Miután megtaláltam a megfelelő regényt, visszasiettem a szobámba, és belemerültem az olvasásba. Nem számoltam az időt, és mivel óra sem volt a közelemben, csak tippelni tudtam, hogy milyen napszakban járunk. Hamarosan a ház csendjét beszélgetés zaja törte meg odalentről, és jól ki lehetett hallani Markus olykor felcsattanó hangját. Mivel amúgy is el voltam zsibbadva az olvasástól, úgy döntöttem, hogy meglesem, kivel veszekszik éppen az elrablóm. Ezért kimentem a szobámból, és egyre lejjebb osontam a lépcsőn. Két munkásruhába öltözött férfit láttam nekem háttal, amint Markussal beszéltek a nappaliban állva. Bár egy kukkot sem értettem, azért azt ki tudtam venni, hogy nagyon szabadkoznak. Mivel ehhez a dologhoz nem sok közöm volt, már készülte, hogy visszasettenkedem a szobámba, mikor nyílt a bejárati ajtó, és Fernando lépett be rajta a két kutyával. Azonnal észrevettek, és amíg Bonty csak szagolgatni kezdett, addig Iry inkább morgott rám. Csak Fernando volt igazán kedves hozzám, mert mikor látta a kutyák leplezetlen figyelmét, hátrébb húzta, és lecsitította mindkettőt.

- Úgy látom Senorita, hogy Bontyt már levette a lábáról – bókolt a fiú, és mivel zavaromban erre semmit nem tudtam felelni, ő folytatta a társalgást. - Stella mesélte reggel, hogy a Senorral jártak nálunk. Remélem, a húgom elnyerte a tetszését.

- Ó, nagyon szép lány – motyogtam pironkodva, és a nappali felé pislogtam, mert biztos voltam benne, hogy Markus felfigyelt már ránk.

- Senorita is nagyon szép. Stella is ezt mondta, és az édesanyám is.

- Nagyon kedvesek. - És, hogy eltereljem a beszélgetést erről az egysíkú témáról, végignéztem rajta. Még sosem láttam ilyen mosolygós szemeket, és ilyen lágy arcvonásokat. És bár alacsonyabb volt Markusnál, mégis erős, izmos fiú benyomását keltette. - Nagyon jól tud angolul – mondtam végül.

- Otthon tanultam, aztán meg itt is sok ragadt rám. Szeretem ezt a nyelvet. A testvéreim is beszélik egy kicsit, de nekik még nem megy tökéletesen.

Bólintottam, de többre már nem maradt időm, mert a nappaliból Markus olyan dühösen jött felénk, hogy azt hittem, valamelyikünket azonnal le is üti. Ijedten hátráltam volna, de Bonty már megint a lábamnál állt, és nem engedett elmenni, a másik oldalról pedig Iry morgott még mindig rám.

- Kifelé a házamból! - ordította a férfi magánkívül, és úgy feltépte az ajtót, hogy csoda volt, hogy nem esett ki a helyéből. - Kifelé, azonnal!

Fernando, ahogy a két másik férfi is, egy pillanatra megrökönyödött a nyilvánvalóan szokatlan kiutasítástól, de aztán szó nélkül kiléptek az udvarra, tűrve, hogy a munkaadójuk rájuk csapja az ajtót. De Markus nem elégedett meg ennyivel, mérgesen megragadta a karomat, és maga után húzott a konyhán át egy ajtóhoz,. Ahol még sosem jártam. Mikor azonban kinyitotta és megláttam a lefelé vezető lépcsőfokokat, már tudtam, hogy mi az.

- Nem! - suttogtam, és egyre jobban rám tőrt a félelem. Odalenn sötét volt és doh, ezt már fentről éreztem. Ráadásul tisztában voltam vele, hogy nyilván rágcsálók is ólálkodnak, amiktől alapból irtóztam. Így megálltam az ajtóban, és minden erőmmel azon voltam, hogy megkapaszkodjak a félfában. - Nem! - A hangom egyre sírósabbá vált, és éreztem, ahogy már a torkomat fojtogatja a zokogás. - Kérlek, ne! Csak oda ne!

