Attila a füstből már semmit nem érzékelhetett. Mire ő odaért, híre-hamva sem volt. Csupán Annamária furcsa viselkedésén látszott, valami nincs rendben. Na és persze, a szobahőmérsékletnél valamivel hűvösebb levegő is erről árulkodott. A férfi, amint belépett az ajtón, meg is jegyezte:
   - Mi az, nem szereted a meleget? Majdnem csak hidegebb van, mint odakint.
   Annamária zavart mosolyában egy kis szégyenpír is bujkált. Beletúrt a hajába, elsimította, majd így szólt:
   - Máshol kell ennünk. Az egyetlen kaja, ami volt itthon, odaégett. Úgyhogy vagy hozunk másikat, vagy…
   - Ezt mondhattad volna előbb is! – kiáltotta Attila, neheztelés azonban nem volt a hangjában. Sokkal inkább egy váratlan, új ötlet felmerülésének örömét lehetett érezni benne. Két tenyerét vidáman összeütötte, mintha azt jelezné, egy csapásra minden meg van oldva. Aztán így folytatta: - Anyám épp útközben hívott, hogy menjek hozzá ebédre. Azt mondta, valami nagyon finomat főz. Mondom neki, tudom, ő mindig finomat főz, de engem már meghívtak ebédre. Rólad nem beszéltem. De talán itt az ideje, hogy bemutassalak a szüleimnek… Feltéve, ha te is szeretnéd.
   Annamária szívéről nagy kő esett le. Valamiért nem erre volt felkészülve lelkileg. A legrosszabb eshetőségtől tartott: hogy Attila faképnél hagyja, mondván, ilyen béna teremtésre nincs neki szüksége. De már látta, nagyon mellélőtt ezzel a feltételezéssel. Hogy is lenne képes egy olyan kedves férfi, mint Attila, bunkó módon visszavonulni?
   Attila a paneltömbből újabb paneltömbbe vezette Annamáriát. A Tóvárosi lakótelep épületei közé tartozott ez is. A ház előtt szép, füvesített terület húzódott, néhány fával. Egyike azon kevés területeknek, melyek igazán szépek még manapság is Székesfehérvárott. Nem túl nagy részt foglalnak el, de látványosak, hangulatuk van.
   Csupán az első emeletig kellett lépcsőzniük. Attila szülei idősek voltak már, nem nagyon bírták a gyaloglást, ezért úgy döntöttek, hátrahagyva a kedves családi házukat, melyet már nem győztek rendben tartani, beköltöznek panelba, lehetőleg minél alacsonyabbra. Hosszas keresgélés után végül ennél az ingatlannál kötöttek ki. Habár már az egy emeltnyi lépcsőzés is egyre jobban megviselte az öregek lábát.
   - Úgyhogy nézd el nekik, ha már nem ugrálnak. Megteszik, ami tőlük telik, de nem képesek sokra – magyarázta Attila, mialatt a lépcsőket rótták. Egész úton be nem állt a szája, folyton a szüleit magasztalta. Annamáriában kissé felment a pumpa, de ezúttal nem akart udvariatlanul közbevágni. Tűrte, hisz ez volt az egyetlen esélye a változtatásra.
   Az első kopogtatásra ajtót nyitott az öregasszony. Alacsony termetű, vékony néni volt, fehérbe borult haja alól apró bogárszemei kíváncsian kikandikáltak. Fiát látva felcsillant a tekintete, öröm járta át egész lényét. Megölelte gyerekét, forró csókokat lehelt az arcára. Aztán elengedte, kissé eltávolodott tőle, és Annamáriára szegezte szúrós „Még nem ismerlek, ki vagy te?”-pillantását.
   Annamária állta e tekintetet. Bizonyára sokáig méregették volna egymást, ha Attila határozottan közbe nem lép.
   - Anya, bemutatom neked Tóth Annamáriát, az új barátnőmet. Tegnap ismerkedtünk meg.
   Hangjával képes volt a feszültséget szerteoszlatni. Édesanyja tekintete megenyhült, mosoly fakadt az arcán, úgy tessékelte beljebb vendégeit. Szemmel láthatóan örült a látogatásuknak. Ezen örömét kifejezésre is juttatta.
