam a tűz köré gyűlt feketék gyűrűjében, ahogy a sebeiket nyalogatta. Már régóta gyanakodtam rá, hogy titokban kijár közéjük és itt tölti az ideje nagy részét. Nem értettem, mi keresnivalója itt egy előkelő fiatal hölgynek.

- Mit keresel itt, Elisabeth? – mordultam rá, s ő ijedten emelte rám kedves tekintetét. Ilyenkor, mintha a feleségemet láttam volna a szemében.

- Apa, én csak – dadogta meglepetten, hogy lelepleztem a titkát.

- Azonnal kelj fel és indíts haza! – megragadtam a karját és felhúztam a porból.

- Kérem, uram – avatkozott közbe William s gyengéden lesöpörte a piszkot lányom ruhájáról, majd megfogta a kezét. – Majd én hazaviszem a kisasszonyt, ha megengedi.

- Rendben William, köszönöm – egyeztem bele. – Elisabeth, egy dolgot azonban jobb, ha az eszedbe vésel: ha még egyszer itt talállak, akkor a kis kedvenceid nagyon pórul járnak!

Láttam a szemében a tüzet, ahogy e mondatot kimondtam. Nem válaszolt, csak felpattant William mellé a lóra s elvágtattak. Túl nagy volt az igazságérzete, s a szíve tele volt szánalommal a söpredék iránt.”

Theresa felállt, hogy levegye a polcról a napló következő kötetét, mikor valakibe véletlenül beleütközött. Ahogy bocsánatkérések közepette felegyenesedett, a titokzatos íróval találta szemben magát.

- Bocsánat, - mentegetőzött. Ahogy azonban a sötét szempárba bámult, elállt a szava is.

A férfi magas volt, jóképű, az arcvonásai férfiasak. Kissé borostás volt, de ez határozottan jól állt neki, állapította meg Theresa. A haja barna, s a füléig ért. Farmert és inget viselt zakóval. Fiatalos és elegáns volt.

- Ne haragudjon, kisasszony – válaszolta és felemelte a lány kezéből kiesett naplót. – Én nem voltam elég körültekintő.

- Köszönöm – vette ki a férfi kezéből a könyvet a nő és úgy érezte, mintha elvesztette volna a hangját. Nehéz volt megtalálni a megfelelő szavakat.

- Mit olvas? – kérdezte a másik, s hangosan olvasni kezdte, ami a naplón állt – George Madison - kérdően meredt Theresára.

- Tudja, az édesanyám könyvet írt a város alapításának történetéről – nyökögte. – Ismeri talán Madison munkáit? – csillant fel a nő szeme.

- Hát… mondhatjuk úgy, – felelte sejtelmesen a férfi- de ne haragudjon, hogy be sem mutatkoztam. A nevem William Taylor.

- Én Theresa Harris vagyok – nyújtotta a kezét a nő. William elfogadta a gesztust, de rövidre korlátozta az érintkezést. – Fázik talán? – kérdezte a nő a férfi hidegségére célozva. Olyan volt a keze, mint a jég.

- Igen, elég hűvös van itt lent – vágta rá William. Kicsit meg is borzongott és összehúzta magán a zakóját.

- Várjon csak! – kiáltott fel Theresa megtörve ezzel a levéltár csendjét. Szerencse, hogy már rajtuk kívül nem volt ott senki. – Már tudom, honnan olyan ismerős a neve! Madison naplójában is szerepel egy William Taylor nevű férfi. Talán rokona volt önnek?

- Nem hinném. Nem erről a környékről származom. Amúgy is a William Taylor elég gyakori név. Olyan, mint a John Smith – vágta rá William.

- Igaza van – mosolyodott el a nő – Tudja, már hetek óta olvasok az 1800-as évekről és csak most esett le, hogy akár leszármazottai is élhetnek itt azoknak az embereknek, akikről írnak.

- A világ azóta sokat változott, Theresa – kezdte William, s valami furcsa módon, sötét szemében szomorúság bujkált. Theresa szerette volna megkérdezni az okát, de nem érezte úgy, hogy ehhez joga lenne. Valami nagy fájdalma lehet ennek a férfinek, az arcára van írva. – Amennyire én tudom, ez a George Madison egy kegyetlen vadállat volt. Úgy bánt a rabszolgáival, mint az állatokkal, ami sajnos akkoriban bevett szokás volt.

- Sokat tud az akkori korról – jelentette ki elismerően Theresa. - De egy írónak illik is – csúszott ki a száján.

Erre William felvonta a szemöldökét és kíváncsian meredt a nőre. Szóval tudja, ki ő, de igyekezett úgy tenni, mintha sejtelme sem volna. Ez azt mutatja, mennyire tapintatos.

- Tehát tudja – suttogta a férfi sejtelmesen és elmosolyodott.

- Ne haragudjon, ha kellemetlen önnek…