A kislány megtorpant, amint megpillantotta Annamáriát. Lelkesedése alábbhagyott. Érdeklődéssel tekintett a jövevényre, akitől szemlátomást meg is ijedt egy kicsit. Várakozón hátranézett, majd örömmel konstatálta, hogy a házban mozgolódás támad, és az ajtóban egy fiatal házaspár jelenik meg. Először ők is vidámak voltak, de ahogy az újonnan érkezőt észrevették, arcukra fagyott a mosoly. A jól megtermett, pocakos férfi komoran lépett a szabadba, pár lépést tett a kerítés felé, aztán így szólt Annamáriához:
   - Segíthetek valamiben?
   Annamária ettől felocsúdott. Szétnézett, mintha csak most venné észre, hol van. Végül szeme a kérdezőn állapodott meg. A kíváncsi tekintet annyira megzavarta, hirtelen fogalma sem volt, hogy válaszoljon. A férfi sürgetőn megköszörülte a torkát.
   - Szóval?

   Annamária szólásra nyitotta a száját, aztán mégis becsukta. Torkára fagyott a szó. Most már az asszony is előlépett. Védelmező anyatigris módjára elállta az utat, mellét még kissé ki is düllesztette, mutatva áthatolhatatlanságát. Annamáriának valami abszurd, megmagyarázhatatlan oknál fogva nevethetnékje támadt. Igyekezett azonban komolyságot erőltetni arcára, és úgy érezte, ez sikerült is.

   A fiatal házaspár védfalként állt a kapuban, eltakarva előle a kislányt, akit álmában többször látott.
   - Vagy megmondja azonnal, mit keres itt, vagy húzzon innen a francba! – mordult rá a férfi, miközben kezével idegesen gesztikulált.
   Annamária összeszedte gondolatait, és így válaszolt:
   - Maguk mikor költöztek ide?
   - Miért, valami baj van? – szólt közbe most az asszony, de párja leintette, és átvette a szót.
   - Most lesz nyáron egy éve. De nem hiszem, hogy ehhez sok…
   - Egy éve… - szakította félbe elmélázva Annamária – És kitől vették ezt a házat? Hová költözött az illető?
   - Mi ez, valami kihallgatás? – a férfi egyre türelmetlenebbé vált. - Ki maga, rendőr?
   Annamária teljesen elbizonytalanodott. Nem válaszolt, csak halkan bocsánatot kért, majd visszafordult a vasútállomás felé. Útközben még egyszer visszapillantott, és látta, ahogy a házaspár elindul a másik irányba, nyomukban a megszeppent kislánnyal, aki lehajtott fejjel kullogott mögöttük, az út porát fürkészve.

   Annamáriának a szíve szakadt meg. Úgy érezte, vissza kell mennie, de jelenleg ez lehetetlennek tűnt. Pedig határozottan olyan hangulata támadt, mintha még nem lenne vége. Mintha várna még rá itt valami. Ezzel a sejtelemmel bandukolt az állomás irányába. Szíve egyre vadabbul kalapált, majd’ kiugrott a helyéről. Épp a vasúti sínen akart keresztülhatolni, amikor egy ismerős hang megállította.
   - Na? Sikerűt?

   Azonnal felismerte. Az öregúr volt az, aki az imént útmutatással szolgált. Ez meg mit akarhat?
   Annamária kelletlenül megfordult. Semmi kedve nem volt az öregemberrel beszélgetésbe elegyedni, de udvariatlan sem akart lenni. Elvégre, segített neki, még ha nem is úgy jött össze, ahogy szerette volna.
   - Sajnos nem – felelte csüggedten – Alig egy éve költöztek ide a mostani lakók. Az előzőről nem tudnak semmit. Azt hiszem, hiába jöttem.
   - Mér ilyen fontos?

   Miért is? Annamária már ezzel kapcsolatban is kezdett bizonytalanná válni. Egyáltalán volt értelme belevágni? Ám ekkor valami furcsa oknál fogva mégis beszélni kezdett. Úgy döntött, miért ne avathatna be valakit abba, ami vele történik. Mondjuk egy idegent… Egy idegennek sokkal könnyebb kitárni a szívünket. Legyen hát így!
   Elmesélte neki, mit él át alvás közben, és milyen riadtan, feldúltan ébred reggelenként. Az öregember figyelmesen hallgatta, néha bólogatott, olykor megértően hümmögött. Majd végül leszállt a bicikliről, és így szólt:

   - Érdekes… Szegénykém… Segítenék, de nem tudom, hogy…

   Aztán mégis eszébe jutott.

   - Mondja, nem vóna kedve elgyünni hozzám egy teára?

   Volt is kedve Annamáriának, meg nem is. Jó érzéssel töltötte el az öregember közelsége, ugyanakkor értelmetlennek tartotta vele menni. A mérlegnyelvet az idősebbek iránti tisztelete döntötte el. Nem akarta megsérteni a kedves bácsit, ezért elfogadta a meghívást.