   - Kisfiam, annyira örülök, hogy meggondoltad magad – fél szemmel Annamáriára pislantott. – Ráadásul milyen csinos kislánnyal hozott össze a jó Isten!
   Annamária érezte, fülig pirul. Nem szerette túlzottan, ha dicsérték, ilyenkor el tudott volna bújni akár a föld alá is.
   Attila ellenben jól láthatóan feldobódott ettől a megjegyzéstől. Sokkal vidámabbnak tűnt, mint jövetelük előtt. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy fütyörészni kezdjen. Ehelyett azonban birtokába vette a lakást; úgy járt-kelt benne, mintha csak a sajátjában lenne. Az étkezőben aztán lecövekelt, néhány másodperc erejéig meredten bámult valamit, végül megiramodott, és eltűnt a szemük elől. Kisvártatva a következő párbeszéd hallatszott abból az irányból, ahol tartózkodott:
   - Szevasz, apukám, mi a helyzet?
   - Semmi különös.
   - Az is valami. Megvan még a régi, hordozható rádiód, amit mindig magaddal vittél a sétákra?
   - Meg.
   - Szuper! Na és a liter pálinka, amit két hete adtam, a születésnapodra? Ugye, hogy már nincs?
   Furcsán hangzó, öblös nevetés hagyta el erre az öregember torkát, majd megint rátelepedett a lakásra a fojtogató némaság.
   Attila visszatért, gyermeki izgatottsággal megragadta Annamária karját, és gyengéden húzni kezdte. A lány hagyta magát. A konyhának nevezett folyosón át a tágas étkezőbe jutottak, melynek kicsiny, egyszerű faasztalánál ott ült az öregúr, Attila apja, könyökével támaszkodva, kifejezéstelen arccal meredve maga elé. Amikor azok ketten megjelentek, felkapta a fejét, de szeme továbbra is ürességet tükrözött. Annamária ettől kicsit megijedt. Ilyen lenne az öregség? Akkor ő nem akarja megérni. Inkább felakasztja magát, de ilyen élettelen figura sosem fog válni belőle. Azt már nem!
   Az öregember, mintha hallaná Annamária gondolatait, gyorsan elfordította a fejét. Annamária most ismét úgy érezte, szeretne elsüllyedni, megsemmisülni. Vagy legalább láthatatlanná válni a világ számára. Mindegy, csak ne kelljen mindezt átélnie.
   Az öregasszony közben csacsogva elindult feléjük.
   - Az én Gyurim már csak ilyen szófukar. Na, Gyuri, tedd magad hasznossá, rakodd el az asztalról a hamutartót meg az újságjaidat, szeretnék megteríteni. Meglátod, fiam, mind a tíz ujjatokat meg fogjátok nyalni. Olyan finomat főztem.
   - Abban biztos vagyok, anya, nem kell bizonygatnod. Inkább azt mondd meg, miben segítsek?
   - Nem kell nekem segíteni! – felelt rögtön az asszony – Csak ülj le nyugodtan, te vagy a vendég, majd én kiszolgállak. Ha majd én megyek hozzád, akkor úgyis te fogsz kiszolgálni engem.
   Attila elnevette magát.
   - Na, amit én főzök, azt nem szívesen osztanám meg mással. Elég azzal saját magamat mérgeznem.
   Édesanyja játékosan megveregette a vállát, majd így szólt:
   - Mindenki helyezze magát kényelembe, mindjárt meg lesz terítve.
   A hamutartó és az újságok időközben lekerültek az asztalról, amit nemsokára körbeült a társaság. A háziasszony eléjük rakosgatta a tányérokat, valamint egy forrótartóra rárakta a lábast is. Miután kimérte egyenként az adagot, mintegy fenyegetően hozzátette:
   - Aztán mindenki imádkozzon, mielőtt nekifog az ebédnek!
   Attila színpadiasan az égre emelte tekintetét, majd megfogta Annamária kezét, és barátságosan ránézett.
   - Nem kell ám komolyan venni – magyarázta suttogva, nehogy más is meghallja – Tud jó fej is lenni, ha akar.
