Az Úrnő azt mondta, meg kell ölnöm, és az utolsó cseppig meg kell innom a leggyűlöltebb hozzátartozóm vérét, hogy az átalakulásom teljes legyen.

– Muszáj személyesen végeznem vele? – kérdeztem.

– Nem. Bárki megteheti helyetted, a te parancsodra. Neked csak innod kell – felelte.

Másnap közöltem a Kampóssal, hogy feladatom van a számára: meg kell ölnie az öregemet. Életem harmadik nagy szerelme készségesen elvállalta, ördögi mosolyomnak, bűverőmnek nem tudott, nem is akart ellenállni. Meg szoktam kérdezni tőle, hogy szépnek, csinosnak tart-e, mert az átlagos lányok ezt szokták kérdezni, és azt akartam, ne vegye észre, hogy más vagyok, mint a többiek. Miután biztosított soha el nem múló vonzalmáról, megnyugodtam, hogy elég erős a hatalmam fölötte, és beavattam a részletekbe.

Szombat volt aznap, anyám elutazott valamelyik vidéki egyletbe, és tudtam, hogy a mostohaapám szombat este mindig később ér haza, mert az öreg Durkásnál tölti az időt a délutáni zárás után. Gyerekkori jó barátok voltak, és szokásukká vált, hogy hétvégén hosszú órákon keresztül iszogattak és kártyáztak, kipletykálva az egész heti forgalmat. „A kedves kuncsaftok”, volt az öregem szavajárása, „megint belegabalyodtak a részletfizetésekbe, mint majom a cérnába!” Gyűlöltem, ahogy kiejti a száján a „kuncsaftok” szót, idegesen, gúnyosan szűrve a fogai között, aztán kiböffentve, mint az emésztetlen fokhagymás pirítóst, amit Durkással megrögzötten csakis a kártyaparti mellé ettek.

Kis drogériánk volt, amit anyám hosszú éveken át összekuporgatott pénzén alakított ki a bérházunk földszinti mosókonyhájából. Fura: a tenyérnyi helység szappan és mosószerszagot árasztott, míg az öregem utált fürödni, és ennek következményeként állandóan bűzlött. A kisnyugdíjasok, és a munkanélküli családanyák jártak hozzánk, „írja, kérem a füzetbe” alapon. Ezek a „kuncsaftok” jelentették a mostohaapám mindennapi élvezetét, mert sosem szalasztott el egy-egy jól irányzott megjegyzést a tartozásaikra vonatkozóan, és szinte kéjelegve várta, hogy zavartan, szemlesütve álljanak előtte és magyarázkodjanak neki.

Egész délután a parkban lógtunk a Kampóssal, néztük, ahogy gyűlnek az esőfelhők. Hétkor, mikor az üzletek zártak, befordultunk a Híd utcába, és bementünk a házba. A boltot már zárva találtuk, és az öreg Durkás első emeleti lakásából szűrődő fényből és fokhagymaszagból tudtam: most kezdték a játszmát. Volt még idő tehát. Kampóssal felmentünk a szobámba, és azt csináltuk, amit három hete minden este szoktunk: ő alul, én fölül, és észre sem vette, hogy meg-megszívtam a bal vállán éktelenkedő sebből szivárgó vért. Fogadok, azt sem tudja, hogy került oda az a seb, megvallom, én sem. Eleinte azt hittem, én okoztam neki, mert mostanában nem mindenre emlékszem, és nem mindig tudom, hogy amit teszek erkölcsileg milyen kategóriába sorolható. Anyám szerint a súlyos bűn az, ha valaki paráználkodik, vagy megöl valakit, és ezt könyvekkel, szórólapokkal, előadássorozataival támasztotta alá, amelyeket minden vasárnapi nőegyleti gyűlésen „önzetlenül megosztott” keresztény testvéreivel. Én a saját paráználkodásomat és tervbe vett gyilkosságomat mindenesetre a bocsánatos bűnök közé soroltam.

Anyám sokszor elmesélte, hogy fiatalkorában ő volt a legnagyobb művelője mindazoknak a bocsánatos és halálos bűnöknek, amelyek elkerüléséről most előszeretettel prédikál. Aztán megtért, a gyülekezet megváltoztatta: mintha kiveszett volna belőle az élet, a hangja végtelenül nyugodttá, az arca rezzenéstelenné vált, és így maradt még akkor is, mikor apa meghalt. Állt a koporsónál, és csak egyet rebbent a szempillája, amikor halkan kimondta: „az Úr adta, az Úr elvette.” Soha nem sírt. Én sírtam volna, de kisgyerekként nem értettem mi történik, csak ezt az egyetlen részletet tudtam később felidézni. Lizzi, a nővérem viszont értette, és dühöngött, ordított, toporzékolt, csakhogy valamiféle érzelmi reakciót kiváltson anyánkból. De ő csak szótlanul tűrt, bólogatott, és szenvedéseit valószínűleg csendesen felajánlotta az elkárhozás útjára lépett lánya lelki üdvéért.

