Annamária éjszakára megkapta a szobában lévő ágyat, Gyuri bácsi beérte a konyhai lócával. Az öregember az igazak álmát aludta még akkor is, amikor a lány már javában fenn volt. Ugyan most nem álmodott semmit, legalábbis nem emlékezett rá, egyszerűen nem bírta tovább húzni a lóbőrt. Talán a hely idegensége miatt, talán lelkének nyugtalansága okán, valamiért azonban ezen a hajnali órán felpattant a szeme, és úgy is maradt. Bámulta a pókháló díszítette plafont, közben különféle gondolatok zümmögtek agyában, melyeket sehogy sem tudott kiverni onnan.

   Amiért jött, azóta teljesen értelmetlenné vált. Már nem vonzották múltjának titkai, sokkal inkább a jövőbeli tervek foglalkoztatták. Egy abszurd pillanat erejéig megfordult a fejében, hogy ott marad, segít Gyuri bácsinak a ház körüli munkában, tehát a továbbiakban értelmesen tölti ki elpocsékolt szabadidejét. Igen, akkor legalább lenne valami értelme. Nem csak a munka és az azt követő henyélés lennének többé napjának legfontosabb elemei. Végre eltűnne az űr a lelkéből, helyére boldogság, harmónia lépne, ráadásul nem csak magának okozna örömöt. Legnagyobb meglepetésére, ez utóbbi érvet tartotta a legmeggyőzőbbnek.

   Következő gondolatával viszont már agyon is ütötte a korábbit. Eszébe jutott az édesanyja, aki bizonyára most magányába roskadva ül a szobájában, könnyekkel küszködve, mély depresszióba süllyedve. A legjobb esetben... A legrosszabbra nem mert gondolni. A puszta feltételezéstől összeszorult a gyomra, szíve vadul dobogott a torkában. Fel is ült hirtelen, mint akinek sürgős mehetnékje támadt. Úgy érezte, tehet még valamit az ügy érdekében. Ha most hazamegy, talán még nincs késő. Az ehhez hasonló problémákat el kell simítani, még addig, míg van rá esély. Tudta, minden egyes eltelt perccel egyre közelebb kerül a szörnyűséghez, amibe nem mert belegondolni. Viszont volt itt még egy dolog, ami most újult erővel tört elő. Bár megegyeztek Gyuri bácsival, hogy elmondja, mit tud a húsz évvel korábbi lakókról, ha marad, ebből nem teljesedett, csak az öregember akarata. Az este folyamán ugyanis annyira elmerültek a naplemente látványában, hogy a dologról tökéletesen megfeledkeztek. Annamária csalódottan ráeszmélt a tényre: ha nem tudja meg az igazat, képtelen lesz feldolgozni anyjával való kapcsolatát. Az álom még mindig ott lebegett a feje fölött, és mindent felemésztett, amibe belekezdett.

   Halkan, szinte lábujjhegyen a konyhába osont, ahol Gyuri bácsi továbbra is hangosan horkolt, mit sem sejtve egyelőre a körülötte lévő világ dolgairól. Annamária gondolkozott, felébressze-e vagy sem, végül nem szánta rá magát erre a merényletre. Csak állt ott a lóca által körülölelt asztal előtt, és nézte a békésen szundító öregembert. A következő pillanatban pedig már a ház előtt találta magát, karba tett kézzel, és az utca többi otthonát vizsgálta. Legtöbb helyen még le volt húzva a redőny. Még csak hat órára járt az idő, ráadásul hétvége volt, nyilván a legtöbben nem hamarkodták el a felkelést. Életjelet egyedül a kerékpáros szórólapterjesztő adott magáról, akit néhány kutya meg is ugatott, ha nem lett volna elég a korai kényszermunka. Látszott rajta, szemei le akarnak csukódni, ennek ellenére tartotta magát. Muszáj volt neki. Tekintetük egy másodpercre találkozott, de aztán a fiatal férfi, anélkül, hogy intett, vagy akár csak a fejével biccentett volna, felpattant járművére, és tovahajtott. Annamária hosszan nézte a távolodó alakot. Bosszantotta, hogy semmiféle barátságos aktus nem zajlott le köztük. Ugyanakkor azt is tudta, ő ugyanilyen az emberekkel. De ennek helyességében már korántsem volt olyan biztos, mint előtte. Valami megváltozott benne. Csak abban az egyben reménykedett, még nem késő.

   Ekkor váratlanul egy gyenge, enyhén remegő kéz telepedett a vállára. Annamária összerezzent a hirtelen érintéstől. Sebesen megpördült, kissé megtántorodott, de sikeresen megőrizte egyensúlyát. Gyuri bácsi állt előtte, enyhén álmatag tekintettel, némiképp imbolyogva.

   - Azt hittem, már elment – szólt az öregember, majd megfordult, és visszament a házba.

   Annamária még egy darabig állt az udvaron, csodálkozott Gyuri bácsi furcsa viselkedésén, végül követte az öreget.

   Gyuri bácsi a konyhában ténykedett valamit. Annamária nem érezte úgy, hogy udvariatlanság lenne belépni oda. Elvégre, már második napja volt itt, és lényegében ő hozott új színt a megszürkült életű bácsi mindennapjaiba.

   Betette hát a lábát, és legnagyobb örömére Gyuri bácsi nem korholta le ezért. Sőt, mosolyogva fogadta, reszkető kézzel a puha pokróccal letakart lócára mutatott. Annamária pedig szíves-örömest elfogadta a felajánlást.

