10. fejezet

Maadui

– Akkor halljuk az igazat! El kell mondanod mindent, amit tudsz! – parancsolta rá Trevorra Theresa immár William házában.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz – hárított a férfi. Tesst féltette, Williamben pedig nem bízott.

– Emberek életével játszol, Amman, az Isten szerelmére! – fakadt ki a nő és lerogyott a fotelba. Szándékosan az eredeti nevén szólította a férfit, így is hatni próbált rá. – Az anyám már meghalt, nem veszíthetem el a többieket!

– A te érdekedben titkolózok, Tess. Jobb, ha nem tudsz semmit!

– Ezek azt hiszik, hogy tudom, úgyhogy már mindegy. Plusz, ezt kaptam a nővéremtől… – azzal felállt és elővette a mappát, amit még William kiszabadítása előtt hozott magával. – Anyám jegyzetei…

Trevor egy ideig hezitált, fel és alá járkált a szobában és nem tudta, mit tegyen. Ez egy titok, amit a törzse rábízott, ő az Őrző. Felelősséggel tartozik a testvéreiért.

– Ezt idd meg! – nyomta a forró teát a nő kezébe William, miután visszatért a konyhából. Ő is vett magához némi folyadékot, persze nem teát. – Neked is hoztam – nézett Trevorra és letette a neki szánt bögrét az asztalra.

– Tudom, hogy Madison nem véletlenül vásárolt meg benneteket – folytatta Tess, elhatározta, hogy nem tágít, míg meg nem tudja az okokat. – Milyen varázsigéről és tekercsről szól ez az egész?

– Nem tudom, miről beszélsz.

– Az anyám a ti hülye háborútok miatt halt meg! Jogom van tudni, Amman!

– Azt javaslom, higgadjunk le mindannyian – kezdte William. – Amman, ha tetszik, ha nem, mindannyian nyakig benne vagyunk. Az egész ügyet csak előrébb vinné a dolog, ha végre te is őszinte lennél velünk, nem gondolod?

Amman leszegte a fejét, és mélyet sóhajtott, ám ahogy  tekintetét a kandalló feletti képre emelte, kővé dermedtek a vonásai. Mikor legutóbb itt járt, észre sem vette. Annyira élethű volt a festmény, hogy szinte megbabonázta. Egy pillanatra elfogta a gyűlölet William iránt, de aztán úrrá lett az érzésein.

Theresa és William összenéztek a férfi arcát látva.

– Ha másért nem, őmiatta – súgta Tess. – Vess véget a vérontásnak! Már épp elég ártatlan ember halt meg.

– Ez azért már tényleg beteges – sziszegte a fogai között a férfi William-re meredve. – Megölted és a képét kiteszed a nappalidba? Micsoda beteg egy dög vagy!

– Mondd el, amit tudsz és ígérem, ha ennek az ügynek vége, többé nem kerülök az utadba – válaszolta William.

– Üljetek le, – sóhajtotta beletörődve. – hosszú történet lesz! Mielőtt Madisonhoz érünk, tudnotok kell az előzményeket is.

A történet több száz éve kezdődött, otthonomban, az afrikai dzsungelben. Népem szomszédságában élt egy gonosz kannibál törzs, akik egykori fogva tartóink az apziszkok leszármazottai voltak. Az aneihkok, ahogy magukat hívták, a legsötétebb bőrű emberek voltak Afrikában, magasak és a szemük egészen fehér. Ékszereiket emberi csontokból készítették, pogány szokásoknak hódoltak, démon isteneket imádtak és jártasak voltak a fekete mágiában. Ám bennünket sosem támadtak meg, hisz tudtak különleges képességünkről. Azonban mindig keresték a módját, hogy nálunk erősebbé váljanak, ezért is ettek embert. Úgy tartották, hogy akit megesznek, annak ereje átszáll beléjük. Már ekkor rettegésben tartották a környező békés törzseket.

Egy napon egy sebzett férfi érkezett a törzsükhöz, segítségért könyörgött, nem gyanítva, hogy milyen kegyetlenek. Először azt hitték, hogy bolond. Elmesélte, hogy egy lánnyal töltötte az éjszakát, aki este vadállattá változott, és megtámadta. A törzsfőnök felfigyelt rá, hogy az idegennek különösen jók az érzékei. Messziről megérezte mások szagát, olyan halk hangokat is meghallott, amiket egy ember képtelen lenne. Észrevették, hogy az életveszélyesnek hitt sebei sokkal gyorsabban gyógyulnak, mint bárki más emberfiának. Mielőtt a férfi teljesen meggyógyult volna, megölték, és megették. Csak a következő teliholdkor derült fény a titokzatos betegségre, amikor a törzs tagjai hiénává változtak: Lycanthropia. A legendákban leginkább farkasemberekről hallhattatok, de léteznek más, úgynevezett vérállatok is. Ezek agresszívek, embert ölnek és sokszor átváltozott formában képtelenek uralkodni az ösztöneiken.

 – Ezek szerint, akkor te is vérpárduc vagy? – kérdezte Theresa.

