Ilyen és ehhez hasonló gondolatok merültek fel benne, de mire a beugróhoz ért, ezek tökéletesen szertefoszlottak. Gyuri bácsi már odabent volt. Ugyanis egy ajtó vezetett valami kamraszerű helyiségbe, ahol mindenféle kerti szerszámokat, dobozokat és tűzifát tárolt az öregember. Annamária még mindig kételkedve vendéglátója tisztaságában, belépett a gyéren megvilágított helyiségbe. Gyuri bácsi a sarokban álló nagyobb dobozban kotorászott vad lelkesedéssel. Úgy viselkedett, akár egy gyerek, aki kedvenc játékát akarja megmutatni a legjobb barátjának. Annamáriát ezzel kellőképpen zavarba hozta. Kirámolt néhány ócska kacatot a dobozból, melyeket nyilván azért tett bele annak idején, hogy „Majd valamikor jó lesz.” (Persze, sohasem vette hasznát.). Mikor ezzel végzett, felpillantott vendégére, mintha azt ellenőrizné, nem menekült-e el, majd közelebb intette. Annamária pár pillanatig habozott, de aztán belátta, semmi félnivalója. Hiszen ez csak egy öregember, és szemmel láthatóan nagyon izgatott amiatt, ami éppen a keze ügyében volt. Ez pedig nem affajta izgatottság volt, amely a rossz szándékú embereket jellemzi, ennyit már meg tudott állapítani nem túl nagy tapasztalata alapján is. Közelebb húzódott hát, egészen addig, míg meg nem pillantott egy ősrégi, eredetileg nyilván fehér, ám az idők folyamán megsárgult elő- és hátlapú televíziót. A készülék békésen állt a doboz alján, vészjósló magányban. Mintha arra készült volna, hogy valaki megtalálja, és beszippanthassa mit sem sejtő áldozatát. Annamáriának legalábbis így tűnt, de ahogy elnézte a kedves öreget, képzelgése szertefoszlott. Szívét egyszerre melegség öntötte el, és úgy érezte, hosszú idő után először, őszintén örül.

   Gyuri bácsi csillogó gyermekszemmel ránézett, és remegő hangon megszólalt:

   - Hát nem csodálatos? És még működik is. Vóna kedve tévézni velem?

   Annamária nem tudta hirtelen, mit válaszoljon erre. Nem azért jött Agárdra, hogy tévézzen. Azt otthon is meg tudná tenni.

   - Képzelje – folytatta az öreg - , én készítettem, a saját két kezemmel. Ez vót az első tévé, amit összeraktam. Ez vót az első tévénk a feleségemmel, Marival. Igaz, fekete-fehér, de azért a képe jó.

   Annamária végül rábólintott, szemlátomást jobb kedvre derítve ezzel Gyuri bácsit.

   Néhány perc múlva a kis szobában ültek, kényelmes fotelekben, és elmélyülten nézték a színtelen képeket, melyeket a dohányzóasztalra helyezett televízió ontott magából. Az egyik közszolgálati csatornán Bud Spencer-filmet vetítettek épp, ebbe kapcsolódtak bele. Annamária néhány jelenet után rájött, már többször is látta, ezért nemigen kötötte le. Fél szemmel Gyuri bácsira sandított, mintha még mindig attól tartana, valami rosszban sántikál az öreg. Ennek azonban semmi jele nem mutatkozott. Gyuri bácsi örömittas ábrázattal ült a fotelban, kissé lecsúszva, kezét mellkasán összefonva, akár egy álmodozó kisgyerek. És ekkor Annamária olyat vett észre, ami végképp szíven ütötte. Gyuri bácsi szeméből könnyek hulltak. Gyorsan visszaterelte gondolatait a film cselekményére, óvakodva, nehogy az öregember gyanút fogjon. Gyuri bácsi azonban ügyet sem vetett rá. Teljesen lekötötték a látottak, és a régi emlék felelevenedése. Annamária attól tartott, ha sokáig marad, még képzelődni kezd, azt hiszi a végén, ő a halott felesége. Ezt az állapotot nem akarta megvárni. Felállt, és búcsúzkodni kezdett.