   Takaros, vályogból készült kis családi házba vezette Annamáriát az öregember. Kerékpárját a falhoz támasztotta, majd betessékelte otthonába. Szerény lak volt, régi, kopott bútorokkal, olcsó berendezési tárgyakkal. Az egyetlen szobában katonás rend uralkodott. Minden a helyén volt, igaz, nem túl sok holmival dicsekedhetett a ház ura. Néhány népiesen kifestett dísztárgy, egy-két fénykép, egy hatalmas, ódon televízió, valamint pár tucat vastag könyv sorakozott a szekrénysoron. A helyiség részét képezte még a sarokban lévő ágy és a szoba közepén elhelyezkedő dohányzóasztal, melyen szeméttel teli hamutartó és három egymásra rakott cigarettásdoboz állt.

   Annamária elámult a szoba egyszerű egyhangúságán. Erre a helyre vágyott. Nem volt itt semmi, és mégis… egy nyugodt, tiszta emberi lelket rejtett magában.

   Az öregember támlás széket hozott, és a dohányzóasztal mellé helyezte.

   - Üljön csak le, mingyá gyüvök!

   Azzal eltűnt, nyilván a konyha rejtekébe, Annamária pedig élt a felkínált lehetőséggel, kényelembe helyezkedett. Most újra alaposan körbejártatta tekintetét a szobán. Rend volt, de tisztaságnak nem lehetett nevezni az állapotot. A szőnyegpadlót pár helyen kiégették, néhol kávéfolt éktelenkedett, vagy megmondhatatlan eredetű kosz csúfította a látványt. A többi bútoron pedig szemmel láthatóan ujjnyi vastagon állt a por. Lenne mit takarítani, gondolta Annamária, de további elmélkedését megzavarta az öregember újbóli feltűnése. Egyik kezében tálcát tartott, rajta két közepes méretű csészével, másikban a teáskannát. Idős kora ellenére igencsak ügyesen egyensúlyozott, karja egy pillanatra sem rezzent meg. Szép lassan letette az asztalra, a dohányzás kellékeit eltávolította onnan, majd maga is helyet foglalt a sarokból hirtelenjében előhúzott támlás széken, melyet éppen használt ruhái tárolására fogott be. Hátát így a mackónadrágnak és a pólónak támasztotta, úgy nézett Annamária szemébe, bizonyára azon morfondírozva, miképp kezdeményezzen beszélgetést.

   Annamária félénken nyúlt a csésze után, és kortyolgatni kezdte a kellemesen meleg italt. Bár lett volna mondanivalója bőven, nem volt kedve beszélni.

   Az öregember egy darabig még nézte, egyre összeszűkülő szemmel, majd így szólt:

   - Szép tavaszi időnk van, nem?

   Annamária bólintott, és letette a csészéjét az asztalra, hogy az nagyot koppant az üveglapon.

   - Honnan is gyütt?

   - Székesfehérvárról.

   - Hm… Az szép város. Én is vótam már ott.

   Annamária továbbra is csak bólogatott és kortyolgatott.

   Az öregember folytatta:

   - De már nagyon régen nem mozdútam ki innen. Amióta egyedű vagyok, nincs kedvem sehova menni. Itt kapálgatok a kertbe, meg elmegyek a bótba, azt ennyi.

   - Az rossz lehet.

   - Az. De ne beszéljünk errű. Csak untatom magát, látom.

   - Dehogy! – vágta rá Annamária, rá nem jellemző élénkséggel, melytől azonnal szégyenérzet lepte meg. Az öregember kétkedve hümmögött, majd dörmögve tovább beszélt:

   - Ó, majdnem elfelejtettem! Fazekas Györgynek hínak. Magának csak Gyuri bácsi.

   - Tóth Annamária – mondta, és kezet nyújtott az öregnek – Hívjon csak Ancsának.

   Gyuri bácsi mosolyogva felállt, összecsapta kezeit, és így szólt:

   - Ha már így összebarátkoztunk, szeretném megmutatni magának a legnagyobb kincsemet. Amire a legbüszkébb vagyok. Régen mutattam meg bárkinek is.

   Annamáriát váratlanul érte ez a szokatlan letámadás, ugyanakkor idegesítette is a dolog. Mit képzel ez az öregember, hogy így erőszakoskodik egy vadidegennel? Elhatározta, az első adandó alkalommal elköszön, és hazavonatozik.

   Gyuri bácsi izgatottan futott ki az udvarra, ott megvárta Annamáriát, majd rohant tovább, valahova hátra. Egy beugróban aztán eltűnt a lány szeme elől. Szempillantással később kidugta a fejét, azzal intett neki, hogy kövesse. Annamária kicsit félve indult meg felé. Attól tartott, valamiféle hátsó szándékai vannak Gyuri bácsinak. Hiszen olyan furcsa volt egész idő alatt… És különben is, milyen dolog az, hogy vadidegeneket hív el a lakására? Lehet, hogy őrült.