   Még kacsintott is hozzá. Annamária érezte, amint lassan felmegy benne a pumpa. Igyekezett leplezni növekvő türelmetlenségét, bár belül majd’ szétrobbant. Mosolyogni próbált, de tudta, bizonyára csak valami halvány vigyorféle jelenik meg az arcán. Többen mondták már neki, hogy a mosolygás nem az ő műfaja. Ami pedig nem megy, azt nem kell erőltetni. Így aztán az ebéd hátralévő részében komor maradt, néha érdeklődőn felcsillant a szeme, de vidámság jelét nem adta.
   Ellenben Attila anyja… Rajta aztán látszott, hogy boldog. Kicsattant az örömtől, izgatottan serénykedett a tálalás ügyében, halkan még dudorászott is. Fiához és férjéhez is intézett pár kedves szót, de Annamáriára láthatólag rá sem hederített. Mintha ott sem lett volna. A lány igazából ettől érezte magát jókedvűnek.
   Az öregasszony leült közéjük, hogy ő is elfogyassza a maga levesét. Frankfurti leves volt, jó sok virslivel, tejfölösen. Annamária egyszerűen imádta ezt az ételt. Édesanyja sokszor készített ilyet, amíg együtt éltek. Azok voltak ám a szép idők! Csak ők ketten, és az ínycsiklandozó ebéd, mely minden alkalommal finomra sikeredett. Aztán segített anyjának elmosogatni, majd mentek ki a kertbe játszani. A világon mindent odaadott volna, ha visszahozhatná azokat a pillanatokat.
   Szívében keserédes érzés lett úrrá, mely arra ösztökélte, hogy megszólaljon. Halkan, alig érthetően ezt mondta:
   - A kedvencem ez a leves. Biztosan nagyon finom.
   Szavait síri csend követte. A háziasszony keze a kanállal megállt a levegőben, szeme a felszólalóra tapadt. Attila is meghökkent kissé, nyilván nem számított erre a váratlan fordulatra, de azért szemmel láthatóan örült neki. De ami talán a legárulkodóbb jelnek számított: Attila apja szintén Annamáriára nézett, tekintetében némi kíváncsiság lappangott.
   A feszültséget végül az öregasszony oszlatta szét. Színtelen hangon válaszolt a bókra:
   - Mi is szeretjük. Remélem, ízleni is fog.
   Úgy mondta, mintha teljesen közömbös lenne Annamária iránt. Ez valószínűleg így is volt. Annamária ezért percről percre többre becsülte az asszonyt.
   Az ebéd további részét csendben töltötték el. Csak az öregasszony szólt közbe néha, meg a fia. Annamária és Gyuri bácsi csendben fogyasztottak, olykor kíváncsi tekintetükkel követve a beszélgetés menetét.
   A frankfurti levest rakott karfiol követte, mely szintén Annamária kedvencei közé tartozott. Elképzelni nem tudott ennél ínycsiklandóbb lakomát. Arra meg már nem is emlékezett, mikor evett utoljára ehhez hasonló, normális ételt. Általában csak a gyorsan összeüthető, félkész termékeket vásárolta, vagy elruccant a gyorsétterembe. Esetleg vett egy lángost a piacon, ha épp arra járt, vagy pogácsát a pékségben. Kis adaggal is elvolt akár hosszú órákon át.
   Most tehát jól beevett, bár igyekezett nem túl mohónak mutatkozni. Csak mértékletesen. A jóllakáson kívül, egészen váratlanul, új inspiráció is érte. Rájött, ha kevesebb időt töltene hanyag semmittevéssel, akár ő is készíthetne hasonló ebédet. Nem tartana túl sokáig, szabadidejéből bőven kitelne. Addig-addig érlelgette magában a gondolatot, mígnem megfogant az elhatározás. „Mi lenne, ha mostantól…” – így kezdődött, és így végződött: „Igen, mostantól főzni fogok! Már van is kinek.”
   Miután a kis társaság végzett az ebéddel, a háziasszony összeszedte a tányérokat, és a mosogatóba helyezte.
   Attila felállt, és ünnepélyes hangon megszólalt:
   - Köszönjük szépen ezt a fejedelmi ebédet, majd máskor megháláljuk. Most haza kell mennünk, délutánra programot terveztünk – füllentette.