   Gyuri bácsi erre csalódottan elfordította a fejét a tévétől, arcáról egy csapásra lehullott a boldogság kifejezése.

   - Na de Ancsa! Hisz még csak most gyütt!

   Legalább a nevére még emlékszik… Ez némiképp megnyugtatta Annamáriát. Ennek ellenére sietősre fogta a dolgot.

   - Bocsánat, de haza kell mennem. Sok mindent kell még elintéznem.

   - Nem maradna legalább délutánig? Utána, megígérem, kikísérem az állomásra.

   Annamária végül ott töltötte az egész délutánt, különböző filmeket néztek Gyuri bácsival. Az öreg egész idő alatt egy szót sem szólt, és, mivel Annamária nem volt kezdeményező típus, a kommunikáció megfeneklett, még mielőtt elindult volna. A műsor ellenben szórakoztató volt. Ha Annamária nem is annyira, Gyuri bácsi kétségtelenül remekül mulatott. Tekintete távolba révedt, fátyolossá vált, bizonyára felelevenítette a régmúlt történéseit. Annamária próbálta beleképzelni magát a helyébe. Elvesztette a feleségét, nincs az égvilágon senkije, csak a kertje, na meg az emlékei. A lány elszomorodott. Borongósan nézett a vidám öregemberre, és közben saját édesanyjára gondolt. Talán ugyanazt érzi, mint Gyuri bácsi. Hiszen ő is elvesztett mindenkit. Egykor családja volt, mára csupán egy lánya maradt, akinek éppenséggel vagy eszébe jut, vagy nem. És ha netán az előbbi fordulna elő, a közös hang valahol időközben elveszett, mindkettejük tudtára adva a körülöttük lebegő rémmondat kegyetlen valóságát: „Már soha nem lesz ugyanolyan, mint volt.”.

   Délután ötre járt az idő, amikor véget ért a Lassie hazatér című film. Annamáriát valamiért nem fogta meg. Persze, látta már ezerszer, lehet, hogy azért, de most nagyon unta. Kár, gondolta, hogy nem számítógépen nézték. Akkor észrevétlenül belepörgethetett volna, hogy kicsit felgyorsítsa az eseményeket. Így azonban kénytelen volt végigszenvedni, ha nem akart udvariatlan lenni. Márpedig az eltelt rövid idő alatt megkedvelte annyira Gyuri bácsit, hogy ne tegyen vele ilyen kegyetlenséget. A záró képsorokra szinte már élőhalottnak érezte magát, jólesett volna egy kis futás, kapálás, vagy bármiféle mozgás. Kezdetnek mondjuk kikocoghatna a lepukkant vasútállomásra. Ekkor azonban eszébe jutott, miért is jött eredetileg ide, Agárdra. Az szép, meg jó, hogy örömet okozott egy idős embernek, de ezzel még semmilyen eredményt nem ért el önmagára nézve.

   - Elnézést, de nekem most már tényleg mennem kell – állt a fotel mellé, melyben Gyuri bácsi terpeszkedett. – Megpróbálom, visszamegyek ahhoz a házhoz, hátha beugrik valami…

   - Nem vóna értelme – szakította félbe Gyuri bácsi száraz hangon, anélkül, hogy ránézett volna – Azok az emberek úgyse tudnak semmit se. Legföljebb elzavarnák – Szeme most Annamáriára szegeződött, úgy folytatta: - De ha itt marad reggelig, elmondom magának, amire emlékszem.

   Annamária hátrált egy lépést, mintha menekülni készülne. Gyuri bácsi kedvesen elmosolyodott, felállt, és szembefordult a lánnyal.

