- Vezessen el ahhoz a házhoz! – parancsolta Annamária, miután bementek. Gyuri bácsi épp nekilátott volna az ebédfőzésnek, kezdve a krumpli pucolással. A lány vad, ellentmondást nem tűrő hangjától azonban kiesett kezéből a kés és a burgonya egyaránt. Lehajtott fejjel így szólt:

   - Nem hinném, hogy az jó ötlet. Tudja, nekem már megvan itt a nyugalmam, amit megteremtettem. Szeretném megőrizni. Az az ember nem jó ember.

   Annamáriát szíven ütötte ez a közlés. Ennek ellenére viszont nem tántorodott el korábbi elhatározásától.

   - Szeretném látni a saját szememmel – suttogta, egészen közel lépve Gyuri bácsihoz.

   Az öreg sóhajtott, majd elfordult a konyhapulttól, jelezve, megadja magát. És valóban, a következő pillanatban, bár szemmel láthatóan szorongva, kilépett a házból, még utoljára végigmérve azt, mintha többé már nem térhetne vissza oltalmazó falai közé.

   Nagy, kétszintes épület elé vezette vendégét. A kerítéstől hosszú, betonozott út vezetett egyenesen a ház bejáratáig, melynek verandáján ruhaszárító állt, roskadásig tele ruhákkal. Az ajtó előtt, szándékosan neki odakészített lábtörlőn egy fajtatiszta németjuhász feküdt, egészen idáig nyugodtan. Most azonban felkapta a fejét, szeme vizslatón meredt az érkezőkre, majd gyorsan négy lábra pattant, és futva elindult a kapu felé. Közben mérgesen ugatott, jelezve, ő a lakók védelmének hivatalosan kinevezett őre.

   Annamáriának ismerős volt ez a kutya, de nem emlékezett rá, hol látta azelőtt. Eszébe jutott, talán nem először jár itt. Lehet, hogy máskor is volt már szerencséjük egymáshoz.

   A kutya azonban ennek semmi jelét nem mutatta. Vad elszántsággal ugatott tovább, mire kisvártatva őszes hajú öregember dugta ki a fejét az egyik emeleti ablakon.

   - Na, Botond, elég legyen már! – utasította az ebet, ami azonnal szót is fogadott. Elhallgatott, orrát a talajra szegte, úgy ballagott vissza a helyére.

   Annamária és Gyuri bácsi összenéztek. Ritkán láttak példát hasonlóra, ezért alaposan meglepődtek. Aztán mindketten az idős férfi felé fordultak, aki továbbra is az ablakban állt, tenyerével az ablakpárkányt támasztva, miközben a látogatókat szemlélte szúrós tekintettel. Egy darabig még farkasszemet néztek, majd a házigazda hátrafordult, és kiáltott valakinek. Nem kellett sokat várni, mire az ajtó kinyílt, a küszöbön pedig megjelent minden bizonnyal a férfi párja, göndör, ősz hajú öregasszony, könnyű kis otthoni köntösben. Lassan a kapuhoz bandukolt, és beeresztette Annamáriáékat.

   Gyuri bácsi azonban a bejáratnál megtorpant. Annamária értetlenül, kérdőn meredt rá.

   - Én nem megyek be – magyarázta az öreg – Elég bajom van nekem anélkül is. Örülök, hogy segíthettem, de most már egyedű kő bódogulnia.

   Annamária csalódottan nézett rá, de végül elfogadta Gyuri bácsi indokát. Nem várhatta el, hogy miatta kockára tegye lelki nyugalmát. Elköszöntek hát egymástól, szoros, baráti öleléssel, majd a lány végignézte, ahogy Gyuri bácsi szép lassan eltűnik a keresztutcák labirintusában.

   Magára volt utalva. Ami ezután történt, csak és kizárólag rajta múlt. Úgy érezte, ez a találkozás lehet a döntő tényező. Felkészült a legrosszabbra, ugyanakkor a kedves öregasszonyt elnézve, nem számított kellemetlenségekre. A még mindig az ablakból bámuló férfi már más tészta volt. Ő nem ébresztett bizalmat Annamária szívében, így csak remélhette, nem annyira rossz ember, mint azt Gyuri bácsi homályosan felvázolta.

   A németjuhász nem ugatta meg. Megszaglászta ugyan, de ezt is farkcsóválva tette, idegesség kifejezése nélkül. Annamáriának kedve szottyant volna megsimogatni, megdögönyözni, játszani vele. De nem akart tolakodónak, szemtelennek tűnni, ezért beérte egy céltalan mosollyal az állat irányában.

   - Mi járatban van? – kérdezte a néni, még mielőtt a házba bocsátotta volna.

   - Tóth Annamária vagyok – felelte kurtán Annamária, remélve, elegendő magyarázatot adott ezzel. Örömmel konstatálta, hogy válasza megelégedést váltott ki.