– Nem, de a kérdés jogos. A törzsem nem betegség miatt, sem pedig harapás következtében képes az átváltozásra. Nálunk ez egy ősi rituálé része, melyet az istenünk Awaki tett lehetővé, hogy megvédhessük törzsünket. Nem mindenki lehet párducharcos, csak azok, akiket Ő méltónak tart erre. Nem elég csupán elvégezni a rituális szertatást, de Awakinak is el kell fogadnia a harcost.

– Aki természetesen csak férfi lehet…– morogta Theresa, hangot adva női büszkeségének.

Trevor elgondolkozott egy pillanatig, eszébe jutott Imara.

– Tulajdonképpen, nem. Egyszer a szertartáson részt vett egy nő is, a sámánunk lánya, és Awaki őt is méltónak találta. Sőt, kering egy legenda egy fehér párducról is, de ez még jóval a születésem előtt történt.

– Fehér párduc? – kérdezte Tess izgatottan.

– A legenda szerint egy törzsön kívülit avattak be, és az isten hozzá is kegyes volt.

– Kezdem megkedvelni ezt az Awakit – mosolyodott el Tess.

– Ezután mi történt? – kérdezte William, jelezve, hogy a történet folytatása jobban érdekli.

Ezután az aneihkok minden teliholdkor terrorizálták a népem, és szándékosan fertőzni kezdték egymást e betegséggel. Akit megharaptak, az hiénává változott, így rettegésben tarthatták az egész környéket. Az enyémek közül pedig azokat kezdték el támadni, akik átestek a beavatáson, hiszen ha annak az ereje átszáll beléd, akit megeszel, mennyit érhet számodra egy párducharcos ereje? Ezzel a harcosok száma jócskán lecsökkent a falumban.

A fekete mágiában jártas sámánjuk pedig hamarosan rájött, miként szerezhet még több harcost. Azokat, akik elestek a támadások során, egy ősi varázsigével visszahozott a halálból, és ezek a lények cserébe értük harcoltak.

Népem vénei tanácskozni kezdtek, hogy megvédjék az asszonyokat és a gyerekeket, úgy döntöttek, elvégzik az ősi rituálét a fiatal harcosokon, hogy megállítsák ezeket az egyre vadabb kannibálokat. Akkoriban már rettegésben tartották Közép-Afrika lakóit. Olyan napot választottunk, amikor nincs telihold, akkor csaptunk le rájuk, mikor nem tudtak hiénává változni. Az éj leple alatt támadtunk és amennyit lehetett, megöltünk, és elloptuk legértékesebb kincsüket…

– A varázsigét – fejezte be a mondatot Theresa, a szemei csillogtak a lelkesedéstől, hogy végre hallhatja a történetet.

– Igen…

Ezután alig maradt belőlük néhány, ők pedig képtelenek voltak a halottak feltámasztására a varázsige nélkül. Azt reméltük, szülőföldünk újra a béke szigete lesz, ám akkor megjelentek a fehérek és megölték a fél falut, többünket pedig elhurcoltak láncra verve Amerikába.

– Madison tudott rólatok, Amman. Tudta, hogy mik vagytok és tudott a varázsigéről is – vágott közbe Tess újra.

– Igen. Amiatt történt az egész. A varázsige kellett neki.

– De miért? – kérdezte Tess értetlenül.

– Fel akarta támasztani a feleségét – sóhajtotta William.

– Pontosan – értett egyet Amman. – Miután Elisabeth kisasszony megszületett, majd pár nappal később a nő meghalt, megszállottként próbálkozott, hogy feltámassza a kisasszony anyját. Sámánokat, varázslókat, boszorkányokat hozatott, de mind kudarcot vallott.

– A boszorkányok azért vannak, hogy egyensúlyt tartsanak a föld erői között és tilos nekik beleavatkozni az élet körforgásába. Az ilyen cselekedeteknek mindig következményei vannak.

– Aiga is ezt mondta nekem – helyeselt Will, és visszaemlékezett a boszorkányra, aki megváltotta, de ugyanakkor meg is átkozta egy örökkévalóságra.

– Ezért hozatott ide bennünket Madison, elszedte a tekercset és kísérletezni kezdett vele, ám nem boldogult.

– De még mindig nem értem, hogy hogyan kerülnek képbe a nosferatuk?

– Madison kutatásokat végzett a tekercs szövegével kapcsolatban, próbált találni valakit, aki megfejti. Ezt meghallották a vámpírok és elkeseredett harcot indítottak a varázsigéért. Mindenáron próbálták megszerezni.

– És sikerült nekik? – Theresa egyre izgatottabb lett.

– Nem teljesen. Valahogyan hozzájuk került a tekercs egy része, de nem tudom, hogyan.

– Talán Madison naplóiban választ találhatunk erre a kérdésre is.

– Miért kell ez a tekercs a nosferatuknak?

– Azért Tess, hogy ugyanazt csinálhassák, mint a legenda szerint a hiénák. Képzeld el, ha visszahozhatnak meghalt harcosokat, milyen hatalmas erőfölényre tennének szert!

– Na de, kikkel szemben? – értetlenkedett a nő továbbra is.

