A cowboyok, akik már megérkeztek a legelőről, bevitték a lovakat az istállóba, a teheneket és a birkákat, pedig behajtották a karámba. Apáéknak elmeséltem mit tudtam még meg, mit tervez Tom Crossman ellenünk. Feltöltöttük az összes vizes hordót, arra az eshetőségre, ha nem tudnánk megakadályozni a gyújtogatást.

      Apa azt tanácsolta, hogy engedjem ki Pault a szobámból, mert rá is szükség lehet. Tizenöten voltunk anyát és a húgomat leszámítva, tehát ahhoz pont elegen, hogy elbánjunk tíz vagy akár tizenöt emberrel. Nem voltam túlságosan elragadtatva az ötlettől, de belegyeztem. Még mindig nem bíztam benne. Hetedik érzékem azt súgta, hogy meg fog szökni. Amikor végeztünk az előkészületekkel, visszamentem hozzá.

–     Most eloldozlak, de csak azért, hogy letusolj, mert borzalmas szagod van, és ebben a kockás ingben úgy nézel ki, mint egy kifuserált cowboy. Ott a fürdőszoba. – mutattam a szobámból nyíló helyiség felé. – Kapsz öt percet, de az ajtót hagyd nyitva résnyire. Borotvát is találsz a szekrényen.

–     Utána mit vegyek fel? Ezeket? – kérdezte, és ruháira mutatott.

–     Majd adok másikat. Menj.

      Nem tartottam attól, hogy a fürdőn keresztül megszökik, mert a kis ablakon nem fért volna ki. Ha felém akart volna kitörni, akkor a berettám megállította volna.

      A szomszéd srác, évekkel ezelőtt nálam hagyott pár ruháját, amit elő is kerestem a szekrényem aljából. A méretét tekintve pont jó volt. A kezembe akadt egy bilincs is, amit jó pár éve a rendőrfőnöktől kunyeráltam el. A kulcsát felraktam egy hosszú láncra, és a nyakamba akasztottam.

      Paul dereka köré tekert törölközőben jelent meg a fürdő ajtajában. Nagyot nyeltem, ahogy végignéztem izmos mellkasán, melyen a kóbor vízcseppek játszadoztak, hogy ki érkezik le előbb. Vizes haját hátrafésülte, és így barna arcbőre még szembetűnőbb volt. Hiába titkoltam csodálatomat, észrevette, és elmosolyodott.

–     Ha gondolod, leveszem, hogy jobban szemügyre tudj venni. – A törölköző sarkát fogta, erre én gyorsan odadobtam neki az alsónadrágot.

–     Itt vedd fel, addig elfordulok.

      Nem akartam megkockáztatni, hogy a ruhája alá rejtsen valamit a fürdőből, amit esetleg fegyverként tud használni, ezért akartam, hogy a szobában öltözzön fel.

–     Kész vagyok. És most?

      Messziről dobtam felé a nadrágot és a felsőt. Amikor felöltözött, megbilincseltem..

–     Úgy látom, ez az én sorsom. – Szó nélkül nyújtotta felém kezét, de közben a széles vigyor megjelent az arcán. – Ne is álmodjak arról, hogy fegyvert adsz a kezembe, és segíteni tudjak, igaz?

–     Úgy ahogy mondod.

–     Hát jó. Mi a tervetek?

–     Majd ha eljön a ideje, megtudod. Mellettem maradsz, és ha csak egy apró jelét látom annak, hogy át akarsz verni, akkor kinyírlak – fenyegettem meg.

      Már kezdett sötétedni, amikor kiértünk. Apám felosztotta a területet közöttünk, és mindenki elfoglalta az őrhelyét. Jack, Paul és én a lóistállóba kerültünk. Felmásztunk a boxok fölött elraktározott szénabálák közé, és vártunk. Nem akartam beszélgetni Crossman-el, ezért nyomatékosan megkértem, hogy ne szóljon hozzám, mert nem vagyok kíváncsi az újabb hazugságaira. Tőlem nem messze ült le a bálák közé. Láttam, hogy ő is a gondolataiba merült, ahogy én is tettem.