Szerettem Lizzit. Azon a napon, mikor bejelentette, hogy elmegy otthonról még csak tizenhat éves volt. Most is hallom anyám lágy, szelíd hangját, ahogy azt mondja: „a gyermeket hagyni kell, hogy megtapasztalja a világot, hogy önállóvá váljon. Mert ki vagyok én, hogy megakadályozzam a kirepülését?” Éppen ebédnél ültünk, és miután ezt így kijelentette, olyan közönyös, nyugodt mozdulattal nyúlt a levesestál felé, mintha csak az időjárásról beszélgettünk volna éppen. Felugrottam, és kiabálni kezdtem. Könyörögtem Lizzinek, hogy ne menjen el, emlékszem, még sírtam is. Fogtam a tányéromat és földhöz vágtam. Csodálatos módon nem törött el, csak egy szilánkdarabka esett ki belőle. Anyám álmatagon nézte a kanalát, aztán magához tért, összeszedegette a linóleumról az ételmaradékot, majd ette a levesét tovább. Ez a folytonos elrévülése dühített, de azt hiszem, fizikai kényszer hatására sem lehetett volna kizökkenteni belőle. Amikor két év múlva hazahozták a drogtúladagolásban meghalt Lizzi sorvadt kis holttestét, valami megbánásfélét mutatott: az arca viaszsárga lett, a hangja elvékonyodott, vénasszonysírásra emlékeztetett, de ott álltak a gyülekezeti „testvérek”, így gyorsan visszakényszerült a „normális” kerékvágásba. Azt a csorba tányért nem engedte eldobni, mert szegények voltunk és meg kellett becsülni mindent, amit az Úr adott, de nekem mindig nagyon fájt, mert a nővéremet jutatta eszembe. Anyám fel sem fogta saját árulását, az a kis darab porcelán valószínűleg soha semmi többet nem jelentett neki, mint ami: egy törött tányért, ami minden „takarékos” háztartásban fellelhető. Félévre rá pedig összeszedte az egyik rehabilitációs központban a nála legalább húsz évvel idősebb, lezüllött mostohaapámat, és szent küldetésének tekintette testi és lelki megmentését. Csakhamar összebútoroztak.

Ránéztem Kampósra, ahogy cigarettára gyújt, és alig féltem már. Pontosan tudtam, hogyan kell őt irányítani, és arra is vigyáztam, hogy ne szívjam ki túlságosan, elvégre ő a végrehajtóm! A szemünk hozzászokott a sötétséghez, a szája irányából fel-felizzó apró parázslás valahogy hangulatossá tette az estét. Keveset beszélgettünk, mert Kampós nem volt valami okos, csak alapvető, ösztönös szükségleteinek élt, és egyfolytában azon járt az agya, hogy miképpen gazdagodjon meg úgy, hogy ne kelljen érte dolgoznia semmit, mert nagyon unta már a tizenkét órás gyári műszakokat. Igazság szerint lenéztem őt, és nem éreztem iránta szánalmat vagy sajnálatot, de amikor csak úgy heccből megkérdeztem, hogy mit csinálna, ha piszkosul gazdag lenne és bármit megtehetne, azt mondta: „Ismered azokat a lagúnákat a filmekből? Vennék egy hajót, meg búvárfelszerelést, és egész nap a víz alatt úszkálnék a delfinekkel, meg nézném a korallokat!” Kampós, aki értelmileg messze alulmúlta várakozásaimat, hisz még ahhoz is hülye volt, hogy a nyolc általánost befejezze, két olyan szót mondott, amelyeknek a jelentéséről azt gondoltam fogalma sincs: korall és lagúna. Álmai, vágyai voltak, és ettől megriadtam, mert ez egészen emberivé tette őt előttem, áldozattá, akit most már sajnálni lehetett. Erőltettem az agyamat, hogy visszaemlékezzek, miért is hívják Kampósnak, és szégyelltem rákérdezni, mert tudtam, hogy egyszer már elmagyarázta.

