1. fejezet

Theresa

Theresa Harris lehajtott fejjel állt a temető kapujában, s remegő kezével lenyomta a kilincset. Végigsétált a zöld füvön, elhaladt az öreg tölgy mellett, s az ismerős táblánál állt meg. A kis vadvirágokból álló csokrot a vázába tette. Ezek voltak az anyja kedvenc virágai. Kislánykorában, ha ráértek, mindig kisétáltak a közeli mezőre és hatalmas csokrokkal gyűjtöttek az éppen nyíló virágokból. Máig visszasírta azokat az éveket. Nem volt jó felnőttnek lenni. Különösen mostanában. A bánat, gyász és szomorúság ismét könnyeket csalt a szemébe, miközben a táblát olvasgatta vagy ezredszer: Helen Harris, élt 56 évet. Szerető feleség és anya… még csak egy hónapja, hogy nincs velük, de már mindannyiuk számára egy örökkévalóságnak tűnt. Soha nem felejti el azt a napot, amikor felhívták San Franciscóban, hogy haza kell jönnie, mert valami történt az anyjával, nem sokkal azután, hogy Helen telefonált neki. A szíve, mintha ólomnehézségűvé vált volna, a félelem hullámai ragadták magukkal és a Huntsville-be tartó repülőút alatt végig imádkozott. Imádkozott, hogy Isten óvja meg Helent, aki a család összetartó kapcsa volt, s ne vegye el tőlük a legféltettebb kincsüket. Ám mire a kórházba ért, elkésett, az anyja halott volt. Ott állt az apja a folyosón, teljesen megsemmisülve attól, amit hallott. Egyikük sem számított rá, hogy elvehetik tőlük az őrangyalukat, s ezzel mindent, ami családdá tette őket. A bátyja Adam az ablaknak dőlve zokogott, csak Faye, a jégszívű nővére ült ott, mintha ő nem veszített volna semmit. Ennél szörnyűbb már soha nem történhet velük – gondolta Theresa. S ami még ennél is kínzóbb volt mindannyiuknak, hogy fogalmuk sem volt, mi történt. Helen elment a levéltárba, ahol a kutatást végezte a város történetéről írott könyvéhez, s mikor este sötétedés után hazafelé tartott, valaki vagy valami megtámadta a nyílt utcán, és halálra sebezte. Az orvosok sem láttak hasonló sérüléseket, fogalmuk sem volt, mi okozhatta. A rendőrség természetesen nyomozást rendelt el, és külön figyelemmel kísérték az események menetét, hiszen Adam Harris anyjáról volt szó, az egyik vezető rendőrükéről. Mindeddig azonban eredmény nélkül.

Theresa letörölte könnyáztatta arcát s a fogadalmára gondolt, hogy megtalálja azt, aki az anyja haláláért felelős. Bármi történt is vele, ő kideríti. Nem volt nyomozó, igaz. Még soha életében nem került szembe ilyen kihívással, de eltökéltebb volt, mint mikor a Berkley-re került s elkezdett a doktoriján dolgozni. Akkoriban sokan kételkedtek benne, nem értették, miért kell egy értelmes fiatal tanárnőnek disszertációt írni, sokan nem is tartották rá képesnek, de egy ember rendíthetetlenül hitt benne. Az édesanyja. Tartozik neki ezzel, gondolta Theresa, nem számít mennyi időbe telik, nem számít, meddig nem tud visszamenni az egyetemre tanítani, neki most itt van dolga. Véghez fogja vinni a tervét, mint ahogy a neve elé került az a két betű is, amire annyira vágyott. Ő lett az egyik legfiatalabb doktor a történelem tanszéken.