   Tágas nappaliba vezette az öregasszony. Ott hellyel kínálta a bőr ülőgarnitúrán, ő maga pedig a konyhába indult, ahonnan nyilván az imént akarata ellenére ugrasztották ki. Ám nem maradt ott, kisvártatva visszatért, kezében átlátszó teáskancsóval. A második körben poharakat is hozott tálcán, szám szerint kettőt. Annamáriának meghűlt a vér az ereiben attól, ami ezután történt. Az öregasszony elkiáltotta magát:

   - Sanyi, gyere, vendéged van! – Annamária felé fordulva pedig ezt mondta: - Mindjárt jön. Én nem is zavarok tovább, hagyom, hadd beszélgessenek.

   Azzal sarkon fordult, felment a lépcsőn, és kulccsal magára zárta a szemközti szoba ajtaját.  

   Annamária szeretett volna elmenekülni. Most, hogy senki nem volt a közelében, arra gondolt, feláll, és kiszalad a házból, egyenesen a vasútállomásra rohan, az első vonattal visszamegy Székesfehérvárra, és még azt is elfelejti, hogy valaha Agárdon járt. Amint azonban az elhatározás megfogant a fejében, a lépcső tetején megjelent a korábban látott öregember, mogorva ábrázattal, mint akit fontos, elodázhatatlan tevékenysége mellől vonszoltak épp el. Kelletlenül lebattyogott a nappaliba, morcosan végignézett a mozdulni sem merészelő Annamárián, majd leült vele szemben a fotelba. Megragadta az asztalon lévő kancsót, és töltött mindkét pohárba az abban lévő folyadékból. Az egyiket Annamária elé tolta, anélkül, hogy megszólalt volna. A lány nagyot kortyolt az italból, és kellemesen csalódott, mivel nem a számára közömbös tea, hanem a kedvence, almalé volt az.

   - Tényleg te vagy az, Ancsika? – kérdezte a férfi. Hangja elérzékenyült, csaknem síróssá vált, amitől Annamáriának a lélegzete is elállt.

   Csak bólintani tudott, szó nem jött ki a torkán. De az öregembernek ennyi is elég volt. Felállt, megkerülte az asztalt, és szorosan átölelte Annamária vállát. Hamar elengedte azonban. Eszébe ötlött valami, amely gondolat hatására még hátrált is pár lépést.

   - Én… - kezdte, de nem bírta befejezni. Tisztán lehetett hallani hangja elcsuklását. Könnyek homályosították el tekintetét, de csakhamar visszaszorította a hívatlan vendégeket.

   - Nagyon sajnálom, hogy elhagytalak titeket – folytatta a férfi, miután összeszedte magát – Tudod, a szerelem ilyen dolog. Nem mindig lát tisztán az ember. Meg aztán, ha már egy kapcsolat romlásnak indul, onnan nagyon nehéz helyrehozni. Anyáddal már csak martuk egymást, annak nem lett volna jó vége. Hidd el, én megpróbáltam…

   Annamária végig csendben, komolyan hallgatta apja magyarázatát. Közben a padlót pásztázta tekintetével, mintha bogarak versenyfutását követné nyomon. Ám mihelyt apja befejezte a félresikerült bocsánatkérést, felszegte a fejét, és egyenes, kecses tartással, hideg közönnyel a hangjában így szólt:

   - Álmodtam valamit. A régi házunk előtt játszottam egy szőke kislánnyal. Tudod, ki ő?

   Az öregember kissé értetlenül csóválta a fejét.

   Annamária nem adta fel.

   - És szerinted mitől ijedhetett meg? Állandóan elkerekedik a szeme, és sikít. Az őrületbe kerget.

   Apjának még mindig fogalma sem volt, miről beszél. Szeme viszont felcsillant, mint amikor mentő ötlet jut az eszünkbe.

   - De itt van Judit, a párom, ő biztosan segíthet. Ért az ilyesmihez.

   Azzal elkiáltotta magát, és néhány pillanat múlva már jött is föntről az öregasszony, immár szemüvegben. Kedvetlenül lebattyogott a lépcsőn, majd megállt férje és Annamária előtt, akár a szolgálatra jelentkező, parancsára váró katona.

   Annamáriát ugyan bosszantotta némiképp, hogy egy harmadik személyt is belevonnak a magánügyébe, másrészt viszont örült a váratlan reménysugárnak. Hátha majd ez az asszony megoldja a problémáit.

   Judit végighallgatta a lány visszatérő álmát, közben értőn hümmögött és bólogatott, végül leült közéjük, térdére támasztotta tenyerét, és gondolkozott. Látszott, hogy épp összerakja magában az információkat, mely műveletet követően belekezdett a mondókájába.  

   - Hát, érdekes… Ha valóban nem volt semmilyen szőke kislány, és nem barátkozott nagyon senkivel, akkor csak egyetlen magyarázat maradt. Az a szőke kislány maga, Annamária. Agya talán így üzen magának, hogy ideje túllépni a gyerekkoron. Az agy egy érdekes dolog, néha olyan dolgokat, társításokat rak össze, amiről nekünk addig sejtelmünk sem volt. Mélyen eldugva, ki tudja, hány szőke kislány játszadozik a hinta körül – felegyenesedett, majd összegzésképp hozzátette: - Tehát azt mondom, mélyüljön el a saját lelkében, és találja meg azt az énjét, amitől meg akar szabadulni.

