A leány sétált végig az úton, melyet hatalmas fák szegélyeztek, ahonnan is madarak csiripelése hallatszódott, mely apró kis kedves dallamok belelopóztak a leány szívébe és öntudatlanul is a madarakkal együtt énekelt. Érezte a szél lágy leheletét, ahogy megérintette őt. Fent az égen lágyan hullámzó felhőkkel járt táncot, ahogy az apró fuvallatok az égbe emelték fel őt. Az úton végigtáncolva haladt a leány, az idő vaskos kerekének forgását nem észlelte, olyan boldogság járta át szívét, melyet csak igaz szerelmesek éreznek, mikor kedvesükkel való találkozás mámorában égnek. Az úton, melyen eme gyermek elindult, kedveséhez vezetett, akit már nem látott három holdtölte óta. Azzal a olthatatlan reménnyel a szívében, hogy ezen a szép tavaszi napon újra átölelheti kedvesét. Ez a benne, a lelke mélyén izzó őszinte érzés, olyan elszántságot kölcsönözött neki, hogy nem volt elötte akadály. Csak ment a leány a nap sütése is lankadni kezdett, mire a leány elért egy hatalmas réthez, ahol is a fák lágy susogása, a szél apró fuvallatával együtt remegő szépséges virágok hívogató tánca, a leány számára könnyű; álmot ígért.

Mivel a hosszú út során, melyet eme leány megtett, a fáradtság nyomot hagyott benne. Ezért úgy gondolta, hogy ledől egy kicsit pihenni, ezen a mesébe illő réten.

Addig is, álmában, amikor is belep Álomország kapuján tovább folytatja a megkezdett hosszú utat és a szíve dobogását hallgatva, követve azt megleli az utat, melyre már oly régóta vár.

Eközben egy fiú, a falu határában álldogálva gyakran pillant a messzi távolba, ahonnan az út vezet feléje. Többször nekiindul, hogy az utat megjárja. Sietne kedvese elé. Az égen uralkodó nap lágy sugarakat küld felé, nyugtató fuvallat járja körbe a fiú izgatott lelkét. Minden olyan szépnek tűnik, de a lelkében mégis, nem tudni miért, hatalmas tűzlabda gyúl és az idő előrehaladtával egyre erősödik benne a rossz érzés, hogy kedvesét nem látja többé viszont.

A leány egy vén tölgyfa árnyékába húzódva, keres menedéket a lenyugvó nap játékos sugarai elöl, melyek inkább táncba hívnák. Ezen fa alatt hajtja álomra a fejét, gondolataiban már kedvesénél jár. Az ő nevét sóhajtva hullik reá az álom. Miután átlépte az álom és e világunkat elválasztó határvonalat, elindul az álmok rejtelmes birodalmában. Eme törékeny lány, megy tovább repül, viszi tovább a vágy, a szerelem. Érzi, hogy közel jár, kedvese suttogását hallja, oh igen az én nevemet mondja ki oly halkan, hogy csak is én hallhatom meg. Hirtelen feltűnik kedvesének az alakja az út végén, ahogy reá vár. Még egy lépés, és a legény felpillant, észreveszi a lányt, rohan, rohan felé. Egymás karjaiba borulva élvezik ki ezt a pillanatot, melyre már oly sokat kellet várniuk. A leány arcán széles mosoly terül el, ahogy az álom képei egymás után előbukkannak tudatában.

A fiú csak vár, nézi a csillagok útját, látja őket vándorolni, ahogy a nap bágyadt sugarai előkúsznak a messzi dombok mögül, és látja a sápadt holdat az égre szállni fel, hogy átvegye a nap helyét éjszakára és vigyázza a szegény utazó emberek almát, akiket az éjszaka sötétje a természet ölen talál. Ragyogásával utat mutasson az eltévedt lelkeknek, hogy megleljék a haza vezető utat és otthon, a család melegében, felszabadultan nevethessenek az elmúlt nap eseményein.

A leány még aluszik, az álom percei egyre hosszabbra nyúlnak, nem akarnak véget érni. Szegény leány, amikor eme réten álomra hajtotta fejét nem tudta, nem tudhatta, hogy ezen a helyen az álom, az örökkévalóság felé tart. Aki ezen a helyen átlép az álmok birodalmába többé vissza már nem talál.

Lassan a virágok benövik a leány testét, elrejtve őt a kíváncsiskodó szemek elöl, és táncukkal hívogatják a gyanútlan vándor lelkeket, csábítják őket az álomvilágba.

Csak azon emberek vannak birtokában ennek a tudásnak, hogy ez a hely átkozott, akik már veszítettek el olyan személyeket, akik nagyon is, talán túlzottan is közel álltak a szívükhöz vezető úton, esetleg be is kopogtak, átléptek a küszöbön, be a szív rejtett zugába, ahol is mélységes szeretettel vártak reájuk.