Kimentem a konyhába, és behoztam a kenyérvágó kést. Az asztalomra nem akartam tenni, mert azon csupa szép dolog volt: egy régi festészeti album, és néhány szem savanyúcukorka, és én nem bírtam tönkretenni a tárgyaknak ezt a tökéletes békét árasztó meghittségét. Így inkább a lepedőre tettem a kést; az utcai lámpa fénye éppen ráesett, és kékes szürkén ragyogott, mint valami ékszer. Kampós felállt, és sötéten nézett. Én is fölálltam, mert éreztem, most elbizonytalanodtunk mind a ketten. Kiment a fürdőszobába, én meg hosszasan bámultam utána, és majdnem elsírtam magam. Kell nekem ez a halhatatlanság? Az Úrnő szavai jutottak az eszembe: „hogy megszabaduljunk mindattól, ami rabságban tart, hogy élhessünk, áldozatokat kell hozni!” Miközben Kampóst vártam, kinéztem az ablakon: szeptember volt, esett az eső, a vízcseppek csillogtak a sárga lámpafényben, a szemközti ház oromzatán sorakozó gipsz angyalarcok pedig úgy néztek ki, mintha sírnának. Tudtam, kik laknak a szemközti lakásban, és úgy éreztem, mindaz a szépség, amit most egyetlen pillanat alatt megtapasztaltam, egyszerűen nem illik ahhoz a sok belső csúnyasághoz, ami abban a lakásban van. És ez a felismerés úgy elszomorított, olyan magányossá tett, hogy rosszabbul és szerencsétlenebbül éreztem magam, mint miután Lizzi meghalt.

Nyitott szemmel kuporogtunk az ágyon, mikor az öreg hazajött: majdnem éjfél lehetett, hallottuk, ahogy az előszobában szöszmötöl, ahogy nyikorog a talpa alatt a padló. Megállt a szobámnál, és a résnyire nyitott ajtón keresztül bekukucskált. Idebent teljes volt a sötétség, nem láthatott semmit. A lélegzetünket is visszafojtottuk. Egy pillanatra azt hittem, talán gyanakszik valamire, de beláttam, ez lehetetlen. Fülelt még egy darabig, aztán továbbcsoszogott. Hallottuk, amint levette, és a szekrénybe tette a cipőjét, és nagyokat fújtatva felvette a pizsamáját. Később hallottuk álmában mélyeket szuszogni, aztán horkolni azokkal a jellegzetes, apró horkantásokkal. „Vajon milyen lesz”, tűnődtem, „ellen fog-e állni, mi lesz az arcára írva, amikor elvesszük az életét?” Kampós karjára tettem a kezemet, és éreztem, hogy jéghideg. Masszírozni kezdtem azokkal a jellegzetes mozdulatokkal, amelyekre az Úrnő tanított. Közben piszkosul bántott a bűntudat, és gyávának éreztem magam. „Nekem kellene megtennem”, gondoltam, de a szépérzékem erősen tiltakozott az elkövetendő rútság ellen.

Minden ocsmány, primitív és gusztustalan dologtól undorodtam, és mostohaapám kétségkívül tökéletes megtestesítője volt mindezeknek. „És mihez akarsz kezdeni azzal a nagy eszeddel?”, villant az agyamba a gúnyos kérdés, amit az érettségim utáni vacsorán köpött ki, egy félig megcsócsált csirkecsont kíséretében. Mondtam, hogy egyetemre szeretnék menni, művészettörténetet tanulni. Mulattatott a hirtelen feltámadt gyászos csend, a tettetett aggodalom. Csak akkor vörösödtem el úgy istenigazából, mikor az öreg kajánul közölte, hogy „ilyen baromságokra” nincs pénz, és ha mégis ezt akarom, akkor oldjam meg a tandíjat magam. Amúgy se fogadtam volna el tőlük semmit, de bosszantott a fölényes, magabiztos stílusa, ahogy az én sorsomat dirigálta, az én anyám pénzéből. És anyám hallgatása, hidegsége megint nagyon fájt, pedig ismertem, tudtam, mire számíthatok tőle, mégsem voltam képes megszokni. Nem bírtam ép ésszel fölfogni, hogyan tud ilyen természetellenesen viselkedni. A gyülekezetben belesulykolt robotszerű engedelmesség pompásan működött idehaza is: ez a primitív, vén mitugrász, úgy manipulálta, ahogy csak akarta. Eljártam hát a cipőgyárba, mint rendes dolgozó emberhez illik, de valahogy mindig elment a pénz, sosem tudtam a tandíjra félretenni. Már eltelt két év, és még mindig ugyanabban a megrekedt helyzetben vegetáltam.