   Annamária, mivel fogékony volt a téma iránt, elképedt. Most visszahallotta ugyanazt, amit ő már régóta tudott. Hát ezt jelentette az az álom? Erre kellett volna a figyelmét felhívni?

   Most a ház ura vette át a szót, mielőtt lánya még bármit átgondolhatott volna.

   - Látod, milyen kedves ez a Judit? Te, Ancsika, már régóta akartam neked mondani, jöhetsz ám ide gyakrabban is. Ha tudom, hogy jössz, főztünk volna valami jót.

   Annamáriának eltorzult az arca az evés puszta gondolatától. Arra jutott, többé nem kér a vendégeskedésből: ha enni akar, főz magának. Arról legalább tudja, hogy nem lesz tőle rosszul.

   - Köszönöm – mondta, kedvesen mosolyogva – Valamikor talán még ellátogatok majd.

   Hirtelen megannyi gondolat ötlött Annamária eszébe. Ott volt például Zsófi. Mennyire hiányzott most a közelsége… Vagy az anyja… Úgy szerette volna átölelni, becézgetni, mint még soha. És Attila… A drága, jó szerelme. Akit végre-valahára megtalált, és most… hiszen még a mobilját sem hozta magával el otthonról! A fene vinné el, úgy megkívánta az idáig mellőzni szándékozott társaságot, legszívesebben azonnal rohant volna hozzájuk. És miért is ne?

   Felállt, szétnézett, és mint akit megbabonáztak, meredt maga elé. Apja és Judit nem értették, mi baja. Egymásra néztek értetlenül, találgatva, mi lelhette a lányt, de végül a tanácstalanság vette át az uralmat.

   - Mennem kell – hadarta Annamária – Otthon már várnak. Most jut eszembe, megbeszéltem valakivel egy fontos találkozót, és azt nem halaszthatom el.

   - De hiszen csak most jöttél – próbálkozott az apja, de már előre látta a reménytelenséget a lány arcán.

   - Még elköszönök Gyuri bácsitól, aztán hazamegyek – hajtotta megszállottan Annamária.

   - Ki az a Gyuri bácsi? – kérdezte a házigazda, szinte csak magától. Válasz nem érkezett. A férfi azonban türelmetlenül lánya elé lépett, és keményen megragadta annak karját. Igyekezett keresni a tekintetét, de ez a kísérlete is kudarcba fulladt. Ezért maradt az egyetlen megoldás: indulatosan ráripakodott Annamáriára: - Mit képzelsz, csak így felbukkansz a semmiből, összezavarsz mindent, aztán meg eltűnsz megint?

   - Pont, ahogyan te tetted – válaszolta hidegen Annamária. De annyira hidegen, hogy apja azon nyomban elengedte őt. Hátrább húzódott, kis híján fellökte az útban álló Juditot. Annamária úgy ment ki a házból, mint ahogy jött: hirtelen, váratlanul, mély nyomot hagyva maga után.

   Egyenesen a vasútállomás felé vette az irányt, ám félúton egy jó ismerős hangja megállította.

   - Hová olyan sietősen? El se köszön?

   Gyuri bácsi volt az, hű kerékpárján ülve rótta az utat. Amikor megpillantotta Annamáriát, leszállt járgányáról, és tolni kezdte azt. Néhány pillanattal később már egymás mellett voltak ismét. Az öreg arca csalódottságról árulkodott. Annamária tudta ennek is az okát: Gyuri bácsi megint egyedül lesz, ha ő elmegy. Senki nem foglalkozik majd vele úgy, mint ő tette. Erre a gondolatra elszorult a szíve, de hamar belátta, minden kívánalomnak nem tehet eleget.

   - Látjuk még egymást? – kérdezte az öregember, a szemébe szökő könnyektől elcsukló hangon.

   - Nem tudom – felelte Annamária kimérten, majd hozzátette: - Lehet. Talán még jövök máskor is.

   - Szeretném.

   - Megígérem, jönni fogok még – fogadta meg végül Annamária, és nagy kő esett le a szívéről. Hát kimondta! Végre kimondta!

   - Remélem, azért jól érezte magát – fokozta az érzelmeket az öreg. Annamária erre, önmagát is meglepve, szorosan átölelte, és még egy puszit is nyomott az arcára.

   - Jól – zárta rövidre, majd búcsúzott: - Ég önnel! Vigyázzon magára, amíg nem jövök újra!

   Azzal sarkon fordult, és többet nem nézett hátra. Így nem láthatta azt sem, amint Gyuri bácsi, mint egy nagyra nőtt kisgyerek, zokogástól remegve, itatja az egereket. Csakhogy ezek nem a keserűség, sokkal inkább az öröm könnyei voltak.