Fogalmam sem volt, hogy mennyi idő telhetett el, de egyszer csak nyílt az ajtó, és Mark lépett be rajta Solttal. Odaléptek az ágyunkhoz, és míg a fiú engem bámult a pisztollyal a kezében, addig Mark egyenesen Trixihez lépett, és elővéve a zsebéből egy mobilt, odanyújtotta felé.

- Hívd fel apádat!

- Apámat? - Barátnőm remegő kézzel nyúlt a telefonért, de abban a pillanatban Mark visszahúzta, és komoran a szemébe nézett.

- Mondd meg neki, hogy jól vagy, semmi bajod. És, hogy ez így is maradjon, senkinek másnak nem szabad megtudnia, hogy elraboltak. Érted?

Trixi bólintott, ezért Mark odaadta neki a mobilt, és árgus szemekkel figyelte, ahogy az tárcsázott, majd elcsukló hangon beleszólt a készülékbe.

- Apa? Én vagyok... Igen, jól... Nem, én... tudom, és... Apa! Engem elraboltak... - sírta reszketve. - Nem viccelek, hallod?... Igen... Ne, apa, ne! Kérlek! Senkinek nem szabad megtudnia. Ha bárkinek szólsz, engem... Apa!

Mark megelégelte a párbeszédet, és elvette a telefont, majd a süléhez emelve beleszólt. - Üdvözlöm Mr. Uppendor. A lánya nálunk van, és épp azt szerette volna önnek elmondani, hogy ha erről bárki másnak is szól, akkor a következő születésnapjára nem kell ajándékot vennie... Igen, pontosan... Örülök, hogy megértettük egymást... A feltételeket én szabom és elvárom, hogy maradéktalanul betartsa őket... És még valami! Nálunk van a lánya barátnője is. Nem ártana szólni az anyjának. Vagy érte is maga fizet?

Úgy éreztem, hogy eljött a pillanat, mikor is eldől a sorsom. Le sem tudtam venni a szememet Markról, amíg a választ vártam. Ám ekkor Solt pisztolyának hideg csövét éreztem a nyakamon, ami egyre lejjebb és lejjebb csúszott, ahogy alig pár órája is. Már képtelen voltam a beszélgetésre figyelni, egyre csak azon imádkoztam, hogy a fegyver el ne süljön a melleim között. Szaporán szedtem a levegőt, ahogy a félelem átjárta minden porcikámat. De úgy tűnt, hogy Soltnak ez nagyon tetszik. Mintha élvezte volna a kínlódásomat és a kétségbeesésemet, mert minden könnycseppemre egyre szélesebben vigyorgott.

Mark, miután befejezte a beszélgetést, eltette a telefont, és vetett egy pillantást Trixire, majd odafordult Solt felé, és dühösen rárivallt. - Úgy látszik, nem voltam elég világos.

A fiú ekkor kihúzta a pisztolyt a dekoltázsomból, és úgy méregetett tovább, szinte ügyet sem vetve senki másra. Mark azonban nem hagyta magát, élesen oldalba vágta Soltot, és Trixi felé intett.

- Vidd át a lányt a másik szobába! Az apja fizetni fog érte.

- És érte is? - bökött rá a fiú, és ez volt az a kérdés, amit én is fel akartam tenni.

- Az nem a te dolgod! Csak tedd, amit mondtam! - szólt a parancs, és Solt már ki is zárta barátnőm bilincsét, és vitte volna magával.

- Nem! Kiabáltuk, szinte egyszerre Trixivel, és a könnyek záporként patakzottak mindkettőnk arcán. Szorosan megragadtuk, öleltük egymást, hogy Solt akárhogyan ráncigálta is barátnőmet, nem tudta elszakítani tőlem. Így a derekát kapta el, és megpróbálta úgy arrébb húzni, ám erre Trixi eszeveszett kapálózásba kezdett, és egyik erőteljes rúgásával épp a fiú sípcsontját találta el.