– Veletek, emberekkel szemben – vágta rá Amman. – Elpusztítanának benneteket és ők uralkodhatnának a Földön. Kijöhetnének a csatornákból, szabadon táplálkozhatnának…

– Szóval akkor erre kellett az anyám nekik – sóhajtotta. – Meg akarták vele fejtetni a varázsigét.

– És, – vágott a szavába William. – fel akarták vele kutattatni a hiányzó darabot.

– Te tudod, hogy hol van? – kérdezték szinte egyszerre a fekete férfit.

– Egyik részéről igen, hiszen én vagyok az Őrző.

– Az Őrző? Az mi?

Miután Miss Elisabeth meghalt, a barátai kiszabadítottak bennünket a rabszolga felszabadítás jegyében. Madison dühöngött!

A tekercs félelmetes erőket hordozott. Apám próbálta, de nem tudta elpusztítani. Egy varázslat védte, ezért odaadta a sámánnak, hogy találja meg a módját, hogy megsemmisíthessük. A sámán évekig próbálkozott, de nem talált olyan varázslatot, amivel sikerrel járhattunk volna. Talált azonban valami mást, egy igét, amivel a tekercset kettéválaszthatta. Kineveztek két őrzőt, akiknek az volt a feladata, hogy az életük árán is megvédjék a tekercset, és a két darab soha ne egyesülhessen. Amikor a rabszolgavadászok foglyul ejtettek minket, az egyik darabot magukkal vitték. Valószínűleg valaki később is használta ezt a varázslatot, hiszen mint tudjuk, a nosferatukhoz került egy harmadik darab.

A társaim felderítették a nosferatuk rejtekhelyét és egy összehangolt támadás során rajtuk ütöttünk. Esélyük sem volt. Megöltünk vagy kétszázat! Ám Arthurnak a főnöküknek sikerült elszöknie, és a nála lévő darabot nem találtuk meg, mint ahogy Madisonét sem. Ezután a társaim szétszéledtek, de előtte fogadalmat tettünk, hogy a nálunk lévő tekercs hollétének titkát a sírba is magunkkal visszük. A többiek mára mind meghaltak, én vagyok az egyetlen párducharcos, és így az Őrző is. Ha velem valami történik, a törzs kihal, hiszen nincs, aki elvégezze a rituálét.

Mielőtt azonban elhagytam Huntsville-t, valamit még meg kellett tennem. Elmentem, hogy bosszút álljak a kisasszony gyilkosán, de a gyáva arra már elmenekül a városból, így hát maradt Madison.

A fák közül figyeltem, miközben leereszkedett az éjszaka, ahogy a rabszolgáival kegyetlenkedett. Miután elvesztette a lányát, még gonoszabb lett, mint előtte. Folyton verte a rabszolgáit, élvezte, ahogy szenvedtek. Tudtam, hogy meg kell ezt akadályoznom. Emberi formában álltam elé.

– Te mocsok! – harsogta, amint meglátott. – Van képed idejönni?

– Tartozom magának azért, amit a népemmel művelt! – válaszoltam, ahogy próbált a kezében lévő ostorral megütni, kitéptem az ujjai közül, és végigcsaptam vele.

– Hogy merészeled, te átkozott nigger? – üvöltötte. – Megöllek!

Azzal előkapta a puskáját és rám lőtt, mire én párducalakot öltöttem, és rávetettem magam.

– Mi vagy te szörnyeteg? – üvöltötte, a kiabálásra előjöttek a rabszolgái is.

A karmaim mélyen a bőrébe véstem, lassan, élvezettel minden karmolásnál. Soha nem élveztem a gyilkolást, soha nem tettem bosszúból, csakis önvédelemből. Ő volt az egyetlen, akit szándékosan, előre megfontoltan öltem meg. Ezt a tettemet azóta sem bánom. Kiérdemelte!

– Megérdemelte a sorsát, sajnos azt kell, hogy mondjam – értett egyet Theresa. – Tehát akkor a tekercs egy része biztonságban van. Talán jobb is, ha egyelőre nem mondod el, hogy hol őrzöd. Madison darabját kell megtalálnunk minél előbb, hiszen Arthur és csapata keresni fogja.

– Jobb, ha a rendőrség is odafigyel, – kezdte William és Ammanra nézett. – hiszen a nosferatuk létszáma megcsappant az elmúlt napokban, számítanunk kell újabb eltűnésekre.

– Utálok veled egyetérteni, – válaszolta Amman. – de ezúttal muszáj. Már éjfél is elmúlt, Tess te már nagyon fáradt lehetsz, ha akarod, haza viszlek.

– Köszönöm, de még van pár dolog, amit meg kell beszélnem Williammel.

– Rendben. Akkor én elmegyek, megnézem anyámat és beugrok a rendőrségre, beszélek a kapitánnyal, hogy küldjön ki még pár járőrt a városba.

– Reggel elkezdem Madison titkos naplóit olvasni, jól jönne a segítségetek – szólt utána Tess.

– Vettem a célzást! – kiabálta vissza a férfi, majd az ajtó csattanását hallották, utána pedig gumicsikorgást, ahogy Amman immár Trevorként elhajtott a rendőrautóval.