Utáltam mindent a szobámban: az ócska, gödrös ágyamat, a folyton beázó plafont, a szekrényt, amelynek az ajtaja leszakadt, és a molyok ki-be röpködtek rajta, és egyáltalán az egész fülledt szegényszagot, amit árasztott. Mindenképpen ki akartam törni innen, és most már nem is volt más választásom. Tudtam, hogy amint végzünk, a megbeszélt helyre kell mennem, ahol az Úrnő fog várni rám, hogy bevezessen új családomba, és hogy aztán szabadon élhessek. Kampós csupasz, hideg testét éreztem magam mellett, ahogy összerándult. Én dideregtem. Halálosan fáradt voltam, és legbelül szorongtam. Kampós kérdőn rám nézett, és én intettem, hogy indulhatunk.

Hogyan lesz valaki azzá, amivé én is lettem? Az Úrnő sem tudott pontos választ adni. Csak annyit mondott, hogy születni kell rá, és hogy egyszer csak rátör az emberre a szomjúság. Ez egyénenként változó, van, akit egészen idős korában ér utol, másoknak már gyerekkorukban inniuk kell, hogy az átalakulás végbemehessen. Lizzi óta az Úrnő a legjobb barátnőm, mindent meg tudunk beszélni. Felvilágosult, világot látott, vagány nő, azt hiszem legalább ötszáz éves, de harmincat sem mutat. Fél éve jött a gyárba a mi szekciónkat vezetni, és mindenki hamar megkedvelte. Egyszer odajött hozzám, és megkérdezte, mi bajom van. Akkor már jelentkeztek rajtam az első jelek, és fogalmam sem volt, mivel állok szemben, leginkább valami lappangó betegségre gondoltam. Hálás voltam, hogy valaki törődik velem. Később elmesélte, hogy kizárólag miattam érkezett a városba, mert megérezte, hogy új családtag fog születni, és át akart segíteni a legnehezebb időszakomon: az átalakuláson. Elmagyarázta, hogy ha valaki már háromszor ivott, akkor véghez kell vinnie a dolgot. Én erről nem tudtam, és éppen a Kampós volt a harmadik, akiből rendszeres falatoztam. Nem értettem pontosan a csillagászati összefüggéseket, meg a nap- és holdciklusok rám gyakorolt hatását, de annyit felfogtam abból, amit az Úrnő mondott, hogy a végső átalakulásra csak az a szombat éjszaka maradt az utolsó esélyem.

A mostohaapám az ágyon feküdt, egészen sápadt volt, és sokkal öregebbet mutatott, mint amennyi. A szobába beszűrődött némi fény: egy üres váza és egy csonka lábú szék árnyékai vetültek a falra. Meglepődtem, mennyire illettek a mit sem sejtő, alvó emberhez: ugyanolyan mozdulatlannak és sivárnak tűntek. Kampós alig-alig bírta megtartani a kést, attól féltem, el fogja ejteni. Gyötrődtem, mert eszembe jutottak a korallok és a lagúnák, de ugyanakkor irtózatosan megkívántam azt a sebet a vállán. Annyi könyörgés volt a szemében, hogy megsajnáltam. „Elmehetsz, majd én elintézem”, súgtam neki miközben elvettem tőle a kést, és láttam, hogy reszket a megkönnyebbüléstől, amikor lopva kioson az ajtón. Holnap reggel semmire sem fog emlékezni. Egyedül maradtunk a mostohaapámmal, és volt időm alaposan megfigyelni rajta minden részletet. Egy szerencsétlen idegent láttam magam előtt, akihez semmi közöm. Undorodtam tőle, de még jobban undorodtam magamtól. Ráeszméltem, nem is ő az, akit a legjobban gyűlölök, hanem a saját anyám, viszont őt soha nem lennék képes bántani. Aztán Lizzire gondoltam, és arra, hogy bosszúszomjam anyámmal szemben nem teljesen igazságos: én is hibáztam, mert amikor megtehettem volna, nem segítettem rajta. Pénzt loptam anyámtól, és elküldtem neki titokban, amikor szüksége volt rá, pedig pontosan tudtam, mire költi. A telefonban azt mondta: „minden rendben”, de csak a bolond nem hallotta micsoda fájdalom rejtőzik mögötte. Megcsömörlöttem. „Miért akarom én ezt?”, tettem fel magamnak a kérdést. „Miért akarok halhatatlanná válni egy örökké képmutató világban, ahol már magam is azzá váltam?” Sarkon fordultam, és otthagytam az öreget, miközben patakokban folytak a könnyeim. Bementem a szobámba, felöltözködtem, majd csendben kisurrantam a házból.