      Éjfél körül már feszülten figyeltünk minden apró zajra. Nemsokára a telihold fényénél sötét, mozgó árnyakat láttam, amikor a tető egyik nyílásán kinéztem. Nesztelenül közeledtek felénk. Béka brekegése hasított a csendbe. Ez volt a jel, amiben megállapodtunk, így tudta meg mindenki, hogy megérkeztek. Nem tudtam őket megszámolni, de azt láttam, hogy három-négy csoportra oszlanak. Az istálló felé három árny közeledett, és hirtelen világos lett, mert több fáklya fénye világította be a környéket. Most már tisztán láttam, hogy a három férfi arcát kendő takarta el, egyik kezükben az égő fáklyát, míg a másikban puskájukat szorongatták. Hamar odaértek, amikor egy lövés dörrent a karám felől. Szívem a torkomban dobogott. Reménykedtem, hogy nem a családomnak esett baja.

      A sötét alakok beértek az istállóba, és már lendítették karjukat, hogy eldobják a fáklyát, amikor Jack és én is tüzelni kezdtem, mire kettő holtan rogyott össze, majd nem sokkal később a harmadik is, de arra még volt ideje, hogy feldobja a fáklyát oda, ahol én rejtőzködtem. Sikerült elugranom, de a bála azonnal lángra kapott. Paul odaugrott, és az égő köteget letaszította a mélybe, pont Alma mellé. A ló ideges lett, és megpróbált kitörni a helyéről. Pillanatok alatt lemásztam, és kiengedtem, az égő bálára rádobtam a lópokrócot, és a közelben lévő vízzel eloltottam a kisebb lángokat.

      Annyira el voltam foglalva a tűz eloltásával, hogy nem vettem észre, hogy Crossmann mikor került mögém. Arra ocsúdtam fel, hogy megragadta a karom, kitépte a kezemből a pisztolyt, és rám szegezte.

–     Add oda a kulcsot.

–     Mi lesz, ölj meg! Úgyis azt akarod, nem? – dühösen és csalódottan kiáltottam rá, miközben szemem szikrákat szórt felé. Nem éreztem félelmet. Mindenre fel voltam készülve, csak erre nem. Már éppen kezdtem benne bízni.

–     Ha meg akarnálak ölni, már rég megtehettem volna. Add oda a kulcsot!

–     Azt aztán várhatod!

      Ami akkor történt, végképp nem számítottam. Nekinyomott a boksz falának és megcsókolt. Hiába prüszköltem, tiltakoztam, erős testével úgy feszült nekem, hogy moccanni sem tudtam. Majd letépte a láncot a nyakamból és egy szemvillanás alatt eltűnt. Jack akkor ért oda hozzám.

–     Jól vagy? – kérdezte aggódva. – Kinyírom! – mondta, és utána rohant.            

      Szótlanul álltam ott, mint akit leforráztak. Éreztem, hogy egész testemet elönti a düh, de nem tudtam megmagyarázni, hogy tulajdonképpen akkor mi váltotta ki belőlem az irtózatos haragot. Az, hogy megint becsapott, vagy az, hogy nem csókolt hosszabban. Ujjamat végigsimítottam a számon, amit nemrég ajka érintett, de révedezésemet egy süvítő golyó zavarta meg, ami épp a fejem mellett csapódott a deszkákba. Az ajtó mögött kerestem fedezéket. Mivel fegyverem nem volt, a pár lépésre fekvő ember puskáját akartam megszerezni. Valahogy el kell érnem, gondoltam. Lépteket hallottam, amik egyre közeledtek. Ahhoz, hogy megszerezzem, el kellett volna hagynom a fedezékemet. Az ajtó melletti vasvillát vettem magamhoz, majd behúzódtam a sarokba, és döfésre készen vártam. A férfi már az ajtóban állt. Fegyverét rám szegezte, de abban a pillanatban egy golyó hátulról leterítette. Az istálló bejáratánál Paul hátát láttam már csak. Megmentette az életemet.

