7. fejezet

Az egyezség

William kétségbeesetten lökte félre a küszöbön álló idős nőt és a szoba irányába indult, ahonnan a hangokat hallotta. Berúgta az ajtót, ami recsegve tört darabokra. Theresa a szoba közepén állt, mellette Trevor. Meglepetten meredtek rá.

– Jól vagy? – nézett kérdőn a nőre.

– Mit keresel itt? – förmedt rá a lány, nem hitte, hogy a férfi ide is utána jön.

– Azt hittem, bajod esett! – indult volna Theresa felé, de a nő hátrált.

– Ne gyere a közelembe! – kiáltott rá, és hárítólag maga elé emelte kezeit.

– Mit csináltál vele? – üvöltött Trevorra William, a szemei szikrákat szórtak.

– Semmit. Te tetted ezt, te vérszívó! – jelentette ki nyugodtsággal a hangjában a férfi, közben lenézően pillantott a másikra.

– Theresa, mit mondott neked? – kérdezte a nőt, sejtette, hogy nagy hibát követett el nem is olyan régen.

– Az igazat – suttogta a nő megtörten.

– Vagyis? – húzta fel kérdőn a szemöldökét William.

– Hogy egy gyilkos vagy! – válaszolta Trevor a nő helyett. – Elmondtam neki, Miss Elisabeth miként halt meg, hogy szívtad ki a vérét te szörnyeteg!

– Tess, kérlek, gyere velem! Hadd meséljek el mindent!

– Nem, William. Már elmesélted és nem mondtál igazat. Nem akarok több hazugságot hallani!

– Gratulálok, Amman! – szólította a nevén a másikat, a szeméből szikrázott a düh. – Azt is elmondtad neki, hogy TE mit tettél? Hogy mi vagy? Nem én vagyok az egyetlen gyilkos ebben a szobában!

– Te egy ártatlan nőt öltél meg, én pedig egy gonosz, szívtelen férfit! Ne hasonlíts bennünket össze! – ordította Trevor.

– Mindketten tudjuk, hogy te és a falkád hozta a nyakunkra azokat a fenevadakat, ezért te sokkal több ember haláláért vagy felelős! Nézz magadra! Most is ahelyett, hogy próbálnád megelőzni a katasztrófát, csak szítod a tüzet. Szörnyű, amit tettem, nem tudok rajta változtatni, bűnhődök is eleget érte, de a jelenben mégis próbálom megvédeni az ártatlanokat! Míg te nem vagy képes túljutni a múlton!

– Ne süketelj nekem itt, te denevér! – fortyogott a férfi. – Nem tudsz semmit, sem rólam, sem a fajtámról! Elisabeth kisasszony volt a minden számomra, elvetted őt tőlem, ezért megfizetsz! – azzal Williamnek ugrott, és nagy puffanással a földre döntötte, a padló megrepedt a hatalmas erőtől. Theresa megrökönyödve figyelte az események alakulását. Kedve lett volna sikítani, de zavart volt, sok volt neki ez az egész. Trevor felmordult, szemei olyanok lettek, mint egy párducé. Ütést indított egyenesen a földön fekvő William fejére, de a vámpírnak még időben sikerült kitérnie, így csak a padlón keletkezett egy nagy lyuk. William gyorsan felpattant, és a férfi mögé került. Tudta, hogy a párduc erősebb nála, bolond lett volna, ha felkészületlenül jön. Előkapott egy vaskarikát, és a pillanat törtrésze alatt a férfi csuklójára pattintotta egy gázvezetékhez láncolva vele. Amman nem adta fel a küzdelmet, kitörte a mellette lévő szék lábát, és egyenesen a másik mellkasába szúrta, a szíve közepébe. Biztos volt benne, hogy sikeres volt, hiszen nem ez volt az első alkalom, hogy vámpírt ölt. Theresa hatalmasat sikított a kibuggyanó vér láttán, azt hitte, William elporlad, ám mindkettőjük meglepetésére, talpra szökkent, megragadta a rémült nőt és kiviharzott vele a szobából. Amman tehetetlenül nézte, ahogy szem elől vesznek. Nem értette, mi történt. Williamnek halottnak kellene lennie.

***

– Azonnal tegyél le! – kiabálta mérgesen Theresa, miközben William hátát püfölte. – Eressz el!

– Elég legyen, Tess – figyelmeztette a házba érve, a sikoltozó nőt a nappaliba vitte, és magukra zárta az ajtót.

– Elmegyek! – állt fel sértődötten Theresa. Nem volt félelem írva az arcára.

– Előbb hallgass végig, kérlek – William esdeklő pillantása sem hatotta meg a nőt.

– Már meghallgattalak. Hazudtál. Azért maradjak, hogy újra megtehesd?

– Sajnálom – rogyott le William a lila kanapéra, és arcát a tenyerébe temette.

– Mit? Hogy megölted a szerelmed vagy, hogy nem voltál hozzám őszinte? – meg akarta sebezni ugyanúgy, ahogy a férfi tette vele. Bár nem tudta, hogy egy szívtelen szörnynek lehet-e fájdalmat okozni.

– Mindkettőt – sóhajtotta William, nyomorultabbul érezte magát, mint valaha.

– Elárultál engem – sóhajtotta Tess.

– Igen, tudom. Nem tudtam elmondani, nem akartam, hogy meggyűlölj!

– Ha azért nem gyűlöltelek meg, ami vagy, miért gondoltad, hogy ezért foglak? Miért gondoltad, hogy nem érteném meg?

– Ki tudna szeretni valakit, aki a szerelmét ölte meg? Az egyetlen embert, akinek valaha fontos volt? Szerettem őt, Tess, mindennél jobban és ő is engem. Ám a vér illata, a nyakán lüktető ér közelsége elvette az eszem. Nem tudtam parancsolni magamnak, nem tudtam ellenállni a csábításnak. Elárultam őt, magamat, a szerelmet.

– És engem is – sóhajtotta Tess, miközben leroskadt a kanapéra William mellé. – Bíztam benned, de már nem tudok többé. De Trevorban sem tudok – sírta el magát. – Kinek higgyek? Kiben bízzak ezek után? Kijátszottatok engem egymás ellen, mindkettőtöknek csak a bosszú eszköze voltam egy múltbeli sérelemért!

– Nem Tess! Neki talán igen, de nekem nem – fogadkozott William. – Ő százötven éve akar rajtam bosszút állni, mert ott volt és látta, amit tettem. Én viszont meg akarlak óvni a veszedelemtől, ami anyádra is lesújtott. Ez még csak a kezdet Tess. A múltat már késő megváltoztatni, de a jelent még lehet.

– Mindent el kell mondanod, amit tudsz!

– Igaza volt Ammannak, én tettem. Megöltem őt… – kezdte a történetet William.