   Anyja komoran ránézett, majd így válaszolt:
   - Nagyon szívesen. Jöhettek máskor is, nyugodtan. Csak telefonáljatok! – Hirtelen Annamáriához fordult, és villámcsapásszerűen hozzá intézte a kérdést: - És a kisasszony tud főzni?
   Annamária összerezzent. Nem számított ő sem a váratlan kérdésre, ahogy a jelenlévők közül senki. Arra azon nyomban felfigyelt, hogy az öregasszony vizslatva nézi, ráadásul, hangjába némi gúny is vegyült. A „kisasszony” szót pedig határozottan jobban kihangsúlyozta, mint a többit. Annamária nem igazán értette, mivel érdemelte ki ezt a hangnemet. Az asszonyról kialakított, pozitív kép most egy csapásra megfakult.
   Nagy nehezen összeszedte magát, és felelt:
   - Ezt-azt ellestem anyámtól. Bár magamnak nem igazán szoktam főzőcskézni.
   A válasz kimért volt, előre megfontolt, és hideg. Annamária érezte ezt, némi szégyenérzete is támadt, amiért ebben a vidámnak mondható társaságban ő a fekete bárány. A sarokban meghúzódó idős férfit nem sorolta ide, hiszen már annyira összetartozott a többiekkel, hogy nem lógott ki a sorból, akárhogy megfáradt az évek alatt.
   - Rendben – mondta az öregasszony, közönyös hangon, mintegy saját magának, majd visszafordult a koszos edényekhez. Mielőtt nekilátott mosogatni, még hozzátette: - Remélem, egyszer majd meghívtok bennünket egy közös ebédre.
   Azt nem mondta, kinek a lakásába, csak ennyit szólt. Titokzatos, amolyan „Szégyellem kimondani…” – szerű nyilatkozat volt ez.
   Attila intett Annamáriának, hogy készüljön az indulásra. A lány szíves-örömest felállt, követte párját. Örült, hogy végre kiszabadulhat innen.
   Odakint kellemes tavaszi illatok szálltak a levegőben. Annamária megkönnyebbült, látva, minden ugyanolyan, mint mielőtt idejött. A fák ugyanúgy megadták magukat a szél erejének, ugyanakkor töretlenül ellenálltak neki. A madarak szabadon keringtek, játszadoztak, énekeltek, vonultak, vagy épp csipegettek a fűben. Fekete macska sétált a ház előtt, emelt fővel, kecses testtartással, mint egy előkelő dáma. Annamária nem volt babonás, most mégis rossz érzése támadt. Mi van, ha ez egy jel? Talán nem azon az úton kéne járnia, amelyen a napokban elindult. Talán vissza kéne térnie a régi életéhez, az unalmas, egyhangú élethez, melyben az égvilágon semmi nem történt vele, azon kívül, hogy naphosszat heverészett az ágyon, és a tévét bámulta vagy olvasott. De tekintete újból a hajladozó lombkoronákra tévedt, és a körülöttük csicseregve repkedő madarakra, melyek teljesen szabadon kóricálhattak, amerre csak akartak. Nem kötötte őket semmi. Annamária úgy döntött, ezt tekinti döntő jelnek. Ha már elfogadja, hogy léteznek ilyen égi figyelemfelkeltések (márpedig elfogadta), akkor miért egy macskára hallgasson, miért ne az égbolt bitorlóira? Elmosolyodott a gondolatra, majd folytatta útját.
   Attila észrevette ezt a félmosolyt, meg is jegyezte:
   - Örülök, hogy jó kedved van. Ennyire feldobott anyám?
   Annamária közönyösen ránézett, mintha csak most venné észre a jelenlétét. Halkan, semmitmondóan válaszolt, ahogy szokott.
   - Érdekes ember. És jól főz.
   - Naná! – csattant fel Attila, hogy kicsit feldobja a hangulatot – Láttam, neked is nagyon ízlett. Úgy ettél, mint aki még sosem evett.
   Annamária erre ismét elmosolyodott. A poénokat szerette, és értette is, még ha ő maga nem is volt egy vicces ember.
   A hazaút további részét némán tették meg. Attila néha kacsingatott, próbálva felkelteni a lány érdeklődését, de kísérlete rendre kudarcot vallott.