Az ébresztőóra tíz harmincat mutatott, amikor Annamária kinyitotta a szemét. Ásított egyet, majd végignézett a szobáján, mintha azt kutatná szemével, mi változott az előző estéhez képest. Egykedvűen konstatálta, hogy minden a helyén van. Kezdődhetett tehát egy újabb nap. De ezúttal másmilyen. Érezte, a tegnap történtek nem fognak eredménytelenül a feledés homályába merülni. Lesz folytatásuk, ezt le merte volna fogadni akármiben. Ebben a szellemben zavarta le a szokásos reggeli rituáléit. Bár már igencsak későre járt, azért betartotta a mindennapi rutint: tusolás, reggeli, kávé, fogmosás. Ebédfőzéssel különösen nem szokott vacakolni, felesleges időpocsékolásnak tartotta. Ha csak tehette, leruccant a boltba egy kis gyorsfagyasztott kajáért, amit alig fél órán belül már fogyaszthatott is.
   Most is erre készült, amikor az a fránya vezetékes telefon megszakította kedvelt ritmusát. Mérgesen felkapta a kagylót, és anélkül szólt bele, hogy a másik fél érzelmeire némi tekintettel lett volna.
   - Mi az? – így köszöntötte a hívót, minden előzmény nélkül.
   A vonal túlsó végén néma csend fogadta a nem várt kirohanást. Annamária erősen gondolkodott rajta, hogy leteszi, de végül úgy döntött, engedményez pár percet. Az még talán nem a világ.
   Sírós női hang felelt a telefonba, mely hangot Annamária elsőre nem ismerte fel. Aztán addig hallgatta elmélyülten, mígnem rájött: Zsófi az.
   - Szia, Ancsa! Nincs kedved valamikor találkozni? Tudod, csak beszélgetni szeretnék.
   Annamáriának meg akart szakadni a szíve. Barátnője hangja tele volt fájdalommal és egyfajta megbánással, amit nem igazán értett. Hiszen pont ő volt az, aki gorombáskodott, Zsófi csak önmagát adta. Ezért még nem kellett volna úgy bánnia vele, mint egy kutyával. Ezerszer végiggondolta ezt Annamária a legutolsó találkozásuk óta, most mégsem akaródzott a bocsánatkérés. Valahogy nem jött a nyelve hegyére. Viszont válaszolnia kellett, a nélkül nem akarta letenni.       
   - Bocs, Zsófi, de mostanában nem fog menni – kezdett improvizálni – A héten vagyok ugyebár szabadságon, de sajnos közbejött valami. Fontos dolog. El kell utaznom. Esetleg majd a jövő héten, vagy azután… Majd hívlak, amikor jó.
   Behunyt szemmel hallgatta a reakciót. A válasz csend volt; ijesztő, néma csend. Annamária már azon gondolkozott, beszól valami nagyon durvát, amitől Zsófinak azonnal leesik a tantusz, de jobban belegondolva, ez teljesen felesleges volt. Annamária tisztában volt vele, hogy Zsófi tud mindent.
   - Akkor jó – nyögte ki végül a hívó fél, elcsukló hangon – Még azt akartam mondani, hogy bocs, hogy múltkor olyan idegesítő voltam. Ígérem, nem fog többet előfordulni.
   „Hát az már biztos!” – gondolta Annamária, de hangosan csak ennyit mondott:
   - Rendben, nem haragszom. De most mennem kell. Na szia!
   Azzal letette, és elsétált a boltba. Útközben szépen ki is verte fejéből az egész históriát, és mire hazaért, már csak és kizárólag a jelenre koncentrált. Mert Zsófit abszolút beskatulyázta elméjének a „Volt egyszer egy barátnőm” nevezetű fiókjába.
   Begyújtotta a sütőt, előkészítette a konyhaasztalra a két csomag fagyasztott pizzát, majd elmerengett. Eszébe jutott valami. Egy nagyszerű ötlet, ami talán a legkevesebb, azok után, ami az éjszaka történt.
   Mobiljának telefonkönyvében megkereste a hajnalban sebtében elmentett számot, majd tárcsázott. Három búgás után Attila mély, barátságos hangja csengett ki a készülékből, hogy attól még száz méterre is megborzongott volna, aki hallja.
   - Felkeltettelek? – tudakolta bűnbánón Annamária, de a nemleges választól megkönnyebbült. Önfeledten folytatta, amit elkezdett: - Arra gondoltam, átjöhetnél ebédre. Nem nagy kaja van, pizzát sütök éppen – Azzal fogta, berakta a pizza lapokat a sütőbe. – Húsz perc múlva kész, úgyhogy siess!
   Gyorsan lenyomta a hívásmegszakító gombot, még mielőtt mélyebb csevegésbe kezdtek volna. Boldog bizsergést érzett, amelyet már oly régóta nem tapasztalt. Repesett örömében. Kedve szottyant akár főzőcskézni is, játszani a háziasszonyt. Bánta már, hogy csak egy effajta gyorskajával lepi meg kedvesét. Úgy érezte, ennél azért többet érdemelne.
   „De nem baj.” – gondolta, csillogó szemmel körültekintve a konyhában, hátha gondolatai hallgatóságra találnak. – „Majd legközelebb jobban kiteszek magamért. Mert lesz legközelebb! Még legalább száz… nem: ezer ilyen alkalom lesz. Ezentúl minden más lesz!”
   Nagy lelkesedésében csak azt nem figyelte, hogy a lakást lassan homályosság terítette be. Füst kezdett gomolyogni, végigkúszva függönyökön és szőnyegeken egyaránt. Mielőtt Attila megérkezett, alaposan ki kellett szellőztetnie, mert a gyorskajából csak két nagyobb szénkorong maradt, melyek egymás után mehettek szépen a szemetesbe.