A találkozóhelyre nem mertem elmenni, mert féltem, az Úrnő dühös lesz rám, hogy csalódást okoztam neki. A folyó partján lépkedtem, és egyre nehezebben bírtam leküzdeni a szomjúságot. Lassan virradt, és hirtelen belém hasított egy soha nem tapasztalt félelem a világosságtól. Eszembe jutottak a savanyúcukorkák az asztalomon, kedvem lett volna elszopogatni egyet, de már nem akartam visszamenni értük. Lerogytam egy padra, ami még vizes volt az éjszakai esőtől, és jól esett a hűvös nedvesség, amit a ruhámon keresztül éreztem, mert a testem egyre forróbb lett. Nehezebben lélegeztem, és a szívem erősen szúródni kezdett. Igen, az Úrnő figyelmeztetett, hogy ha nem teszem meg, ez lesz a vége. „Mimózalelkű”, visszhangzott a fülemben Lizzi hangja, és ez az édes-keserű szó, amellyel régebben fölbosszantott, mert bántotta, hogy kettőnk közül nekem volt jobb az ízlésem, én voltam az érzékenyebb, a sértődősebb. Hasogatott a fejem és szédültem miközben azon a padon ültem, de a legszörnyűbbnek a félelmet tartottam, ami lassanként belopta magát az agyamba, és belülről kezdett rágni. Futni, menekülni akartam, valami biztonságos, árnyékos helyet találni, mert fájt, ahogy a fény égette a bőrömet, de már nem volt erőm mozdulni. Nyilallt a mellkasom, és saját húsom égő szagát éreztem az orromban. Próbáltam segítségért kiáltani, de a torkomon nem jött ki többé hang. Mire világos lett, eszembe jutott egy fontos, visszatérő emlék, amely kislánykoromban belém rögzült, és mindig előbukkant, hogy megnyugtasson, ha nagyon féltem valamitől. Olyan valóságosan fel tudtam idézni, hogy néha azt hittem, újra gyermek vagyok, újra átélem. Magamban tökéletes impressziónak neveztem, amelyet a legtehetségesebb festő sem lenne képes igazán jól megfesteni. Lizzi is szerepelt benne, és akkor történt, amikor egy nyáron a nagymamánkhoz, az igazi apám anyjához mentünk vakációzni egy kedves vidéki városkába. Leszálltunk a vonatról, és körbenéztünk a peronon: az állomásépület hófehérre volt meszelve, a bejáratnál cserepekben álltak a piros muskátlik. A vagonok folyosóján nagy volt a jövés-menés, az ablakokban pedig, mint valami képkeretekben, cigarettázó, kiabáló, füttyentő, nevető arcok szorultak egymáshoz. Megpillantottuk a nagymamánkat, ahogy nekünk integetett, de a hangja elhalt a peron zsivajában. Elindultunk a kocsik mentén, mindegyre beleütköztünk a kosaraikból gyümölcsöt kínálgató öregasszonyokba, vagy az egymást lökdösődő, le- és fölszálló utasokba. Teljesen kifulladtunk, mire összetalálkoztunk, és az izgalomtól, az örömtől szólni sem bírtunk, csak nagyon erősen összeölelkeztünk. A nagymama epret termesztett a kertjében, ezért mindig eperillat lengte körül, és tudtuk, hogy takaros, tiszta házában meglepetés sütemény vár majd minket. Mikor végre megnézett bennünket, lelkendezett, hogy mekkorát nőttünk, elpirult, aprókat pislogott, mélyet sóhajtott és kiszakadt belőle:

– Lelkem gyönyörűségei, jaj de jó, hogy végre megérkeztetek!

A nap korongja már teljesen előbukkant a szemközti dombon álló házak mögül, és éreztem, hogy a kezem és a lábam teljesen elzsibbadt. Mégsem féltem többé, végtelen nyugalmat éreztem. Csak egyetlen mondat dobolt szüntelenül az agyamban: lelkem gyönyörűségei, lelkem gyönyörűségei… jaj de jó… de jó… hogy végre megérkeztetek! Így kísértek aznap nagyanyám szavai, ahogy elindultam a fény felé.