   - Kávét? – kérdezte Gyuri bácsi, mialatt, az ő szokásos tempójához mérten viszonylag gyorsan, feltette a kávéfőzőt a gáztűzhelyre.

   Annamária bólintott, mire az öreg két csészét vett elő, mindkettőbe két kávéskanál cukrot tett, majd leült a lány mellé. A szokásos, kínos csend telepedett közéjük, amit végül Gyuri bácsi tört meg.

   - Szóval mennie kő – mondta mélabúsan, mintha az állítás ellenkezőjét szeretné elérni. Bizonyára így is volt, ugyanakkor mindketten tudták, közeleg az elválás ideje. Gyuri bácsi arcáról lassan eltűnt a szomorúság, helyét komolyság, és egyfajta erőltetett szenvtelenség vette át. Így folytatta:

   - Tehát most el köllene mondanom, mit tudok, igaz?

   Annamária ismét bólintott. Az öreg szintúgy. A kávéfőző még nem kezdett kotyogni, hiába várta, hogy az majd félbeszakítja a pillanatot. Nem lehetett már elodázni. Gyuri bácsinak tovább kellett beszélni:

   - Szóval, hol is kezdjem… Igen! Szóval, kérem, valóban vót itt egy család, házaspár gyerekkel. Egy szőke kislyánnyal. Kedves kis teremtés vót. A szülei már nem annyira. Látszólag megvót mindene, nem nélkülözött, de valami mégsem stimmelt. Lelki problémái vótak szegényemnek – Egy pillanatra elakadt, nyilván eszébe jutott, kivel beszél. De hamarosan helyrerakta a dolgokat magában, és folytatta: - Nem nagyon vótak jó viszonyban senkivel. Köszöntek, ha az utcán találkoztak valakivel, de hosszabban senkivel sem álltak szóba. Érdekes egy família vót. Olyan maguknak valók. Nem csoda, ha a kisasszony is bezárkózott. Sokszor láttam, hogy egyedű játszott odakint az udvaron. Vót egy hinta, ami most már nincs meg, de a kisasszony nagyon szerette. Naphosszat képes vót ott ücsörögni rajta. Dúdolgatott, hintázott… teljesen egyedű.

   - És nem volt egy barátnőm sem, aki néha átjárt volna hozzánk? – vágott közbe Annamária, kezdve elveszteni türelmét.

   - Nézze, én minden nap elhaladtam a maguk háza mellett. Ha lett vóna más gyerek is ottan, arról én tudnék. A memóriámmal nincsen baj.

   Annamária kissé csalódott a hallottak hatására. Ennél azért többet várt, azok után, ahogy Gyuri bácsi előre beharangozta. Rá kellett jönnie: egyebet itt nem fog megtudni, bárhogy bolygatja a múltat. Jobb lesz, ha tényleg minél hamarabb hazamegy Székesfehérvárra.

   E gondolatával nemsokára elő is állt idős vendéglátójánál, akit azonban igencsak feldúlt a határozott kijelentés.

   - Jó, hát ha nem akar többet megtudni, csak menjen. Nem tartom vissza.

   Reakciója alaposan meglepte Annamáriát. A jámbor, barátságos öregember egyszeriben elkeseredett őrültté változott, amitől a lány kissé megijedt. Attól tartott, túllő a célon, és a végén még foglyul ejti Gyuri bácsi, bezárja őt a kamrába vagy a pincébe (ha van olyan a házban), ahonnan kiabálhat, amennyit csak akar, segélykérése süket fülekre talál a vastag falaknak köszönhetően. Ezért úgy határozott, mégsem sieti el a dolgot. Talán még nem lesz késő, ha megvárja a következő vonatot. Vagy a délutánit…

   Annamária leült a műanyag székre, ahonnan előző este a naplementét figyelte. Várta, hogy Gyuri bácsi végre érdemi információval szolgáljon, de úgy látszott, az öregnek nincsenek ilyennemű szándékai. Legalábbis elindult a ház bejárata felé, ügyet sem vetve az egyre türelmetlenebb lányra. Az ajtóban azonban hirtelen megállt, és a válla fölött visszaszólt:

   - Pletykáltak ezt-azt annak idején.

   Annamária felpattant a székről, és egészen közel lépett Gyuri bácsihoz. Elérhette volna a kezével, de nem akart hozzáérni. Szavával tartotta hát vissza.

   - Kérem, Gyuri bácsi, nagyon fontos lenne, hogy megtudjam az igazat.

   Erre az öreg visszafordult, mélyen Annamária zöld szemébe fúrta tekintetét. Annamária úgy érezte, menten felperzseli a pillantásával. De a következő pillanatban már ismét a régi, megkedvelt kezesbárány állt előtte, aki még a légynek sem tudna ártani.

   - Hát rendben – adta meg magát az öreg – Azt beszélték, az édesapjának szeretője vót. Itt, valahol a közelben. Nem tudom, az egészbű mi igaz, de állítólag oda is költözött hozzá. Azt hiszem, még mindig ott laknak. Talán ezért mentek el innen az édesanyjával.

   Annamária hiába erőltette az agyát, ilyesmi nem rémlett neki. Azt azonban már megtanulta, az ilyen mendemondáknak mindig van némi valóságalapja, még ha nem is tesznek eleget tökéletesen a valóságnak.