      Nem akartam megvárni, amíg újabb veszélyhelyzetbe kerülök, ezért gyorsan felkaptam a halott ember puskáját és kimentem a karám felé. A riadt állatok hangját elnyomta a fegyverropogás, de nem telt el pár perc, amikor minden újra csendes lett. Körülnéztem. Futó árnyakat láttam eltűnni a távoli sötétségben. Megkerestem apámat, aki a ház felől tűnt fel.

–     Apa! Nem esett bajod?

–     Nem Liz. Te jól vagy?

–     Igen. Anyáék?

–     Most jöttem tőlük. Az idegességen kívül nincs bajuk. Egy páran elmenekültek.

–     Igen. Köztük Paul Crossman is.

–     Megszökött?

–     Meg, de előtte megmentette az életemet. Mit csináljunk a halottakkal?

–     El kell őket tüntetnünk. De azt mi elrendezzük a fiúkkal. Te menj, nyugtasd meg anyádat.

–     Rendben.

      Alma hála istennek nem kódorgott el messzire, hívásomra hamar megjelent. A gyújtogatást sikerült megakadályoznunk, és az állatoknak sem esett baja. Ebből a csatából győztesen kerültünk ki.

      Másnap dél körül ébredtem. Nem volt kedvem felkelni, ezért még lustálkodtam egy kicsit, de éhségem erősebb volt nálam, és kelletlenül felkeltem. Az asztalomon észrevettem Paul papírjait, és a telefonját. Valami erős késztetést éreztem arra, hogy elutazzam Las Vegasba. Úgyis haza kell hoznom a holmimat Laurától. A nagyváros nem nekem való. Rám itt van szükség. Rádöbbentem arra, hogy nem is akarok innen elmenni, én itt érzem jól magam.

Rendbe hoztam magam, megebédeltem, magamhoz vettem Paul holmiját, és elindultam a nagyváros felé.

      Laura otthon volt, és nagyon megörült nekem, de el is keseredett, amikor elmondtam neki, hogy csak a holmimért jöttem. Minden áron rá akart beszélni, hogy maradjak, mert talált nekem állást az egyik legmenőbb szállodában, de nem hagytam magam rábeszélni. Többé nem akartam itt maradni.

      Segített összepakolni, és lecipelni a bőröndjeimet. Nem meséltem el neki semmit a történtekről, mert ha belefogok, akkor reggelig ott ragadok nála.

      Amikor eltűnt a lépcsőházajtóban, elővettem Paul kocsikulcsát, és elkezdtem nyomkodni rajta a gombokat. Nem messze tőlem, az út másik oldalán hallottam meg a központi zár hangját. Elég gyorsan megtaláltam a kocsiját. Egy fekete, kétéves BMW volt. Átvillant az agyamon, hogy azt mondta, az apja minden pénzüket elvesztette. Akkor miből tellett neki ilyen kocsira?

      A kesztyűtartóban megtaláltam a lakáskulcsát és az igazolványát. Megnéztem a címét. Nem akartam hinni a szememnek. A velünk szemben lévő házban lakott. Amikor otthon megnéztem a papírjait, akkor ez nem is tűnt fel. Bementem a házba, és a postaládán megkerestem a nevét. A harmadik emeleten lakott.

      Szobájának ablakai az én volt szobám ablakára néztek. Nem akartam hosszasan időzni, mert nem is lett volna értelme, hiszen pár ruhadarabon kívül nem volt semmije. Egyetlen fényképet fedeztem csak fel a komódon. Egy gyönyörű, középkorú hölgy ült egy kanapén két izmos fiatalember társaságában, melyek közül az egyik Paul volt, a másik a bátyja, akivel az apja házában találkoztunk. Mind a hárman boldogan mosolyogtak rám a képről. Akkor ötlött fel bennem a következő kérdés: Miért nem beszélt az anyjáról?

      Nem fért a fejembe, hogy egy ilyen gyönyörű nő, hogyan mehetett feleségül ahhoz a köpcös, hájas disznóhoz?

      Mivel semmi érdekeset nem találtam, otthagytam a holmiját az ágyon, és hazamentem.

      Több mint egy hét telt már el, de nem történt semmi. Abban bíztunk, hogy Tom Crossman feladta, de nem lehettünk benne biztosak. Apám pár emberrel átment a szomszéd birtokra, de üresen találták. Mindenki eltűnt.