   - Nem kell ám félni, nem harapok. Csak egy magányos öregember vagyok, ennyi. Ritkán akad olyan ember, akivel el tudok beszélgetni, vagy egyáltalán bármilyen közöset csinálni. Gondoltam, ha már így összehozott minket a jó sors…

   Nem fejezte be, de Annamária ennyiből megértett mindent. Szíve meglágyult, és úgy érezte, nem tud ellenállni Gyuri bácsi személyének. Olyan szelíd, olyan barátságos… olyan magányos volt, hogy akarata ellenére megsajnálta. Megkedvelte. És végtére is, semmi dolga nem akadt otthon, úgyis csak semmittevéssel töltené a napot. Akkor már inkább itt marad, lelket öntve ezzel egy sokat szenvedett öregemberbe. Maga is megdöbbent, hirtelen milyen jóságos gondolatai támadtak. Eldöntött kérdés volt ez már akkor: az elkövetkező éjszakát ott tölti, Gyuri bácsi rozzant viskójában.

   - Hát jó – felelte némi habozást követően – Maradok. Úgysincs semmi dolgom. De akkor tényleg mondjon el mindent, amit tud.

   Játékosság csengett a hangjában. Az a fajta barátságos hangnem volt ez, amit már régóta nem használt. Leginkább a Zsófival folytatott társalgási stílusára hajazott, azzal a nem kis különbséggel, hogy barátnőjével való diskurálása közben teljesen mást gondolt, mint amit mondott. Most viszont, ahogy az öregember csillogó szemébe nézett, semmi negatívra nem asszociált.

   - Az lesz, – kezdett Gyuri bácsi végképp izgalomba jönni – hogy kiülünk ide a kertbe, és beszélgetünk, miközben a naplementét nézzük.

   Annamáriának váratlanul sírhatnékja támadt. A dolog szépsége ráébresztette, mit tett: eldobta magától az anyai szeretetet, és egyetlen barátnőjével is kutyául bánt. Aki olyannyira hasonlít lelkileg Gyuri bácsira…

   A nap utolsó útjára indult. Fáradtan csücsült a távoli hegy ormán, mint az erejét vesztett vándor. Gyuri bácsi nézte őt, ahogy csüggedten szórja erőtlen sugarait. Úgy tűnt, az öregembert ki sem lehet zökkenteni. Annamáriának mégis sikerült. Egyetlen szavától (Varázslatos!) Gyuri bácsi összerezzent, mintha csak most venné észre, hogy nincs egyedül. Fújt egyet, mint akinek melege van, majd tekintetét ismét a távoli, gyenge fénypontra függesztette. Szinte csak magának beszélt, amikor ezt mondta:

   - Sok dolog van az életben, ami varázslatos, szívem. Csak sokan nem látják.

   Ez örök igazság volt, Annamária nem is tudott rá érdemben felelni, csak bólintott.

   - Nagyon köszönöm, hogy maradt – folytatta Gyuri bácsi – El nem tudja képzelni, mennyire egyedű vótam.

   Szemei most fürkészőn a lányra szegeződtek. Annamária úgy érezte, az öreg belé lát, lelkének legmélyebb rétegeiben turkál. Ezt a feltételezését erősítette némiképp Gyuri bácsi komor, tényközlő megjegyzése:

   - Sejtettem. Szóval maga is magányos, akárcsak én.

   Ismét a lemenő napot nézte, arcát megfiatalította a késő délutáni fény.

   Annamária nem válaszolt, követte az öregember példáját. Némán, távolba révedő tekintettel ültek a kerti műanyag széken, a kis összecsukható kempingasztal mellett. Annamária már nem akart hazamenni. Sőt, annyira élvezte a pillanatot, hogy akár egész életét el tudta volna képzelni a kis családi házban, olykor-olykor a kertet gondozva vagy takarítgatva. Gyuri bácsival bizonyára jól kijönnének. Hiszen, mint azt már első pillantásra megsejtette, nagyon is hasonlók voltak ők ketten.