A mámor elhalt. A kielégülést megelőző utolsó sóhajok foszlányai szétszóródtak, beleolvadtak az éj sötétjébe. Olykor egy autó hasította szét a csendet, vagy részeg fiatalok tivornyázása lármázta fel az aludni vágyókat.
   Annamáriát azonban nem zökkentette ki a hangzavar. Felőle döröghettek a hadsereg ágyúi, szólhattak a harsonáik, sőt, renghetett akár a föld is, ő nyugodtan húzta a lóbőrt. Aludt, mint a bunda, de nyugalma nem tartott túl sokáig. Úgy éjfél után két órával hánykolódni kezdett, ide-oda forgolódott,  érthetetlen szavakat motyogott, melyeknek egyedül ő tudhatta a jelentésüket.
   Attila felriadt a mozgolódásra. Hirtelen azt sem tudta, hol van. Kellett némi idő, mire eszébe jutott, mi történt. Gyorsan átkarolta Annamáriát, mire a lány valamennyire lecsillapodott. Már nem heveskedett, csak néha-néha rezzent meg.
   - Jól van, jól… - csitította a férfi, miközben a hátát simogatta. – Itt vagyok melletted, nincs semmi baj.
   Annamária kinyitotta a szemét, és ránézett. Tekintete zavaros volt, de Attila érintésétől kissé feloldódott.
   - Rosszat álmodtál? – suttogta a férfi, még mindig simogatva őt.
   Annamária alig láthatóan bólintott, majd felült.
   - Mennem kell – mondta, maga elé meredve – Egyszerűen nem tudok másnál aludni. Nem szoktam hozzá. Bocs.
   Azzal felöltözött, és menni készült. Attila, igyekezve leplezni bosszúságát, szintén magára kapta a ruháit.
   - Elkísérlek – ajánlotta – Ilyenkor errefelé nem biztonságos.
   Annamária félénken elmosolyodott. Udvariatlanságnak tartotta volna, ha most nemet mond. Sejtette, hogy Attilának nincs nagyon ínyére ez az éjszakai kiruccanás, de nem akarta ily módon elutasítani.
   Kettesben mentek hát Annamária lakásáig. A járás már jóval könnyebben ment, mint pár órával korábban. Annamária már látott is egyenesen, a világ őrült forgása azóta megállt. Helyette a szenvedélyes szeretkezés képei elevenedtek meg lelki szemei előtt, melyeknek utólagos ízlelgetését csak az éjszaka további felében bekövetkezett kellemetlenség igencsak közeli emléke rontotta el. De Annamária nem engedte, hogy végleg kedvét szegje az eset. Emelt fővel lépegetett újdonsült kedvese mellett, aki félpercenként akkorát ásított, egész a torkába lehetett látni. Sajnálta a férfit, ugyanakkor lelke mélyén örült, hogy vele jött. A világítás nem minden bozótot engedett láttatni, és, ki tudja, melyik szegletből ugrik elő valami suhanc, rablási, vagy csupán molesztálási szándékkal. Annamária ráadásul tudatában volt szépségének, ami megint csak célponttá tehette a kétes akaratú egyének szemében. Hiszen mennyi ilyen esetet hall manapság az ember!
   Annamária az ajtóban szelíden mosolyogva elköszönt a férfitól.
   - Bocsánat, amiért így felzavartalak…
   De nem tudta befejezni, mert Attila félbeszakította:
   - Nem kell bocsánatot kérned. Ismerem az olyan lányokat, mint te. Volt már ilyen barátnőm. Nem tesz semmit. Ja! – kapott a fejéhez, majd a zsebeit kutatta át. Végül csalódottan a lányra nézett. – Szívesen megadnám a számomat, csak hát… Nincs nálam papír meg ceruza.
   Fülig érő vigyor terült szét ábrázatán. Kissé kábatag, de magabiztos vigyor.
   Annamária eltűnt a lakás sötétjében, majd pár másodperc elteltével visszatért, kezében a mobiljával.
   - Mondhatod.
   Attila lediktálta a nulla-hat-harmincassal kezdődő telefonszámát. Miután Annamária visszakérdezte az egészet ellenőrzés végett, a férfi suttogó hangon – nehogy felverje a szomszédokat – így szólt:
   - Bármikor találkozni akarsz, csak hívj. Meg majd én is hívlak,ha már el lesz mentve a számod. Most pedig megyek, nem zavarlak tovább. Jó éjszakát!
   Azzal szájon csókolták egymást, és Attila távozott.
   Annamária halkan becsukta maga mögött az ajtót, és megkönnyebbült sóhajtással nekidőlt. Nem hitte volna, hogy egy olyan szörnyű nap, mint amilyennek az előző indult, ennyire felemelően végződhet. Hirtelen kedve lett volna magába szippantani az egész világot; minden tudást, minden szépet, a művészet minden válfajának mesterségét, az érzelmek bárminemű kinyilatkoztatását… Mindent. Repülni szeretett volna, úszni, futni, és mindezt persze ugyanazon időben. E lelki magasztosság tettre késztette. Rögtön eszébe jutott a füzete, melybe azt a félbemaradt sorocskát rótta. Felkattintotta hát az asztali lámpát, felcsapta a füzetet az elején, és a félmondatra meredt, kezében lévő tollával az asztal lapján kopogtatva. 
   Ekkor, agyának valamelyik eddig ismeretlen zugából előtört egy képsor, mely igazság szerint már régóta gyötörte, csak éppen azt nem tudta, miért. Kislánykorából származott, emlék volt. A házuk udvarán játszott, fogócskázott egy barátnőjével. A szőke, mindig boldog kislány a vastag faágra akasztott hinta mögé szaladt, hogy az fedezékül szolgáljon számára. Ami így is történt, a gyermek Annamária nem tudta megközelíteni. Ám történt valami, ami a kislány arcáról egy csapásra letörölte a vidámságot. Szeme ijedten elkerekedett, majd velőt rázó sikoly hagyta el remegő ajkait.
   Annamária elejtette a tollat.
   Azonnal rájött, mi aggasztotta, miért kellett oly sietősen távoznia Attilától. Erről álmodott éjszaka, csak valamiért nem emlékezett rá. Ahogy a többi részletre sem. Fogalma sem volt, mitől riadt meg a kislány, és egyáltalán, ki volt az. Annyit sejtett, hogy egy barátnője, de sem a nevével nem volt tisztában, sem azzal, honnan ismerte. Ezek összessége végül is mélypontra juttatta. Feledtette vele mindazt a jót, ami az elmúlt órákban történt vele.
   Borús hangulatban, mivel már nem volt máshoz kedve, lefeküdt, hogy aztán másnap újult erővel ébredjen, telve reményekkel és tervekkel… Rövidtávú tervekkel.