Valami megzörrent a háta mögött, s ijedten rázkódott össze. Hátrapillantott, de nem látott semmit. Biztos csak egy ág volt, ami lehullott az egyik fáról, vagy egy macska, vagy valamilyen más állat. Nem sokkal ez után, akármilyen nehéz is volt otthagyni az édesanyját, elindult vissza a házba, hogy összeszedje a holmiját, s indulhasson vissza a könyvtárba, ahol pár hete a napjai nagy részét töltötte. Amikor egy utolsó pillantást vetett a kőtáblára, valami furcsára lett figyelmes. A hátoldalán egy karmolás nyomot fedezett fel, de nem emlékezett rá, hogy korábban látta volna. Miféle állat képes nyomot hagyni egy sírkőben? Vagy ha nem állat, akkor milyen vandál rongálja a temetőben az emléktáblákat? El ne felejtse megemlíteni a bátyjának, majd ő utána néz. Azzal sarkon fordult és elindult a kis ösvényen.

Fél óra múlva édesanyja autójával beparkolt a garázs elé. Nem szállt ki, csak ült, és bámulta az üres tornácot. Délutánonként Helen ott szokott ülni, és vagy olvasott, vagy hímzett, vagy kötögetett. Ez az emlékkép élénkebben élt benne az anyjáról, mint bármi más, mióta utoljára otthon járt. Most azonban a tornác üres volt. Nem voltak kint a szokásos virágok sem, sem a terítő az asztalon, amit még a nagyanyjuk horgolt, sem a limonádé a megcsorbult kancsóban. Az emlékezés és anyja hiánya könnyeket csalt a szemébe. Mivel ő volt a legkisebb gyerek, s ő lakott otthon legtovább, nagyon közel álltak egymáshoz a szüleivel. Azt gondolta, hogy még nagyon sokáig élvezheti a szeretetüket és a jelenlétüket. A legszörnyűbb rémálmaiban sem merült fel annak a lehetősége, hogy valamelyikük meghal. Ám az idő múlása egyre nyilvánvalóbbá tette a szomorú valóságot: az édesanyja többé nem jön vissza. Kikászálódott a kocsiból, mialatt megtörölte az arcát, s ekkor vette észre, hogy a bátyja kocsija is a felhajtón áll. Elindult a kikövezett ösvényen, mely az anyja virágágyásán át vezetett a verandáig, s amit az idén verbénák színpompás kavalkádja övezett. Máskor dáliákat szokott ültetni, jegyezte meg magában. Közben felért a bejárati ajtóhoz, amely ugyancsak régi darab volt, még a nagyapja munkája, s az idén erről is hiányzott az ismerős ajtódísz. A ház hatalmas volt, igazi déli stílusban épült. Nagy oszlopokkal, verandával, belül tágas terekkel. Ahogy lenyomta a kilincset, szó szerint beleütközött valakibe. Még nem látta a férfit, aki rendőr egyenruhát viselt. Magas volt és a bőre, mint a csokoládé, a pillantása átható, de ugyanakkor kedves. A haja rövidre volt vágva, mely apró csigákba göndörödött.

- Elnézést – nyökögte, mialatt hátra lépett.

- Én kérek elnézést – válaszolt a férfi. – Nem számítottam rá, hogy valaki áll itt.

- Adam húga vagyok – nyújtotta a kezét – Tess… akarom mondani Theresa.

- Örülök, hogy megismerhetlek. Az én nevem Trevor Scott – erős, határozott kézfogása volt. – Nem rég helyeztek ide, rendőr vagyok – bökött a jelvényére széles mosollyal.

- Áh, igen, sejtettem – viszonozta a mosolyt a nő.

- Hello doktornő! – üdvözölte a bátyja, Adam – Merre jártál?

- Virágot vittem a temetőbe – valamit még akart mondani ezzel kapcsolatban Adamnek, de kiment a fejéből.

- Látom, Trevorral már találkoztatok. Csak egy kávéra ugrottunk be, megyünk is, mert folytatódik a nyomozás az ellen a banda ellen, ami mostanában erre felé garázdálkodik.

- Oh, igen! – kiáltott utánuk Tess. – Láttad már te is a sírkövön azt a furcsa karcolást?

- Nem tudom, miről beszélsz, hugi - azzal le is rázta a testvérét és a magas néger férfival együtt elhajtottak az őrsre.