Solt feljajdult, majd olyan mérgesen lendítette arrébb barátnőmet, hogy az fájdalmasan a földre huppant. Megpróbáltam utána kapni, de a bilincs nem engedett, így csak sírva nyújtottam felé szabad kezem, hátha megakadályozhatom azt, hogy elvigyék. Mielőtt azonban Trixi ismét megfoghatta volna ujjaimat, Mark hirtelen közénk állt, és előkapva fegyverét, egyenesen a fejemre célzott, miközben konok, mogorva tekintetét Trixire vetette.

- Nem akarsz engedelmeskedni? Rendben! De akkor a barátnődnek vége. - Mindezt olyan hidegvérre mondta, hogy elhittem minden szavát. Ijedten görnyedtem össze, kezemet a fejem elé kapva, mintha azzal képes lennék megállítani a golyót. Féltem, iszonyúan féltem., hiszen az életem már semmit sem ért. Ugyan ki fizetne értem? Anyámmal nem dúskáltunk a pénzben, és apámnak sem volt egy vasa sem. Ráadásul azt sem tudtuk, hol lakik. Persze reménykedtem benne, hogy talán Frank bácsi, Trixi apja értem is leteszi a pénzt, de az előző párbeszédből, és abból, hogy barátnőmet elviszik, nem ezt szűrtem le.

Ahogy a pisztoly csöve rám meredt, Trixi is teljesen ledermedt. Már nem volt benne cseppnyi ellenkezés sem, hagyta, hogy Solt újból megragadja és kihúzza a szobából. Csak a tekintete nézett rám elkeseredetten és sajnálkozón, amíg el nem tűnt megtört alakja a fal mögött.

Mark ekkor leengedte a fegyverét, és elfordulva távozni készült. Reszkettem, de tudtam, hogy muszáj megkérdeznem, tisztában kell lennem vele, hogy milyen sorsot szánnak nekem. Ezért összeszedve minden erőmet és bátorságomat, utána szóltam.

- Uram! - A hangom elcsuklott, miközben a fejemben a vezetékneve után kutattam, de sehogy sem jutott az eszembe. Végül is nem számított. - Kérem!

Mark megállt és rám nézett. A tekintete ugyanolyan volt, mint eddig, az arca pedig rezzenéstelen és semmit mondó.

- Kérem! - Szinte esedeztem azért, hogy meghallgasson, és csak remélhettem, hogy megszán. - Most mi lesz? Mi esz velem? Értem nem fizet senki. Igaz? Anyámnak nincs pénze, apámat azt sem tudom, hogy hol lakik. Más rokonom, aki anyagilag jobban áll, nincsen. Hacsak Trixi apja nem...

A férfi elgondolkodva a fejét rázta. - Nem fog. Ő kizárólag a lányáért hajlandó.

Ez igazán sokkhatásként ért, mert az utolsó reményem is teljesen szétfoszlott ezzel. Ismét eleredtek a könnyeim, és éreztem, hogy eluralkodik rajtam a pánik. Soha nem tapasztaltam még ilyet, talán mert soha nem féltem még ennyire. - De én nem tettem... nem tettem semmi rosszat. Én nem... - hajtottam le a fejem, reszketve a zokogástól. - Miért? Miért nem mehetek haza? - Utolsó próbálkozásként Markra vetettem könnyáztatta tekintetemet. - Kérem! Engedjen haza!

- Sajnálom, de nem én vagyok ennek az egésznek az értelmi szerzője, csak az utasításokat hajtom végre.

Azt hittem, hogy több meglepetés már nem érhet, de a tény, hogy Markon felül is van valaki, még jobban összetört. Így már végképp reménytelennek láttam a helyzetemet és tudtam, meg fognak ölni. Sikítani akartam, törni-zúzni, rombolni, menekülni, de csak ültem magamban teljesen megsemmisülve. Az se tűnt fel, hogy időközben Mark elhagyta a szobát, csak a néma csend telepedett rám iszonyú keserűséggel. Egyre csak azt suttogtam magamban, hogy végem, az életem itt és most megpecsételődött, és hamarosan le is zárul. Tehetetlen voltam és kétségbeesett. Ugyan mennyi esély lenne rá, hogy elengedjenek? Hiszen Soltnak és Marknak is láttam az arcát...