De Markus nem kegyelmezett, egyetlen rántással felkapott a vállára, és akárhogy kapálóztam is, lecipelt a sötétbe, és szinte levágott a padlóra.

- Nem! Markus, kérlek! Többet meg sem szólalok. Kérlek! - Feltápászkodtam a földről, és megpróbáltam megragadni, de lerázott magáról, majd még mindig tajtékozva elindult felfelé.

Nem akartam ott maradni, előre rettegtem minden perctől, amit ott kellene töltenem. Kértem, könyörögtem, de semmi nem hatott, ezért – talán eddig először – teljesen kitörtem. Eleinte még magam sem fogtam fel a szavaim értelmét, csak kiabáltam eszeveszetten, ahogy a torkomon kifért.

- Te rohadt gazember! Nem tettem semmi rosszat, te meg büntetsz! Te szemét! Te gyáva féreg! Arra nem vagy képes, hogy a szemembe nézz és elmond, hogy mi bajod velem! Mindenki körülugrál, de csak mert nem tudják, hogy milyen rohadék vagy! Egy bűnöző, emberrabló, gyilkos! - Az utolsó szavakat már sikítottam, de olyan élesen, hogy visszhangzottak belé a falak. A kutyák ugatni kezdtek, de nem mertek közel jönni a pincéhez. Markus pedig megállt, majd visszafordulva, szinte egyetlen ugrással ott termett előttem, s vérben izzó szemekkel megragadta egyik kezével a torkomat. Olyan erővel szorított neki a nedves, piszkos falnak, hogy egy pillanatig levegőt sem kaptam.

- Ne merd ezt még egyszer! Szólt rám élesen, és olyan dühvel, hogyha nem lángolt volna bennem annyira a feltámadt gyűlölet, bizonyára nagyon megijedek.

- Te... egy... - próbáltam beszélni, de a gégémet szorító keze nem hagyott. - Roha... - köhögtem, ám a szorítás ahelyett, hogy gyengült volna, inkább erősödött.

- Fogd be a szád! Még sosem bántottam nőt, de esküszöm, hogy most megteszem! - hirtelen elengedett, és ökölbe szorított kézzel indult felém. Ijedten néztem rá, és már vártam, hogy az arcomba csap, de keze a falba ütődött, alig pár centire a fejemtől.

Döbbenten, lihegve, könnyezve néztem a vonásait, és úgy hittem, valami megtört mindkettőnkben. A tekintetünk összefonódott egy pillanatra, és én önkéntelenül is felsóhajtottam, de úgy, hogy közben a férfi nevét suttogtam.

Markus elhúzta kezét a faltól. Az ökle vérzett, de nem sokat törődött vele, sokkal inkább velem. A szemei tüzeltek, ahogy lenézett rám, és az ölemnél éreztem ágaskodó férfiasságát. Mikor lehajtotta a fejét, szinte öntudatlanul nyíltak szét az ajkaim, és fogadták be forró, nedves nyelvét. Úgy csókolt, olyan szenvedéllyel, ahogy azelőtt még sohasem. Altestét teljesen hozzám nyomta, hogy tisztában legyek vele, mennyire kíván. Egyik keze már a fenekemet markolta, míg a másikkal az ingemet gombolta ki. Amikor pedig előbuggyantak megkeményedett mellbimbóim, élvezettel felnyögött, és lehajolva, a szájába vette az egyiket. Már ettől is hihetetlen magaslatokban jártam, és kéjesen felsóhajtva vártam a folytatást. Beletúrtam sűrű, barna hajába, hogy tudja, hogy érezze, én is ezt akarom. A vágyam egyre fokozódott, és ahogy levegőért kapkodtam, még a világ is forogni kezdett velem.

Markus ekkor hirtelen felegyenesedett, elengedett, majd láthatóan zavartan elindult felfelé a lépcsőn.

Döbbenten néztem utána, mert nem értettem ezt a pálfordulást. Főleg azért nem, mert határozottan éreztem, mennyire kíván engem. Akkor mégis miért ment el?

A csend úgy telepedett rám, hogy szinte zúgott tőle a fülem, és a lenti nedvességtől fázni kezdtem. Reszkető kézzel gomboltam be az ingemet, majd én is felsétáltam, ki abból a szörnyűséges lyukból. Markust kerestem, de sem a földszinten, sem az emeleten nem találtam, pedig benéztem mindenhová. Csak az egyik kutya téblábolt a lépcsőnél, mintha nem találná a helyét. Vele nem törődtem, inkább úgy döntöttem, hogy veszek egy forró fürdőt, és megpróbálom lenyugtatni felborzolt idegeimet. Már semmit sem értettem, és bármennyire is gyűlölni akartam Markust, egyszerűen képtelen voltam rá. Talán lenn a pincében, talán egy pillanatra sikerült, de aztán mindez úgy elillant, mintha soha nem is létezett volna. És ahogy végiggondoltam, rá kellett, hogy jöjjek, soha nem haragudtam, soha nem nehezteltem rá, bármit is tett. Nem értettem, és csak ostoba vonzalomnak tituláltam, hátha így könnyebben megemésztem majd, ám ez nem ment, sem akkor, sem később, mikor már a szobámban fekve a könyvet bámultam, amiből már percek óta egy sort sem olvastam.

Gondolataimat a bejárati ajtó zöreje zavarta meg. A gyomrom görcsbe rándult, mégsem mozdultam, csak izgatottan vártam, hogy Markus feljöjjön hozzám. Hamarosan hallottam is a lépcsőn felfelé tartó lépteket, amik egyáltalán nem hasonlítottak egy férfiéhoz. És amikor némi halk kopogás után kinyílt a szobám ajtaja, már jól láttam Estella bájos arcát.

- Hola Anita! - mosolygott rám. - Traje el almauerzo. Hoztam ebéd.

- Köszönöm – ültem fel az ágyamon kissé csalódottan, és megpróbáltam én is mosolyogni.

- Jól lenni? Vagy sápadt.

- Jól vagyok – biztosítottam, majd hogy eltereljem magamról a figyelmét, felálltam és elindultam kifelé a szobából. Rossz választás volt, mert Estella szemfüles lévén, tekintete azonnal a nyakamra tévedt.

- Anita! - állított meg hirtelen támadt komolysággal. - Qué paso? Mi történni? A nyakad.

- Semmi, nem érdekes – próbáltam kitérni, de a lány elém állt, és nem engedett tovább.

- Ez Senor Markus?

Nem mertem ránézni, inkább felhúztam az ing gallérját, hogy ne lehessen látni a pirosló nyomokat. De hiába, Estella nyilván úgy gondolta, hogy a hallgatásom beleegyezés, ezért a fejét rázva, döbbenten utamra engedett.

Lesiettem a lépcsőn, kikerültem a morgó Iryt, és a konyhába ballagtam. Ott leültem az egyik székre, és mint akinek semmi problémája, nekiálltam enni, az asztalra készített levesből. Valójában nem volt éhes, mert az események görcsbe rántották a gyomromat, ám nem akartam, hogy ezt Estella is lássa. Megpróbáltam a lehető legnagyobb távolságot tartani, hogy Markus haragja többé ne érhessen utol.

A lány, miután leért a lépcsőn, megsimogatta Iryt, majd vetett rám még egy utolsó pillantást, és kilépett az ajtón. Abban a pillanatban fellélegeztem, és el is toltam magamtól a tányért. Néhány kétségbeesett könnycseppem is utat talált magának, ami egyáltalán nem volt az ínyemre. Sietve e is törölgettem őket, majd visszamentem a szobámba, hogy tovább folytassam az önkéntes bezártságot.